(magyarok, irodalom, élet, majonéz)
Esterházy Péter: Az olvasó országa
2018.06.03.

„Nem, lehet, talán, igen – és az ezek közötti végtelen. Ezt tudja a nagy, magyar, európai író, Esterházy Péter.” – írja a kötet utószavában a szerkesztő, Tóth-Czifra Júlia. A lehet és a talán írói eszköz, a nem és az igen a közíróé, de a kötet mind a néggyel gyönyörködtet. Ha létezik az olvasó országa, annak biztosan Esterházy írta meg az alaptörvényét. NAGYGÉCI KOVÁCS JÓZSEF RECENZIÓJA.

Hogy a címben sorolt fogalmakat hogyan helyezhetnénk el egymásban, mi minek részhalmaza, milyenek a metszetek, közös halmazok, arról hosszasan lehetne beszélni. Ki lehetne még emelni fontos és kevésbé fogalmakat ebből a most megjelent kötetből (lásd: munka, nyelv, foci), de elégedjünk meg ennyivel, követvén Az olvasó országa című kötet szerkesztőjének ajánlását. 
 
Az olvasó országa Esterházy Péter új könyve. Szomorú ezt így leírni, tudva, hogy itt az "új" mint jelző nem utal már, mert nem utalhat az író alkotómunkájára. Az író: halott. És mégis jó leírni, tudni, hogy kötet van, sőt, kötetek lesznek még, odáig meg nem akarhatunk látni, amikortól majd már azok sem lesznek. (Ez utóbbi súlya még nincs felmérve, pedig lassan ideje lenne.) A kötet, amibe a 2003-tól a szerző haláláig megjelent esszék, publicisztikai írások, beszédek, jegyzetek kerültek Tóth-Czifra Júlia gondos és nagy odafigyelést, benne bizonyos döntések meghozatalát igénylő munkája révén hatalmas merítés, de korántsem teljes. A több mint 700 oldalas (!) könyvmonstrum rövid, de biztató utószavában olvashatjuk, hogy a gyűjtés jelenleg is tart, mert ”egy tudományos jellegű, lezárt alapkutatásra támaszkodó életműkiadásig még sok a teendő”. Mindenesetre Az olvasó országa a legutóbbi publicisztika-kötet (A szabadság nehéz mámora) megjelenése óta keletkezett írásokból a lehető legtöbbet közli. A tematikus rendezés is a szerkesztői elvet dicséri, miközben tudható, Esterházy szövegeinek kategorizálása alig lehetséges. Nem csak az állandó, saját írásaiban újra és újra feltűnő ön-vendégszövegek miatt. Külön részben a könyvkritikák, külön az ünnepi írások, megint külön olyan szövegek, melyek írásról és olvasásról szólnak. Ennyiből is érezni, hogy itt nincs éles válaszvonal, teljes különválás. A könyvekről, az olvasásról például nincs olyan helyzet, hogy ne tudna és akarna írni.
 
Többek között ez az, amit az olvasó országának nevezhetünk. Az országot képzelhetjük királyságnak, vagy demokráciának (legjobb lenne tán egy alkotmányos monarchia nem született, hanem kinevezett nemességgel), fontosabb, hogy működőképes legyen. Legyen neki kincstára, szervezett élete, meg legyenek polgárai és legyenek (vagy ne legyenek?) határai. 
 
Az olvasó országát persze úgy is képzelhetjük, a kötet végül is erről is tanúskodik, hogy van egy olvasó, akihez tartozik egy ország, jellemzően az olvasmányélményei, a látott-hallott kiállítások, koncertek, jómagyar-ság teljesítmények és persze a bosszúságok, a kudarcok, a nehézségek. Esterházy Péter olvasó országa így és így néz ki. Köztünk szólva eléggé jól. Vannak benne:
 
1. Magyarok
 

Ahogy régebbi szövegeiben is gyakran hangsúlyozta, most is többször megjelenik: Esterházynak az olvasás, a könyvekkel, szövegekkel törődés az otthona.  EP jeles olvasó és megfigyelő, „szóvátevő”, a szó mindenféle értelmében. Sokakat indított el, vagy erősített meg a pályáján egy-egy jó szóval, azzal az okos, kizárólagosan odaajándékozott figyelmével, a sokszor bevallottan túlzó elismerő véleményével. (Hogy a megajándékozottak közül lett olyan, aki később méltatlanná vált a kezdeti jó szóra, nem Esterházy hibája.)
 
A kötet írásai közül különösen értékesek azok, melyekben olyanokról szól, akiknek munkája, személye nincs reflektorfényben. Esterházy tisztelettel adózik a nyomdásztól a fordítón át a színházszervezőig mindenkinek, akit megillet. Látszólag távol áll egymástól a kortárs festőművész és a pannonhalmi főapát, és még az ő távolságuknál is nagyobb szakedék lehet, mondjuk két irodalomtudós között, Esterházy tiszteletteljes szavai mégis egy oldalra helyezik őket. Kalaplevéve meghajol az emberi nagyság, az azt létrehozó-megtámasztó, annak aranyfedezetet adó teljesítmény előtt. Pályakezdő és ünnepelt szerző, ilyen vagy olyan (vélten, vagy valósan elhelyezhető) oldali szerző, alkotó nála egyféle mérlegen mérendő: a munka, a teljesítmény mérlegén.  Egy egész fejezetcím mondja a kötetben, hogy hogy nevezi őket: jó magyarok. Mert, és ezt is tőle tudjuk, „a hazaszeretet: minőség kérdése”.
 
Esterházy hangja az elragadtatás. Felfokozott hangulatban, nagy szavakkal méltat. Meg is vallja egy helyen: ”szokta szó érni a házam elejét, hogy könyvekről szólva túlzóan hevülős és kizárólag hevülős vagyok (az igazságot és csakis az igazságot dallamára), igaz lehet, de nem is állítottunk mást. (409)

2. Irodalom
 
„Az irodalom nyelve nem megértésre, hanem megismerésre törekszik”, illetve „az irodalom nyelve nem okvetlen a megértésre, a racionális megértésére törekszik. Az irodalom nyelve nem az értelmes emberek párbeszédének a nyelve.”(653-654) – áll kimondva egy-két, kimondatlanul pedig rengeteg helyen. Esterházy az író és Esterházy a publicista (gondolkodó, közíró, közszereplő, stb.) folyamatos deklarációban van, elméletben pontosan elkülönül az ilyen és olyan életműve, a gyakorlatban azonban, ahogy az egy ilyen nagy hatású és ennyire eredeti alkotónál méltán lenni szokott, mindez egyben van. Épp huszonöt éve foglalta el akadémiai székét a Széchenyi Művészeti Akadémián, többek közt ezzel a mondattal: „Ha az nem igaz is, hogy az élet helyett az irodalmat választom, mert az volna az élet (vagy mert „ó jaj, a lét rövid és hosszú a művészet”), az mégis helyénvaló megállapításnak tetszik, hogy én papír közelben volnék leginkább én, amit természetesen nem kívánnék nyereségként föltüntetni.” Hű maradt ehhez.
 
De nem csak emiatt irodalom a kötet, hanem azok miatt az írások miatt, amelyekben a játék a nyelvvel primér, tehát nem (csak) a gondolatok kifejezését, átadását segítendő jelenik meg. Példa erre a Lenni eltörésben című parodisztikus írás 2005-ből. (Őszintén megvallva semmi kedvem sem volt rákeresni a történetre, amire reagálandó ez az írás megszületett, azt hiszem így jártam jobban, miközben nyilván olyan eset lehetett, amiről akkor azt gondolta a jóérzésű polgár, hogy ennél lejjebb már nem lehet. Erről is szól a szöveg, szellemesen, érdekesen, és felháborodottan. Azóta meg kiderült, hogy dehogyisnem lehet, mindig lehet.)
 
Ez a töredékes, szabálytalan, mindent kibíró, mégis nagyon törékeny nyelven írt tárca, ez a nyelvről és a nyelvért szóló kiáltvány: irodalom. Úgy hoz létre egy saját szabályaival működő szövegteret, hogy esztétikailag is helyt áll. Pedig Esterházynak komoly kérdése az őszinteség ilyetén szerepe, így ír erről: „kapjak e ezen a ponton őszinteségi rohamot? Az olyan emberi. Bár nem okvetlenül esztétikum-képző erő.” Nem okvetlenül, de ha az, akkor nagyon az.
 
De irodalom a Marianna D. Birnbaumm Emlékalbum 1944-ből című könyvéről írt recenziója is. Ez az esszé a kötet egyik csúcspontja, az érzékeny Esterházy-olvasat mintegy újraírja a megidézett szöveget, bekebelezi és előadja, de eközben az eredeti mű autentikus marad mégis, mert EP a lehető legnagyobb tisztelettel van felé. Olvasóként viselkedik. Éppen ezért egyetértek Keresztury Tiborral, aki az Élet és irodalomban megjelent recenziójában azt mondja, Esterházy kritikája, recenziója egyfajta beavatás, azaz „az olvasást kísérő, követő öröm megosztása. Műfaja a rácsodálkozás, nyelvük az értekező prózához képest sokkal inkább a szépprózához van közel.”
 
Olvasónapló és mint ilyen: irodalmi szöveg. Mert mindaz, amit az alkotásról, annak a teremtéssel kapcsolatos mivoltáról folyamatosan közöl, megvalósul benne. Az EP által olvasottak nem munkadarabok. Nem kívülről - mégha közelről is, de kívülről - nézi, olvassa, forgatja a könyveket, hanem mindenestől benne van. Más helyen, mintegy műfaji meghatározásként ez áll: „egy hatás alatt álló olvasó dünnyögései.” Ezt jelenti be jó előre, a szöveg elején. Mert olvasó ő, akit „föltartóztathatatlanul kékharisnyás lelkesedés” fog el, egy „egyszerű olvasói szenvedelem (elav.irod)”, nem is akarja tagadni.

3. Élet (mai, magyar)
 
„Könyvespolcaink különböznek, de nem estek kétfelé, egyben vannak. Az olvasó országa jó ország. Csak épp nem tudjuk, kinek az országa vagyunk. Szoktunk neveket mondani, de szerintem se Kádáré nem vagyunk, se Horthyé, hogy újabb neveket ne is említsek. A magunk országa vagyunk, csak azt nem tudjuk, kik vagyunk.” (689) írja a kötetcímmé emelt kijelentést magyarázva. „Ezeknek a semmi-történeteknek ez az igazi társadalmi káruk, veszélyességük, az egy főre jutó megalázottság és megaláztatás és megalázkodás növekedése, régi és nagyon régi reflexek föléledése.”(368) - írja más helyütt. Tíz-tizenöt év és az alatta át- és megélt „semmi-történetek” tanulsága nem csak az, hogy mindig van lejjebb, hanem az is, hogy szóvá kell tenni, folyton, újra és újra beszélni kell arról, ami történik. A figyelő-szóvá tevő publicista Esterházy Péter emiatt is hiányzik, ha hiányzik. És vajon neki kellene-e szégyenkeznie amiatt, hogy a rendszerváltás hajnalán, első pár évében az azóta átéltekhez, hallottakhoz képest milyen kicsinységeket kellett szóvá tennie. És vajon rajta múlt-e, nem a tévedéseken, azok szükségképpen vannak, hanem a hangerőn, az (köz)érdekérvényesítési képességeken, a szándékon? Nem hiszem. Persze EP erről nagyon önkritikusan vall: „Az, ha egy írás húsz év múltán is aktuális, az szégyenletes. Meg félelmetes. A szégyen... mindenkié, enyém, tiéd, övé.” (330) 2016 augusztusa óta mindez örökségképpen át van adva az olvasónak, benne van az olvasó országának kincstárában.
 
A Magyar avagy Rubin Szilárd nemzetközi sikere című 2009-es írásban huszonévet lát és láttat át pár mondatban. „Újraolvastam – írja – az 1994-es Egy kékharisnya feljegyzéseibőlt. Minden mai probléma már ott van, de mennyivel nagyobb öntudattal írt, ha nem is közvetlen, de elvi reménykedéssel, szerző akkor, hogy majd ’helyrerázódnak’a dolgok. Hogy van hely. Mennyivel defenzívebb a mostani helyzet, bizony, mások az erőviszonyok. Nem gondoltam volna, hogy a sokat idézettem Plinius-mondat a magyar valóságról szól: ’91-ben azt hittem ezekről az ügyekről, hogy kitérés, de ez nem kitérés, ez maga a mű.” Majd tíz év azóta is eltelt, úgy látszik tényleg nem „kitérések” vannak, tényleg ez a „mű”. 
 
„Veszteségeink számbavétele csupán önzés. Régi sérelmek fölhánytorgatása nevetséges. Az örökkévalóság, mint koordináta-rendszer, hát, azt most aktuálisan (délelőtt, szemerkél az eső, az imént ismét hazugságon kapták a kormányt, és a forint is javult) épp nem leljük.” Aktuális ez is, meg az örökkévalóság is. Jó kincstár ez, szabadon fosztogatható, mi több, az volna főfeladat.  
 
4. Majonéz (azaz szabadság)
 
A már idézett Lenni eltörésben utolsó szava a majonéz. Egészen pontosan így: „Nemzet él nyelv hal majonéz.” Esterházy játszik és játszani hív: nyelvében él a nemzet, tehát, ha a nyelv hal, hogy fog élni a nemzet, azaz ha komolyan vesszük a nemzetvédelmet, az a nyelv feltétlen komolyan vételét minimum jelenti. (És nem mellékesen a nyelvhalfélékhez (Soleidae) jó a majonéz.) A nyelv egyrészt játék. Komoly játék. Pont, mint a szabadság. Ha az Esterházy-koordinátarendszer egyik tengelye kétségtelenül a munka, akkor a másik egyértelműen a szabadság. A mindkettőn magas értéket felvevőkről szól a kötet. Őket, azokat emeli ki és fel a szerző.
 
És van még itt egy címértelmezési javaslat, amihez - Esterházyhoz illő mód - szótári (Magyar nyelv szótára, 1862) meghatározást idézek: „Ha pedig alapfogalomul azt veszszük, hogy a polgári értelmü ország bizonyos földön uralkodást jelent, úgy annyi volna, mint ur-szág, régiesen: uruszág, azaz: ur-ság, pl. magyarok ursága, azon föld, melyen a magyarok uralkodnak.” Az olvasó országa tehát az olvasók (és alkotók) szabad úrsága, azon föld, melyen az olvasók (és alkotók) uralkodnak. Bár lenne ilyen! Az alaptörvény meg is volna hozzá.
Szerző:  Esterházy Péter,  Cím:  Az olvasó országa,  Kiadó:  Magvető Kiadó,  Kiadás éve:  2018,  Oldalszám:  768 oldal,  Ára:  5999 Ft