„Ahová csak nézel, / a kint és bent körvonalai” – talán ezzel az Amphitryon el című versből vett idézettel foglalható össze legtömörebben Závada Péter harmadik verseskötetének látásmódja. A világ és az én rezdüléseit fürkésző lírai tekintetre való reflexió kétségtelenül az egyik fő szervező elve ezeknek a verseknek, ahogy az érzéki ingerek és a fogalmak, az elvont gondolatiság találkozásai, áttűnései vagy inspirálóan homályos határhelyzetei is kitüntetett figyelmet kapnak. A kötet által működtetett motívumrendszer sűrű szövésű hálót alkot. Már első olvasásra is feltűnőek az ismétlődések, a sűrű utalások, kereszthivatkozások: ezek szorosan egymáshoz fűzik a szövegeket.

Ahová csak odavillan a Roncs szélárnyékban lírai tekintete, enigmatikus, különféle érzeteket keverő, szikár versképek fénylenek fel időről, természeti tájról, erdőről, tengerről, szélről, nyelvről és álomról. A túlnyomórészt leíró modalitású megnyilatkozásokból álló, magát a kimondás gesztusát is jelentőségteljes eseménnyé emelő versek nagyrészt elvont fogalmakat járnak körbe (kitüntetetten az idő és tér képzetét), mintha a szerző ezek (újra)definiálását tűzné ki költői programja céljául. Ugyanakkor ezekhez a fogalmakhoz szinte mindig kapcsolódik valamilyen érzéki ingert nyújtó verskép: ilyenformán nem válik rideggé az általuk létrehozott világ. Sőt a kötet egyik félreismerhetetlen jellegzetessége a rendkívül aprólékosan kimunkált, meghökkentő képzettársításokkal itt-ott túlterhelt, mégis alapvetően – szemantikai értelemben – csak az ideális mértékben zavarba ejtő képektől hemzsegő versnyelv, aminek ritmusát, lüktetését rímelés hiányában az indázó gondolatmenet hullámai-csavarjai adják. A versszakok többnyire egy-egy kisebb gondolati egységet is lezárnak,valamiképp ennek az egységnek kitüntetett jelentősége van.

A lírai én és a természet(i elemek) viszonyát különleges fénytörésbe állítják a Roncs szélárnyékban szövegei. „Kiszemel a völgy, legyek hűséges / nézője, hogy egy bejósolhatatlan / mélység peremén valamennyi /érzékem látássá tömörüljön” – szól a Szürkület című vers beszélője, megfordítva a látás alapvető sémáját: a szemlélődés tárgya válik aktív cselekvővé, és a kötet verseiben gyakran alkalmazott eljárással ez a fordulat egyúttal egy etikai mozzanatot is magában rejt. A dolgok szabott rendjének felborulása, az idő és a tér koordinátáinak egymásba csúszása a kötet alaptapasztalata, a fizikai világtörvényszerűségeivel való szembehelyezkedés, azok újraértelmezése visszatérő motívum.

Az idő menetéből való kizökkenés mozzanata már a kötetet alkotó négy ciklus elé helyezett versben megjelenik. A probléma, ami ezt az egész versvilágot működésben tartja, hogy „nincs elég hely /a halmozódó időnek”. A Félbehagyni az ellipszist című vers zárlata izgalmas módon próbál kibújni az idő általi meghatározottság következményei alól: „Mintha letérnék róla, / szemből nézem az időt, / lebegő sínpárt, elé vagy mögé / kerülök. Figyelem, ahogy / keresztülfut rajtam. / A talpfák sehol.” A vers saját énjétől is distanciát tartó beszélője különleges pozícióból láttatja az idő nem szokványos megtapasztalását: az Interstellar című filmre tett nyilvánvaló utalás a következő, záró szakaszban megerősíti az időn kívül kerülés vizuális megjelenítésének delíriumos-sci-fis jellegét. Ez a lebegés kiemeli a beszélőt a fizikai törvényszerűségek világából, megszólalásai emiatt egyfajta meta-jelleget nyernek. Áttételesebben, de a sci-fi kontextusát hozzák játékba a tömegvonzás jelentésköréhez illeszkedő metaforák is: a kötetben szintén gyakran szóba kerülő jelenség, melynek hatalma alól – az időhöz hasonlóan – hétköznapi tapasztalatunk szerint szintén nem vonhatjuk ki magunkat. Závada versnyelvében a mélység, esés, zuhanás szóképei egyidejűleg jelölik a kötöttségektől való megszabadulást és a lebírhatatlan, befolyásolhatatlan erőknek való kitettséget.  Lásd a Madártávlat ars poétikaszerűen is olvasható példázatát: „És mintha megszabadulhatnék / holtterhüktől, a szavakat a levegő / emeletein át leejtem. Átzuhannak / ébredésemen, és meglepnek ott, ahol fekszem.” Ugyanilyen logika munkál a Családi album soraiban, ahol a mélybe hullás mozzanatáról az identitásvesztésre asszociálhatunk, mely paradox módon egy újabb identitás alapjává válik: „Nincs más hátra, mint beköltözni ebbe a zuhanásba, / belakni egyre gyorsuló / emeleteit.”

A Roncs szélárnyékban szövegein erősen nyomot hagytak a szerző színházzal kapcsolatos élményei, tapasztalatai; megkerülhetetlennek mutatkozik az a tény, hogy évek óta hivatásszerűen foglalkozik színházzal. A színházban a néző tekintete különleges módon koncentrált, megváltozik a személyek és a tárgyak létmódja: egy zárt rendszerben válik jelentésessé minden apró gesztus vagy fénynyaláb. A színházi közeg nem elsősorban a tematikus megjelenései miatt fontos itt, hanem a tekintet kitüntetett szerepe miatt.

Závada Péter költőként sajátos helyzetben van, hiszen az AKPH (Akkezdet Phiai) tagjaként, sikeres rapperként jelentette meg első verseskötetét 2012-ben (Ahol megszakad). Kijelenthető, hogy ismertsége miatt nagyságrendekkel többen kísérték figyelemmel pályakezdését, mint más költőkét általában – ez sokak számára eleve gyanús. Noha Závada az eladott példányszámok szempontjából bizonyára nem volt rákényszerülve, alázattal fogadta a debütáló kötetét ért szakmai bírálatokat, és a második verseskötetében (Mész) általánosságban véve jóval kevesebb kivetnivalót talált a kritika. A Roncs szélárnyékban a közelmúltig szinte csak elismerő kritikákat kapott, ám a Műút honlapján megjelenő újabb elemzések mintha túl nagy tétet raktak volna erre a kötetre: mintha az lenne az ambíciója, hogy utat mutasson a kortárs magyar lírának. Holott ez a kötet csak egy a lehetséges irányok közül: az alanyiságot intenzívebben működésbe hozó szövegek után egy fogalmibb, konceptuálisabb költészetet felmutató hang, ami bátran merít a mai magyar költészetben jobbára kiaknázatlan elméleti és popkulturális tendenciákból.