Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

BACHTÓL SZKRJABINIG

Szokolay Balázs a Zeneakadémián
2018. jún. 7.
Egy műfaj hét arca – hét zeneszerző hét művében. CSENGERY KRISTÓF KRITIKÁJA.
Szokolay Balázs (1961) 2012 óta a weimari Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola zongoraprofesszora. Ritkán koncertezik Budapesten, ezért is számított különleges alkalomnak május végi szólóestje a Zeneakadémián. És persze azért is, tehetnénk hozzá, mert a műsor sem volt mindennapi – de jobban megfontolva ezt a megállapítást a kritikus mégsem írja le, mivel Szokolay soha nem ad olyan koncertet, amelynek ne volna koncepciója. Nála követelmény, hogy egy műsornak legyen alapgondolata; hogy a műveket valamilyen vörös fonál kösse össze. Ez a vörös fonál ezúttal az azonos műfaj volt: az est összes kompozíciója – hét mű – a zenetörténet fantázia műfajmegjelöléssel ellátott remekei közül került ki.
 
Egyformák ezek a darabok az azonos címke miatt? Éppen ellenkezőleg: az est egyik legfőbb tanulságaként éppen az fogalmazódhatott meg a hallgatóban, milyen sokféle tulajdonságot tudott felmutatni a zeneirodalomban a fantázia műfaja. Egy uralkodó tendenciát persze felfedezhettünk: a hangversenyen megszólalt fantáziák többségét a csapongó képzelet, a szabadság lehetőségeinek kiaknázása, a szeszélyes, váratlan fordulatok, a sokszor hirtelen megszakadó, töredékes gondolatfűzés jellemezte. De nem mindet!
 
Szokolay Balázs
Szokolay Balázs

Johann Sebastian Bach Kromatikus fantázia és fúga (BWV 903) címet viselő, emblematikus alkotásában például Szokolay Balázs egymás mellé állította a fantázia improvizatív karakterét, a toccataszerű előadásmód gyors váltásait, a kísérletező jelleget azzal az erős kontrasztot képviselő fegyelemmel, amely az ezt követő fúga sajátja. Előadásában a két tétel két világot reprezentált. A nagy lendületű, virtuóz Bach-zongorázást hasonlóan temperamentumos Beethoven-tolmácsolás követte: a g-moll fantáziában (op. 77) Szokolay izgalmasan érzékeltette, hogy a beethoveni kromatika, a megszakadó skálamenetek drámaisága, a különös, vad, rendhagyó mű a bachi Kromatikus fantáziáéval rokon szellemet képvisel. Tegyük hozzá: köszönettel tartozunk a szinte soha nem hallható Beethoven-kincs leporolásáért! E két mű után az első részt egy gyökeresen másfajta fantázia zárta: Szokolay előadása világossá tette, hogy Schubert Wanderer-fantáziája (C-dúr, D. 760) a maga egybekomponált négytételes formájával a sonata quasi una fantasia gondolkodásmód szellemében fantázia, és nem a szabad, improvizatív csapongás, hanem az újító formai gondolkodás az, amely meghatározó benne. Szokolay előadását egyformán jellemezte a mű indulatvilágával való maradéktalan azonosulás és a kivételes hangszeres állóképesség.

 
A második rész is hozott ritkaságot: Mozart c-moll fantáziája (K. 396) ezúttal nem az a c-moll mű volt, amelyet jól ismerünk (K. 475), és amely szinte összenőtt a c-moll zongoraszonátával (K. 457), hanem egy eredetileg hegedű–zongoraműnek tervezett tétel eleje, amelyet Stadler abbé formált át önálló zongoradarabbá. Schumann és Chopin egy-egy műve (Három fantáziadarab, op. 111; f-moll fantázia, op. 49) arra kínált alkalmat Szokolay Balázsnak, hogy a fantázia egy újabb arcát mutassa meg: azt, amelynek kialakulásához a romantika, a regényesség kora teremtette meg a lehetőséget. Az elbeszélő típusú zenéről van szó, amelynek hol van irodalmi modellje, mint Schumann-nál sokszor, hol nincs konkrét ihlető forrás – a titokzatos hátteret sejtető, történetet sugalló narratív jellegzetesség azonban közös. Ez a mesélő attitűd uralta Szokolay játékát Schumann tételeiben, Chopinnél pedig a tartás és a nemes ború vált meghatározóvá. A műsort záró Szkrjabin-mű, a h-moll fantázia (op. 28) a zongoraművész számára lehetővé tette, hogy minden addiginál nagyobb szenvedélyeket felszabadítva zongorázzon, megmutatva a fokozásokban rejlő erőt, felszabadítva a szkrjabini eksztázis elementáris energiáit. Imponálónak éreztem, hogy játékának emocionális töltése nem befolyásolta a kivitelezés pianisztikus kontrollját – a hangszert az utolsó pillanatig képes volt a zene minden indulata ellenére hideg fejjel uralni.
 
A közönség felismerte és méltó árfolyamán értékelte Szokolay Balázs koncertjének kvalitásait: a program összeállításának szellemi teljesítményét éppúgy, mint a hatalmas műsort kézben-fejben tartó előadó hangszeres biztonságát. A hosszas ünneplésre adott válaszként akár négy-öt ráadás is elhangozhatott volna, a zongoraművész azonban fegyelmezetten megelégedett két rövid darabbal: előbb Schumann Warum című tételét (op. 12/3) tolmácsolta, majd befejezésül Bachot játszott egykori mestere, Kocsis Zoltán emlékére.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek