Egy műfaj hét arca – hét zeneszerző hét művében. CSENGERY KRISTÓF KRITIKÁJA.
Szokolay Balázs (1961) 2012 óta a weimari Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola zongoraprofesszora. Ritkán koncertezik Budapesten, ezért is számított különleges alkalomnak május végi szólóestje a Zeneakadémián. És persze azért is, tehetnénk hozzá, mert a műsor sem volt mindennapi – de jobban megfontolva ezt a megállapítást a kritikus mégsem írja le, mivel Szokolay soha nem ad olyan koncertet, amelynek ne volna koncepciója. Nála követelmény, hogy egy műsornak legyen alapgondolata; hogy a műveket valamilyen vörös fonál kösse össze. Ez a vörös fonál ezúttal az azonos műfaj volt: az est összes kompozíciója – hét mű – a zenetörténet fantázia műfajmegjelöléssel ellátott remekei közül került ki.
Egyformák ezek a darabok az azonos címke miatt? Éppen ellenkezőleg: az est egyik legfőbb tanulságaként éppen az fogalmazódhatott meg a hallgatóban, milyen sokféle tulajdonságot tudott felmutatni a zeneirodalomban a fantázia műfaja. Egy uralkodó tendenciát persze felfedezhettünk: a hangversenyen megszólalt fantáziák többségét a csapongó képzelet, a szabadság lehetőségeinek kiaknázása, a szeszélyes, váratlan fordulatok, a sokszor hirtelen megszakadó, töredékes gondolatfűzés jellemezte. De nem mindet!
Szokolay Balázs
Johann Sebastian Bach Kromatikus fantázia és fúga (BWV 903) címet viselő, emblematikus alkotásában például Szokolay Balázs egymás mellé állította a fantázia improvizatív karakterét, a toccataszerű előadásmód gyors váltásait, a kísérletező jelleget azzal az erős kontrasztot képviselő fegyelemmel, amely az ezt követő fúga sajátja. Előadásában a két tétel két világot reprezentált. A nagy lendületű, virtuóz Bach-zongorázást hasonlóan temperamentumos Beethoven-tolmácsolás követte: a g-moll fantáziában (op. 77) Szokolay izgalmasan érzékeltette, hogy a beethoveni kromatika, a megszakadó skálamenetek drámaisága, a különös, vad, rendhagyó mű a bachi Kromatikus fantáziáéval rokon szellemet képvisel. Tegyük hozzá: köszönettel tartozunk a szinte soha nem hallható Beethoven-kincs leporolásáért! E két mű után az első részt egy gyökeresen másfajta fantázia zárta: Szokolay előadása világossá tette, hogy Schubert Wanderer-fantáziája (C-dúr, D. 760) a maga egybekomponált négytételes formájával a sonata quasi una fantasia gondolkodásmód szellemében fantázia, és nem a szabad, improvizatív csapongás, hanem az újító formai gondolkodás az, amely meghatározó benne. Szokolay előadását egyformán jellemezte a mű indulatvilágával való maradéktalan azonosulás és a kivételes hangszeres állóképesség.
A második rész is hozott ritkaságot: Mozart c-moll fantáziája (K. 396) ezúttal nem az a c-moll mű volt, amelyet jól ismerünk (K. 475), és amely szinte összenőtt a c-moll zongoraszonátával (K. 457), hanem egy eredetileg hegedű–zongoraműnek tervezett tétel eleje, amelyet Stadler abbé formált át önálló zongoradarabbá. Schumann és Chopin egy-egy műve (Három fantáziadarab, op. 111; f-moll fantázia, op. 49) arra kínált alkalmat Szokolay Balázsnak, hogy a fantázia egy újabb arcát mutassa meg: azt, amelynek kialakulásához a romantika, a regényesség kora teremtette meg a lehetőséget. Az elbeszélő típusú zenéről van szó, amelynek hol van irodalmi modellje, mint Schumann-nál sokszor, hol nincs konkrét ihlető forrás – a titokzatos hátteret sejtető, történetet sugalló narratív jellegzetesség azonban közös. Ez a mesélő attitűd uralta Szokolay játékát Schumann tételeiben, Chopinnél pedig a tartás és a nemes ború vált meghatározóvá. A műsort záró Szkrjabin-mű, a h-moll fantázia (op. 28) a zongoraművész számára lehetővé tette, hogy minden addiginál nagyobb szenvedélyeket felszabadítva zongorázzon, megmutatva a fokozásokban rejlő erőt, felszabadítva a szkrjabini eksztázis elementáris energiáit. Imponálónak éreztem, hogy játékának emocionális töltése nem befolyásolta a kivitelezés pianisztikus kontrollját – a hangszert az utolsó pillanatig képes volt a zene minden indulata ellenére hideg fejjel uralni.
A közönség felismerte és méltó árfolyamán értékelte Szokolay Balázs koncertjének kvalitásait: a program összeállításának szellemi teljesítményét éppúgy, mint a hatalmas műsort kézben-fejben tartó előadó hangszeres biztonságát. A hosszas ünneplésre adott válaszként akár négy-öt ráadás is elhangozhatott volna, a zongoraművész azonban fegyelmezetten megelégedett két rövid darabbal: előbb Schumann Warum című tételét (op. 12/3) tolmácsolta, majd befejezésül Bachot játszott egykori mestere, Kocsis Zoltán emlékére.