Jordi Savall és a Budapesti Fesztiválzenekar koncertje / Zeneakadémia
2018.06.11.

Ez ritka. Nem az, hogy elégedett a katalán muzsikus, hanem hogy egy szimfonikus zenekarnak csak úgy mellékesen olyan barokk együttese legyen, amely így tud zenélni. CSABAI MÁTÉ ÍRÁSA.

Meglehetősen elkéstem azzal, hogy a jelenség folytán a Fesztiválzenekar működését méltassam – egy zenekar, amelyben a muzsikusokat saját projektek és ideális kreatív tér ösztönzi az alkotásra. De egy aspektust talán nem emelek ki hiába azzal az észrevétellel, hogy Jordi Savall azért is ideális karmester a BFZ barokk együttesének élén, mert a nemes arcéléről ismert katalán mester zenekarában, a Hesperion XXI soraiban hasonlóan szelíd hierarchia uralkodhat, mint a budapestieknél. Van egy karizmatikus, haladó, egykor nagyon is úttörő vezető – ott Savall, itt Fischer –, illetve egy egyénenként is érvényesülő muzsikuscsapat. Ilyen légkörben érdemes régizenét játszani, amely a befogadó és az előadó részéről is az érzékek tágra nyitását követeli. A kis formátum okán pedig fokozott összhangot és intimitást. Teret adni egymásnak.
 
Jordi Savall
Jordi Savall
Még akkor is, ha a Fesztiválzenekar műsora a barokk korszak nagyszabású műveiből válogatott. Ezt a grandiózusságot prezentálta Bach D-dúr zenekari szvitjének (BWV 1069) hangszerelése is, amelyben a trombitákat és a timpanit alkalmanként elhagyják a historikus előadásokban – mondván, hogy csupán színező szerepük van. Most viszont teljes díszében mutatkozik meg azon kevés Bach-művek egyike, amelyek üdítő természetességgel és örömmel közlekednek a felszínen, ahelyett hogy a tudós zeneszerző valami igazán mélyet szeretne közölni. Ez süt a könnyed és kellemesen gyorsabb tempóban elhangzó menüettekből, valamint a szvitet záró Réjouissance-ból is.
 
Ezzel együtt is úgy éreztem, hogy Jean-Philippe Rameau Les Boréades-szvitje hitelesebb minőségben tudott megszólalni, mint Bach. Jordi Savall előadásainál rendre felbukkan az a kritika, hogy az aprólékos műgond mögött elveszik az interpretáció intenzitása. A Bach-szvitben hasonlót hallottunk, akármennyire is esztétikus volt a hangszín és a tempóválasztás, Rameau mutatósabban megkomponált szvitjében felszabadultabban muzsikált a BFZ és Savall. A francia zeneszerző operaszvitje ugyanis rendkívül ízes zene, parádés hangszereléssel és változatos karakterekkel – gondoljunk a szokatlan formájú Kontratánc és rondóra vagy a szerencsére gyorsabb tempóban megszólaló Gavottes pour les Heures et les Zéphyrs tételre. Fontos szerepekben mutatott ragyogó formát a fuvola (Charles Zebley és Eleonora Biscevic) és az oboa (különösen Susanne Regel), illetve az ütőhangszerek (Dénes Roland).
 
Susanne Regel
Susanne Regel
Georg Muffat elzászi születésűként tanult Lullynél Párizsban, majd Bécsben és Salzburgban élt, de Itáliába is ellátogatott, hogy ellessen egyet s mást Corellitől. Így, háromszáz évvel később könnyű okosnak lenni, de talán épp e sokféle hatás okozta, hogy Muffat számos szék közül a pad alá esett, és műveiben kevésbé találunk valódi egyéniséget. Jordi Savall és a BFZ előadásában viszont szembetűnő volt, hogy mennyivel teltebb, komolyabb hangszínt kölcsönöz az Impatientia-szvitnek a barokk hangolás (amelyben a normál zenei A hang frekvenciája 415 Hz). Na meg a hangszerelés: bár az eredeti kottában csak vonószenekar és basso continuo szerepel (ami nem zárja ki, hogy máshogy is előadták a művet), most két-két fuvolával, oboával és fagottal és ütőhangszerekkel kiegészülve halljuk a művet. Közben olvasom, hogy a műsorfüzet szövege találgatásokba bocsátkozik, hogy miért kaphatta a szvit a „türelmetlen” melléknevet. A Bourée tételben felbukkanó szabálytalan, „siető” timpaniütések választ adhatnának a kérdésre – csakhogy azokkal nem a barokk kismestert, hanem (alighanem) Jordi Savall restaurációját érjük tetten.
 
A programban ígért utolsó műsorszám királyi befejezés volt: Händel Tűzijáték-szvitje. Ez már jutalomjáték, pedig a ráadás még hátra van. A színpadra kerül egy hatalmas kontrafagott, ízesen szólnak a kürtök (Szőke Zoltán, Bereczky Dávid, Nagy Zsombor). Jordi Savall a ma már viszonyítási pontnak számító kilencvenes évekbeli Händel-felvételei után most a Fesztiválzenekar barokk együttesével is megcsinálja, amit annak idején a Le Concert des Nations élén. Fürge, élénk tempók, hitelesen zajos, életszagú hangszín – az ember elhiszi, hogy időutazik, még akkor is, ha tudjuk, ez megintcsak – ahogy mindig – a Savall-féle Tardis.
 
Ráadás is van, a Vízizene második szvitjéből az Alla Hornpipe, majd egy Lully-kontratánc, ami közben tapsolni is szabad. A végén Jordi büszkén néz végig a zenészeken, el-elmosolyodik, tetszett neki, amit hallott. Aztán integet, mikor lemegy a színpadról, hogy menjetek haza, emberek, visszaküldelek benneteket a jelenbe.
Szerző: Csabai Máté
Helyszín:  Zeneakadémia,  Időpont:  2018. június 2.