Wu Ming-Yi: A rovarszemű ember
2019.01.18.

Ming-yi karakterei személyes tragédiáik után találkoznak össze, majd görögnek tovább, ki-ki a maga irányába. A tajvani író prózája elképesztő hatással teremt atmoszférát és mutat rá olyan egzisztenciális kérdésekre, amilyeneket legutoljára talán Mette Jakobsen Minou szigetében olvastam. FEKETE I. ALFONZ RECENZIÓJA.

Napjainkban az emberek és az általuk kidobott anyagok egymáshoz való viszonya határozza meg bolygónk ökoszférájának állapotát. A Föld egyik legfontosabb megoldandó környezetvédelmi problémái között tartjuk számon a megtermelt hulladék létét és annak biztonságos végleges elhelyezését. A szerző, Wu Ming-Yi, egy roppantul sokoldalú alkotó. Író, esszéista, kritikus, irodalomprofesszor, festő, fotográfus, lepidopterológus (lepkékkel foglalkozó biológus), utazó és blogger, aki munkáiban nagy hangsúlyt helyez a környezetvédelemre. Ez a tematika megjelenik a Rovarszemű emberben is.
 

A regény olvasható a Nagy csendes-óceáni szemétsziget Tajvannal való fiktív ütközéseként is. Eszköztárában megtalálható némi science fiction és egy kis mágikus realizmus, mindez megbolondítva a climate fiction (klímaváltozást tematizáló fiktív szövegek) elsőre borzasztóan érdekesnek ható koncepciójával. Narratíva szempontjából ugyanakkor jóval többről van szó. Különböző történetek sodródnak egymáshoz közel, mint a víz által szállított hulladék, és keverednek össze, beterítve mindent. A kötet egyszerre szól a mindenkit érintő kataklizmikus változásokról és a személyes tragédiákról.
 
A két szál közül előbbi jóval nagyobb hatással van az utóbbira. A könyvben szereplő szigetek (Vajo-vajo és Tajvan) meglehetősen eredeti helyszínek a magyar olvasó számára. Vajo-vajo földjének, lakóinak bemutatásával egy jószerével ismeretlen civilizációba cseppenünk, amit a szerző az ott élők szokásain, hagyományain és történetein keresztül mutat be. Igazi antropológiai utazáson vehetünk részt, amely természetesen magában hordozza e szempont ellentmondásait is. A hely maga az ökológiai harmónia mintája, minden a tenger által, a nagyvíz koncepcióján keresztül van értelmezve. Az egyik protagonistának, egy őslakosnak, Atile’i-nek el kell mennie a szigetről, ahogyan előtte minden másodszülött fiúnak, mert az istene, Kabang így rendelte. Természetesen van ennek egy kevésbé szakrális olvasata is, miszerint a szigetország nem tud több embert ellátni. A tizenöt éves srác dacol ezzel az elképzeléssel és nem akar szakrális öngyilkosságot végrehajtani azzal, hogy kievez a csónakon némi vízzel és élelemmel, a többit pedig a tengeristenekre bízza.
 
Ennek mintegy ellenpontjaként, a tőlünk időben valamivel későbbi, posztmodern civilizációba térünk vissza, Tajvanra, ahol a másik főszereplő, Alice élete fordulópontot vesz. Noha a nő „fiatalkorában író szeretett volna lenni, ezért irodalomból doktorált, majd szinte azonnal elnyert egy oktatói állást”, egy reggel eljut arra a pontra, hogy „öngyilkos lesz”. Amiatt jut erre az elhatározásra, mert férje, a dán származású Jakobsen és fiuk, Toto hegymászás közben eltűntek. Azóta nem hallott hírt felőlük és a megmentésükre kiküldött mentőcsapatok is sikertelenül tértek vissza küldetésükről. A gyászával, az emiatt érzett tehetetlenséggel és ürességgel küzdő nő élete lassanként megváltozik, amikor talál egy fekete-fehér kiscicát, Ohajo-t és az útjaik keresztezték egymást a vajo-vajoi fiúval, Atile’i-vel.
 
Ming-Yi elbeszélői stílusa távolságtartó, ugyanakkor mégis képes arra, hogy mind a nagy volumenű, mind pedig a személyes tragédiákat kibontsa, hogy azok ne nyeljék el és fojtogassák az olvasót. Pontosan érzékeljük és érezzük azt az egzisztenciális billegést, amelyet kisebb részben a szereplőkön átszűrve kapunk, nagyobbik hányadában azonban ugyanúgy és ugyanakkor szembesülünk velük, mint ők, így a hatás kettős. Mindkét szereplőt összeköti a gyász és az elveszettség érzése. Lehet ez a korábbi közösségek eltűnése feletti érzések kusza összessége és e kapcsolatok végleges elmúlása vagy a katasztrófával való szembenézés utáni újjáépítése nehézsége, az esetek többségében mégis ezek együttes jelenléte nehezedik rájuk.
 
Mindezen balszerencsés események ellenére mégsem mondanám nyomasztónak vagy éppenséggel vészjóslónak a kötetet. A karakterek nézőpontjából és a szigetország szempontjából nézve a történteket, úgy tűnhet, hogy helyrehozhatatlan károk keletkeztek, életek siklottak ki és területek tűntek el. Mégis észlelhető és talán várható is, hogy a talpra állás ideje el fog jönni, ha nem is tündérmeseszerűen történik majd meg. A közbülső borzalmakat a szövegben mindenütt jelenlévő és mindenhová beférkőző melankólia segít elviselni. Inkább tompítja, semmint feloldja a tragédiák egyes stációit, ezzel pedig lassanként visszatereli szereplőit a megváltozott élethez. Mindazonáltal nem engedi a narratívát se fenyegető tanmesévé, sem pedig mély lelki őrlődéssé válni, holott mindkét lehetőség nyitva állt volna előtte. A mértéktartásnak e képessége teremt olyan egyensúlyi állapotot, amely ha nem is állandóan, de okos beosztással, apróbb örömökkel ellentételezni tudja a mindent elborító szomorúságot. Érzésem szerint a szerző némileg biztonsági játékot játszik a szerző, arra figyelmezteti az olvasót, hogy akár ez is megtörténhet, ha nem kezdünk nagyobb felelősséggel viseltetni a természet iránt.
 
A Rovarszemű emberben a személyes és a közösségi katasztrófa kettőse Alice és Atile’i életében kapcsolódik össze és indul el egy általuk nem várt irányba. Gyászuk és a veszteségük feldolgozása szükségszerű és folyamatos, ahogyan az érintett területek lakóié is. Ming-Yi prózájában van egzotikum, ugyanakkor fontos szem előtt tartani, hogy mindezt európai olvasóként hajlamosabbak vagyunk az orientalizmus szemüvegén keresztül olvasni, emiatt pedig jobbra értékelni, mint amilyen valójában. Ellenben ha az elringató melankóliára, a felbukkanó egzisztenciális kérdésekre és egy általunk ismeretlen tájakra kalauzoló történetre vagyunk kíváncsiak, úgy a Rovarszemű ember remek választás.
Szerző:  Wu Ming-Yi,  Cím:  A rovarszerű ember,  Kiadó:  Jelenkor Kiadó,  Fordító:  Major Kornélia,  Oldalszám:  400 oldal,  Ár:  3499 Ft