Szörnyek és szerelmek
2018.05.31.

Ha értékelni kell egy európai fantasy filmet, ami ráadásul Giambattista Basile, a 17. századi történetíró folklórból táplálkozó, egészen sajátosan bizarr műmeséin alapszik, akkor nálam az alkotás óriási lépéselőnnyel indít. VÍZKELETI DÁNIEL KRITIKÁJA.

Ritka helyzet, hogy valaki az öreg kontinensen klasszikus értelemben vett fantasy-t készítsen, azzal az ambícióval, hogy filmje kivitelezésével az attrakciók és látványvilág terén a kortárs, hasonszőrű amerikai produkciók (Gyűrűk ura, Trónok harca) által támasztott igényeknek megfeleljen. Ilyen volt 1984-ben az NSZK produkciójában készült, Wolfgang Petersentől Michael Ende Végtelen történetének adaptációja, amely éppen ambíciója okán, sikerületlensége ellenére is kult státuszba került, vagy az Újvilágban addigra már bizonyított Guillermo Del Toro egyedülálló szerzői világát tükröző, a spanyol produkcióban készült A faun labirintusa 2006-ban.

A Gomorra és Reality című filmjeivel kétszer is a cannes-i fesztivál nagydíját nyert Matteo Garronenak megadatott a lehetőség, hogy a legköltségesebb műfajban is bizonyíthassa tehetségét. Garrone A-kategóriás színészekkel (Salma Hayek, Vincent Cassel, John C. Reilly, Toby Jones), komoly költségvetésből, David Cronenberg operatőrével, Peter Suschitzkyval dolgozhatott. Filmje alapanyagául pedig nagyon jó érzékkel az európai mesekincs irodalmi adaptálásában úttörő Giambattista Basile Pentameron című mesekönyvét választotta, ami az európai hiedelemvilágból és folklórból táplálkozik, megelőzve és inspirálva ezzel a Grimm testvéreket. Basile majd valamennyi meséjét adaptálták már az 1965 és 1996 között futó Jackanory című 15 perces részekből álló családi fantasy sorozat keretein belül. Most Garrone kiváló alapötlete az volt, hogy - az egyébként a tündérmeséktől egyáltalán nem idegen - történetei sötét és horrorisztikus oldalát domborítsa ki. 

Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből

A film három különböző történetszálának három különböző Basile-mese szolgáltatta a forrását. Mindhárom középpontjában egy irreálisan túlzó emberi gyengeség és vágy, hübrisz és az ebből fakadó gonosz erőkkel való lepaktálás áll. Longtrellis királyné (Salma Hayek) mindennél jobban vágyik egy gyerekre, ezért férje egy vízisárkánnyal küzd meg, hogy a királyné annak szívét elfogyasztva lehessen állapotos, ám az így megszülető ikerpár a vizekhez, és nem az elnyomó anyához kötődik. Az ütődött Highhills király (Toby Jones) lányát hanyagolja el, helyette egy vaddisznó méretű házi bolhát nevelget, és tévedésből a lányát egy brutális ogréhoz adja feleségül. Végül Strongcliff királyság nőfaló ura (Vincent Cassel) csodás hangja alapján szeret bele egy rút öregasszonyba, aki pedig egyre szörnyűbb játszmákba megy bele, hogy akár sötét praktikák árán is, de fenntartsa a fiatalság és kívánatosság látszatát. 

A film elsősorban a mise-en-scène, azon belül is a díszlet, és különösen a jelmezek terén képes a tengerentúli fantasy-kkel versenyezni, sőt azokat túlszárnyalva valami egyedit felmutatni. Ugyanez igaz Peter Suschitzky operatőri munkájára, aki jó úton indul el, egy-egy képbe sűrítve képes felidézni a Basile-mesék által sugallt egyszerre bizarr, mégis szépségesen melankolikus hangulatot. Ezek nem lebecsülendő teljesítmények. Szokták mondani, hogy amikor az operatőri munkát és/vagy látványt kiemelkedően dicsérik, akkor a filmmel komoly problémák vannak, és a Szörnyek és szerelmek esetében sajnos én sem tudom cáfolni ezt a közhelyt.

A képek forrása: MAFAB
A képek forrása: MAFAB

A főbb szerepeket alakító színészek tálentumát a szélesebb közönség is pontosan ismerheti, pl. Toby Jones legutóbb Hanekénél nyújtott pazar alakítást, de Garrone rendezői kvalitásaihoz sem férhet semmi kétség. Mégis valamiért Garrone a cselekmény fordulatainak bemutatását nem filmes megoldásokra, hanem a színészekre bízza, így többnyire nekik kell eljátszani azt, ami eljátszhatatlan. Az elhibázott színészvezetés mellett lehetne sorolni – a cselekmény fordulatainak kidolgozatlanságától kezdve a gyatra dialógusokon át és a teljesen hiteltelenné váló karakterekig – a rendezői mellényúlásokat, amelyek egyszerűen nem fakadhatnak másból, mint valami alapvető tévedésből, félregondolásból. Garrone alapötlete kiváló – melyet jól körvonalaz, pusztán az irodalmi alapanyagválasztás és a szereposztás (Vincent Cassell, John C. Reilly vagy Toby Jones elsősorban a művészfilmes világ sztárjai) mellett a film sajtókommunikációja és trailere –, miszerint a tündérmesék mögött húzódó, a sors végzetszerűségéről, az emberi létezés mibenlétéről számot adó mélyebb réteget kívánja előtérbe helyezni. Garrone ezt a mélyebb réteget a naturalista, a testiséget, a vért, a belsőségeket, szó szerint és metaforikus értelemben is kifordító ábrázolásmódban igyekszik a felszínre hozni. Mi más kellhet egy sajátosan európai fantasy-hez? A rendező mindezt azonban nem fogalmazza meg kellő bátorsággal, és nem viszi végig kérlelhetetlen kitartással, hanem mintegy megijedve a saját árnyékától minden történetszálban visszavonulót fúj. Dönthetett volna úgy is, hogy nem ezt az utat választja, hanem a karakterek és a jellemek kidolgozásában törekszik a mesék mélyebb igazságának felmutatására, de akkor azt is kemény állhatatossággal végig kellett volna csinálni. Itt a naturalista ábrázolásmód olykor keveredik az összetettebb jellemábrázolás igényével, máskor pedig mindkettő hiányzik, így a gyengébb Walt Disney fantasy-matinék színvonalára esik vissza a történetvezetés, ilyenkor pedig csak egyetlen esély van a túlélésre: a trükk-effektusok, azokban viszont Európa nem tud versenyezni Amerikával.

A film a rendező biztonsági játékának esik áldozatául. Ezzel éppen a mesék logikájára jellemző különlegesség tűnik el: az, ahogy végtelenül egyszerűen ragadják meg az életünkre örökérvényűen jellemző, valós konfliktusainkat. Pedig ezen a terepen lehetne igazán működőképes egy európai fantasy. Az egyedi alapötlet, a jó szereposztás és a zseniális operatőri munka egy egyszerű meseillusztrációt eredményez. Ha egy filmen nem húzódik végig egy alapvetően filmes gondolkodásból fakadó koncepció, akkor joggal merülhet fel bennünk a kérdés, hogy vajon a látottakat érdemes volt-e felvenni?

Címkék: Mozipremierek 2018