Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

SZABADABBAN LÉLEGEZNI

Menedék a szanatóriumban – A Levendel-gyűjtemény / a Kiscelli Múzeum — Fővárosi Képtár és a Vaszary Galéria közös kiállítása
2018. jún. 3.
Hogyan nyújtott menedéket a múlt rendszer tiltott művészeinek a szeretet terrorlegénye egy szanatóriumban? KÁNTOR VIOLA KRITIKÁJA.

Az orvoslás és a művészet története néhol metszi egymást. A találkozási pontokat olyan könyörtelen és túlzott romantikával gyakran misztikusnak tartott betegségek jelölik ki, mint a múlt század közepéig gyógyíthatatlannak számító, milliókat érintő tüdőbaj, a tuberkulózis. A betegség művészeti alkotásokban ugyanúgy felbukkan, mint az egyes művészek életrajzában. Gondoljunk csak a leghíresebb művek szereplőire: a Bohémélet Mimijére, a Traviata Violettájára, Dosztojevszkij Bűn és bűnhődésének Katyerina Ivanovnájára, természetesen Thomas Mann Varázshegyének alakjaira, vagy Munch, Monet képeinek ágyban, ölben fekvő figuráira, Eugeen Van Mieghem Augustine-sorozatára. Vagy a nagy alkotókra: a teljesség igénye nélkül Pergolesi, Chopin, Keats, Schiller, Csehov, Kafka, Gauguin, Delacroix, Modigliani, vagy a magyar művészek közül Janus Pannoniustól kezdve Izsó Miklóson át Tóth Árpádig, Vajda Lajosig többen is tuberkulózisban szenvedtek.
 
A Levendel-lakás a 80-as években
A Levendel-lakás a 80-as években
A balatonfüredi Vaszary Galéria és a Kiscelli Múzeum — Fővárosi Képtár Menedék a szanatóriumban – A Levendel-gyűjtemény című tárlata az orvoslás és a művészet századokra visszatekintő közös históriájának egy olyan huszadik századi magyarországi epizódját mutatja be, amely minden ízében egyedülálló.
 
A történet főszereplője, Levendel László, ahogy írásaiban, a vele készült interjúkban többször nevezte magát, túlélő volt. Huszonévesen túlélte az „erőltetett menetet”, a bori lágert, a cservenkai mészárlást. A gyerekkora óta a szegények orvosának készülő fiatalember a háború után kitüntetéssel végzett a szegedi orvosin, de biztos karrierlehetőség helyett büntetést kapott. A berendezkedő kommunista hatalom belső leszámolásai során a perbefogás elől a családját is kiirtó és öngyilkosságba menekülő Zöld Sándor belügyminiszterrel való korábbi munkakapcsolata miatt Hódmezővásárhelyre száműzték a fiatal doktort egy utolsó stádiumos tébécésekkel foglalkozó szanatóriumba. Innen került aztán 1952-ben a fővárosba, és kezdte el nagyon innovatív és bátor orvosi működését.
 
Szabadabban lélegezni. Lényegében ebben nyújtott segítséget a maga nyers és kegyetlen szomatikus valóságában a testnek, és a szűkebb-tágabb, fojtogató szociális körülményei között küszködő léleknek évtizedeken keresztül a magyarországi Varázshegyen, a Budapest és Budakeszi erdős határán fekvő Korányi Tüdőszanatóriumban. Nemcsak a betegséget gyógyította, hanem az egész embert; ma úgy mondanánk, a holisztikus szemlélet híve volt, és a máig ható szakmai tabukat félretéve az orvos-beteg kapcsolatban fontosnak tartotta a személyességet. A „szeretet terrorlegénye” volt, legalábbis egyik visszaemlékezésében arról olvashatunk, hogy így nevezte őt Bálint Endre képzőművész, akit egy alkalommal a doktor szelíd könyörtelenséggel utasított egy olyan kezelés igénybe vételére, amelyet a művész, aki szintén a Korányi ápoltja volt, el akart bliccelni.
 
Anna Margit: Magány
Anna Margit: Magány
De nem Bálint Endre volt az első és egyetlen művészpáciense Levendel Lászlónak. Levendel későbbi művészbetegek iránt tanúsított különleges figyelmét több véletlen tényező alapozta meg. Praxisa során rájött, hogy az alkohol- és/vagy tüdőbeteg ápoltak betegsége könnyen kiújul, ha visszatérnek eredeti életkörülményeik közé, tehát nem elegendő csak a tüneteket kezelni, rá kell látni arra is, a betegség hátterében milyen lelki, szociális tényezők húzódnak meg. Ebben a munkában hívta segítségül Mezei Árpád pszichológust a Korányiba. Egy olyan időszakban tette mindezt, amikor a pszichológia burzsoá csökevénynek, erősen kerülendő tudományágnak számított. Mezei Árpád személyében viszont nemcsak a lélek kutatója, hanem az 1945-ben létrejött Európai Iskola egyik meghatározó alakja is megérkezett a Korányi falai közé, hiszen Mezei alapítója, teoretikusa is volt az európai törekvéseket szem előtt tartó, számtalan irányzatot magában foglaló képzőművészeti csoportnak, amelynek művész tagjai aztán 1949-től egészen az 1960-as évekig a szigorúan tiltott kategóriába tartoztak.
 
Mezei ismertette meg Levendel Lászlót először Anna Margittal, majd az Európai Iskola többi tagjával, Bálint Endrével, Vajda Júliával, valamint hozzájuk szorosabban vagy lazábban kapcsolódó más művészekkel, például Jakovits Józseffel, Halász Péterrel. Levendel László feleségének, a szintén a Korányiban dolgozó Lakatos Mária főorvosnak egy gyógytornász beosztottja, Kövesházy Ágnes révén pedig – aki korábban Madzsar Alice-nak, az avantgard táncművészeti törekvések kulcsfigurájának volt a tanítványa – a Levendel házaspár nemcsak Kövesházy Kalmár Elza szobrászművészt, de a háború előtti modernista szcéna több alakját, valamint Kassák, Derkovits és Dési Huber özvegyeit is megismerte. Más utakon pedig Gedő Ilka, Bolmányi Ferenc, Sikuta Gusztáv, Kondor Béla lett az ismeretségi kör tagja. A barátságokat átszőtte az orvos-beteg kapcsolat is, hiszen e művészek közül sokan küszködtek a szegények betegségével, a tüdőbajjal.
 
Vajda Lajos: Madár madárral
Vajda Lajos: Madár madárral
Levendel és betegeinek rendkívül érzékeny viszonyát azonban nem elsősorban a TBC elleni küzdelem alapozta meg, hanem a közös sors, közös érzékenység. Levendel nemcsak orvosként segítette a művészeket, 1961-ben a Korányiban kiállítást szervezett az indexen lévő alkotóknak, persze szigorúan arra hivatkozva, hogy a szanatóriumban gyógyuló betegek műveit akarja kiállítani. Az így nem engedélyköteles tárlat zarándokhellyé vált azok számára, akik látni akarták a korszak legkiválóbb alkotóinak műveit. Egészen addig érkezhettek a látogatók a 22-es zarándokbusszal, amíg Aradi Nóra – arra hivatkozva, hogy az éppen Franciaországban tartózkodó Bálint Endre képei is ki vannak állítva – fel nem jelentette az egészségügyi miniszterhelyettesnél Levendel Lászlót.
 
Az alkotók pedig a hosszú évek alatt barátságukat, ragaszkodásukat, hálájukat azzal fejezték ki, hogy műveket ajándékoztak Levendel Lászlónak. Így jött létre a Levendel-gyűjtemény. S bár a kollekcióból korábban rendezett kiállítások kapcsán a művészetpártoló orvost rendszerint szenvedélyes gyűjtőnek aposztrofálták, szerencsésebb talán nem így tekinteni rá. Mert Levendel nem gyűjtő volt, hanem megajándékozott segítő és szellemi társ. Testi és szellemi menedéket is nyújtott a művészeknek a szanatóriumban. Értette és értékelte a művészeket, amelynél az elhallgattatás éveiben ugyan ki tudott volna többet adni? A gyűjtőléttől egyébként is idegenkedett. Anna Margitra emlékező esszéjében így írt erről: „tudatosult bennem, miért idegenkedek a ’képvásárlástól’, a művésszel alkudozó ’gyűjtőtől’, még inkább az ügynök, a galéria, a bizományi áruház elidegenedett, személytelen képárusításától. Olyan ez számomra, mintha az orvos pénzért árulná az egészséget. A képzőművész, aki nemcsak megcsinálja, hanem alkotja képeit, szobrait, mindig magát adja, szinte kiszakít valamit eleven lényéből. Kondor Bélánál éreztem még, hogy – Anna Margithoz hasonlóan – milyen nehezen válik meg képeitől. (…) Meg kellett tennie, mert élnie kellett, vásznat, festéket, anyagokat venni, és nem volt mindenki képes, mint Vajda Lajos, hogy csomagolópapíron csodálatos szénrajzokat hagyjon maga után.” És bár az ajándékozás révén a gyűjteménybe került képek nem közvetlenül szóltak a betegségről úgy, mint például Munch képei, nem egy esetben Levendel László meglátta bennük a betegségre utaló jeleket. Egy publikációjában le is írta a „mozizás” jelenségét, amely egy olyan felfokozott, félig éber állapot, amelyben felerősödik a képzelet vizuális aktivitása. E jelenség művészetben betöltött szerepét Anna Margit vissza is igazolta, amikor elmondta neki, hogy az ő képei gyakorlatilag másolatok: az alvás előtti felfokozott állapotban megjelenő belső képeket „másolja át” a vászonra.
 
Ország Lili: Fekete cipők
Ország Lili: Fekete cipők
A Levendel-gyűjteménynél tehát hiába keresünk előzetes gyűjtői koncepciót, amelyet a tulajdonos esetleg egy külső szakértővel alakított volna ki, melynek mentén az addiktív gyűjtőszenvedély vagy a befektetői racionalitás halmozta egymás mellé a műveket. Ha van eredője ennek a kollekciónak, az nem máshol, mint a Levendel László és művészpáciensei közötti vonzástörvényekben keresendő, a gyűjtemény egy több évtizedes orvosi praxis és hosszabb-rövidebb barátságok közös lenyomata.
 
Levendel gyűjtéshez való viszonyából kitűnik, hogy amiként a vásárlás szinte lehetetlen volt a számára, ugyanúgy elképzelhetetlen lehetett, hogy a gyűjteménybe került művektől megváljon. Minden bizonnyal ezt tartották tiszteletben az örökösök, hiszen közel negyedszázaddal Levendel László halála után a gyűjtemény egyben van, nem kerültek ki belőle, és nem kerültek bele műtárgyak, a legtöbb darab letétben a Kiscelli Múzeum Fővárosi Képtárában található.
 
A balatonfüredi Vaszary Galéria és a Kiscelli Múzeum — Fővérosi Képtár közös kiállításának kurátorai, B. Nagy Anikó és Káli-Trutz Enikő pontosan arra törekedtek, hogy ne csak a gyűjteményt, hanem a mögötte meghúzódó történetet, vagyis a lényeget is bemutassák. A két kurátor időkapszulaként fogta föl a műtárgyegyüttest, amelyet fel kell nyitni a látogatók előtt.
 
Levendel László tevékenysége kapcsán gyakran idézik Dávid Katalin 1998-as kiállításmegnyitójának szövegét: „Vajon fölmérte-e valaha is a tudományos irodalom, hogy az ’50-60-70-es években a művészeknek hány alkotása születhetett meg csak azért, mert mögöttük állt az orvos-barát? Az ő szerepe része a korszak művészettörténetének. Nem úgy részese ő ennek, ahogy évszázadokkal korábban a mecénások voltak. Egyszerűen azért, mert egészen mást csinált, mert egészen más körülményekről volt szó. Nem elsősorban kenyeret kellett adni a művészeknek, bár adódott ilyen helyzet is, hanem kezet, hogy az ecsetet és a vésőt legyen erejük megfogni, és emellett, ami szinte lehetetlennek tűnt, közönséget és szeretetet, és annak tudatát, hogy kultúránknak létszükséglete az ő tevékenységük." A balatonfüredi tárlat komplex kontextusba helyezi Levendel László művészet- és művészpártoló tevékenységét.
 
Sikuta Gusztáv: Késember
Sikuta Gusztáv: Késember
A kiállítás központi magja természetesen a hetven képet bemutató reprezentatív gyűjteményrész, amelynek a gerincét tehát az Európai Iskolához tartozó, valamint más szentendrei művészek alkotásai és művészözvegyektől kapott művek adják. Szimbolikus értékű kezdőimpulzusként a két kurátor nagyon érzékletes megoldással helyezte el a kiállítás első termében Anna Margit Magány című olajfestményét. Szinte az üres térben lebeg a felfüggesztett kép. Narancs színű absztrakt tájban, amely csak a horizontot jelöli, két üres szék látható háttal a nézőnek a felkelő Hold és a lemenő Nap társaságában. Az 1967-es alkotásban kettős hiány fogalmazódik meg. A tiltott kategóriába sorolt művész, „az elfelejtett festő” életérzése és a vészkorszakban odaveszett társ, Ámos Imre feloldhatatlan hiánya. Mellette három olyan művész gyűjteménybe tartozó képeit látjuk, akiket az Európai Iskola alapítói elődökként tiszteltek: az első világháborúban kapott tüdőbajban 1934-ben, negyven évesen meghalt Derkovits Gyula, a második világháborúban munkaszolgálatra elhurcolt, és az ott elhatalmasodó tüdőbetegségébe elsorvadó szentendrei zseni, Vajda Lajos, és az 1944-ben Németországba hurcolt, és lágerben odavesző Ámos Imre alkotásait. Az ő műveiket fogja közre a két, Levendelhez talán legközelebb álló művészbarát, Bálint Endre és Jakovits József  több műve. A tárlaton szerepelnek még Kondor György, Dési Huber István, Bolmányi Ferenc, Ország Lili, Veszelszky Béla, Perhács László, Gadányi Jenő, Barta Lajos, Kövesházy Kalmár Elza, Mokry Mészáros Dezső, Kondor Béla, Sikuta Gusztáv, Bortnyik Sándor, Kassák Lajos, Mattis-Teutsch János, Beöthy István és Vajda Júlia művei.
 
Ugyanakkor a művészeti alkotások csak a feltárandó időkapszula felszínét jelentik. A kiállítás felrajzolja az orvos házaspár és a művészbarátok illetve művészözvegyek közötti kapcsolati hálót is, e barátságok létrejöttének körülményeit, a szorosabb kapcsolatok gyakran konfliktusokkal is terhelt természetrajzát. De a látogató megismerheti az írókkal, más közéleti szereplőkkel, politikusokkal, orvoskollégákkal ápolt viszonyrendszert is, sőt, a Levendel-házaspárról jelentő besúgók kilétére is fény derül. A tárlat komoly mélységet hozó szála hihetetlen erejű visszaemlékezések segítségével mutatja be azt a sorsközösséget is, amelyet egyes barátságokban a vészkorszakban átélt borzalmak alapoztak meg, követhetjük a személyes felejteni akarás és emlékezni tudás dinamikus és fájdalmas változásait. Ugyanakkor a tárlat a képek sorát és a biografikus narratívát meg-megszakítva bemutatja a magyar tüdőgyógyászat és különösen a Korányi Intézet történetét is, az építészetre gyakorolt hatását, hagyományait, újításait; játékfilm-részletekkel hozza közelebb a látogatóhoz a tüdőbetegek szenvedéseit. Kiállítás ez a kiállításban, de remek megoldás, hiszen a segítségével érthetővé válik, hogy Levendel doktor praxisa, szakmai ethosza mennyire újítónak számított a maga területén.
 
Mint ahogy a Korányi Intézeten kívül is bepillanthatunk a Levendel házaspár életébe: a budapesti Városmajor utcai lakásba, ahol a nyolcvanas években számtalan ellenzéki összejövetel zajlott, hiszen Levendel László részt akart vállalni az egész ország gyógyításában is. Nemcsak a művészet és az orvostudomány, hanem a politikai szekértáborok között is egyfajta hídszerepet akart vállalni, és a Korányi falain kívül is abban segített volna, amihez a legjobban értett: hogyan lehetne szabadabban lélegezni.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek