Emlékszem a három évvel ezelőtti, harmadik kiadás egyszerű, szimbolikus pont alakzatára, de az idei, csúcsos szögletes sárga geometria is tetszetős. A sárga négyes megjelent a színház előtti téren elhelyezett sok férőhelyes pad formájában, a résztvevőknek adott sárga napszemüvegnél menőbb ajándékot pedig elképzelni is nehéz.

 

Az elegancia kategóriájába sorolható az a visszafogottság is, amivel a Reflex nemzetközi fesztivált meghatározó Bocsárdi László összeállítja a programot. Izgalmas, innovatív külföldi produkciók mutatkoznak meg Sepsiszentgyörgyön, és a leghalványabb nyoma sincs annak, hogy ezek meghívásával a Tamási Áron Színház igazgatója a maga vagy a színháza nemzetközi karrierjét építgetné. 

 

A színházi találkozó megszervezéséhez 2009-ben avval a céllal fogtak hozzá a szervezők, hogy értékcentrikus fesztivált hozzanak létre, jelentős európai produkciók részvételével. A Reflex elindítását Sepsiszentgyörgy Polgármesteri Hivatala, Kovászna Megye Tanácsa és a Tamási Áron Színház hármas gazdasági szövetsége tett lehetővé. Idén a fesztivál negyedik kiadása kiegészült egy negyedik gazdasági tartópillérrel: a Jókainé Laborfalvi Róza Alapítványon keresztül a magyar kormány olyan összeggel támogatja a rendezvényt, amely nélkül nem valósulhatna meg. 

 

Ahogy az eddigiek, úgy az idei eseménysorozat is koncepcióba rendeződött: a zenére mint a színház egyik ősi alapelemére fókuszált. Az első napok vendégfellépései bele is illettek ebbe maradéktalanul, vagy talán inkább nagyon is színes maradékokkal. A nyitóelőadás mindjárt egy határterületi produkció volt: Juan Manuel Fernández Montoya „Farruquito” Improvisao című estje. Farruquito beleszületett a flamencóba, ahogy már az apja és az anyja is. Estjén egy gitáros, egy dobos, valamint két idősebb férfi és egy asszony ül hátul. Flamencót énekelnek nagy drámai erővel, szenvedélyesen, kiabálva. A közönséget két meglepetés is éri erős spéttel, az előadás után. Az egyik az, hogy itt minden improvizáció, a dalok, a dalszövegek is. A másik pedig, hogy a rendkívül emocionális interpretáció ellenére voltaképp a leghétköznapibb történésekről szólnak az előttünk megszülető dalok.

 

Maga Farruquito, aki flamenco tánccal koronázza meg a koncertet, Keresztes Tamás forma férfi. Varázslatosan könnyeden, elegánsan táncol, sőt tulajdonképpen már az is tánc, ahogy a zakója szélét megfogja. Három öltönyt fogyaszt el az esten, cipőjén mikroport, hogy jobban halljuk a lába dobbanásait. Tévedhetetlenek a gesztusai, huncutul néz közben, kokettál az egész nézőtérrel. Hanem humor, irónia nincs benne szemernyi sem, ettől aztán néha szentségtörő módon hajlamos lennék kicsit kinevetni a kakasra vagy más díszhímre emlékeztető pózait.

 

A sevillai flamenco-csapat produkciója különleges, szétválaszthatatlan elegye improvizációnak, spontaneitásnak és kiszámítottságnak. Árad belőle az energia és az élvezet: a szereplők örömmel és kíváncsiak várják, figyelik egymást teljesítményét. Feltűnően fogékony és felspannolt a közönség is: kiváló érzékkel tapsol és ünnepel. Meg is dicsérik a publikumot a művészek végül. Sepsiszentgyörgy és Sevilla egymásra talált a fesztivál nyitóestjén.

 

A második napon lengyel társulat lépett fel a Songs of Lear című énekes előadással. A lengyeleket egyébként is képbe hozta a Reflex, hiszen délutánonként egy moziban a lengyel tévészínház filmjeit vetítették. Mint Pászt Patrícia polonistától, műfordítótól megtudhattuk, a lengyel televízió 1952 óta működő, fényűző költségvetésű Tévészínház részlege minden hétfőn bemutatót tart. A legkiválóbb színházi rendezők és színészek közreműködésével forgatnak évente 50 felvételt tehát, és az ötvennek több mint a fele kortárs drámából készül! De visszatérve a lengyelek élőbeni szerepléséhez: a Songs of Lear Wrocławból érkezett, a Song of Goat Theatre produkciója Grzegorz Bral rendezésében, aki felvezeti és kommentálja az előadást, amelyet oldalt ülve figyel. A színpadon 11 szék a fekete ruhás szereplőknek, jobb oldalon három azonosítatlan hangszer. (Pontosabban: a kecskedudát megismerem, azon maga az egyik zeneszerző, Maciej Rychły játszik, az ő kezében sivalkodik az instrumentum a drámai pillanatokban.) 

 

A Songs of Lear 12 zenés vers, többé-kevésbé oratorikus módon előadva 12 képben. A Lear király ihlette az előadást, bár konkrét Shakespeare-szöveg csak egyetlen jelenetben hangzik el, amikor Cordelia búcsúzik nővéreitől. A zenében szuggesztíven keveredik a gregorián a népivel és modern hangzatokkal, s a szereplők zöme nagy átéltséggel adja elő. Aktívan énekelnek, kifejező, szabad mozdulatokkal – bár ebben olykor erős motivációnak érzem az erre vonatkozó, vélhető rendezői instrukciókat. De az energiájuk, a koncentrációjuk átütő. 

 

Mint Grzegorz Bral a közönségtalálkozón elmondta, a produkciójuk évek óta nagy sikerrel szerepel a világ színpadain, és eleinte valósággal sokkolta őket a tapasztalás, hogy mindenhol meghódítják a közönséget. Így az már bizonyára nem lepte meg őket, amikor a sepsiszentgyörgyi előadásokat állva tapsolta meg a publikum. (Ez ugyan történhetett volna román hatásra is, mert a román színházi közönség szinte mindig feláll a tapsnál, de járatosabb helyiektől megtudtam, nem, ezt itt most rendkívüli magyar standing ovationnak kell betudnunk.)

 

A Reflex harmadik napján látogatott el a fesztiválközönség Csíkszeredába, hogy az alkalmas helyszínen, a Szakszervezetek Művelődési Házában megnézze a Kolozsvári Állami Magyar Színház Rosmersholmját, Andrij Zsoldak rendezését. A produkció alighanem az elsők között kapott helyett a fesztivál programjában, mivel Bocsárdi László szerint ez a legjobb színházi előadás jelenleg Romániában, születésének körülményeit pedig irrelevánsnak tartja. A nyilvánosság is értesült ugyanis a premieren történt botrányról – a rendező a szünetben bántalmazta a színésznőt –, aztán, amennyire tudni lehet, a színház és az alkotók túlléptek az eseten. Megpróbálhatja a néző is úgy nézni az előadást, hogy eltekint a megdöbbentő előzménytől, de nem biztos, hogy sikerül neki. Mivel ennek az iszonyatosan erős, nyomasztó és felzaklató előadásnak alapvető vonása az agresszió és az egzaltáltság.

 

Köthető a kolozsvári Rosmersholm a zene tematikához is, hiszen a Volodimir Klikov által jegyzett hangkulissza – a zenén túl folyamatos zaj, tengermoraj, szélzúgás, eldübörgő repülőgép, vihar – meghatározó a játék atmoszférájára nézve. A színészi munkát is befolyásolja: folyton kiabálni kell, illetve bizonyos hányaveti játékossággal olykor némán tátognak csak a szereplők, máskor az érthetetlenségig hadarnak. Ami markánsan jelzi, hogy a szavak nem fontosak, vagy nem a szavak fontosak. A kolozsváriak apokaliptikus utóérzést hagyó előadása strindbergesebbnek hat, mint amennyire ibsenes. Az eredeti dráma cselekményét redukálták, ami nem azt jelenti, hogy rövidült, hanem hogy mindössze négy élő, plusz egy halott szereplő viszonyára koncentrál. Ez a verzió cakompakk kihajítja a műből a politikai-világnézeti-közéleti összeütközést, amely szembeállítja egymással Rosmert (a vesébe néző tekintetű Bodolai Balázs) és barátját, Krollt (a penetrációból építkező Viola Gábor). Az ütközőpont köztük Imre Éva folyamatosan forrponton lévő Rebekka Westje, aki szexuális vonzerejét mindkét férfira kiterjeszti. 

 

Hogy a produkció a bűntudat poklát járja körül, ez egyszeri nézői benyomásra nem feltétlenül igazolható – egyebek közt talán azért, mert a halott feleség szellemeként fellépő színésznő jelenléte sokkal súlytalanabb a többiekénél, márpedig elvileg ő itt a kő, amely a többiek szívén fekszik –, de a pokol, az kétségkívül beköltözött a szakszervezethez. VALAMI, AMIT NEM LEHET MEGMAGYARÁZNI – ezt a mondatot Bodolai Balázs Rosmerje legalább nyolcszor egymás után elüvöltötte az előadásban. Beakadt.

 

A legfrappánsabb módon sorolt be a Reflex programjába a Tamási Áron Színház és a sZempöl Offchestra koncert-színháza, Bocsárdi László rendezése, az Alice. (Az előadás áprilisban szerepelt Budapesten a Nemzetiben, a MITEM-en.) Talán korfüggő is, hogy minek látjuk ezt a produkciót – pszichedelikus utazásnak? –, de az biztos, hogy a zene, a vetített képek és a színészek által életre keltett pazar bizarr panoptikum igen érzékletesen kifejezik a pubertáskori zavarodott világot. Amelyet markánsan tesz élővé a középpontban álló címszereplő, a nagyra nőtt kislány, Korodi Janka a maga sprőd hangjával, karcos és erőteljes színpadi személyiségével. És feltűnő az a mederbe terelődő játékkedv is, amivel a Tamási Áron Színház színészei szinte teljes létszámban színre vonulnak és vonaglanak Kiss Zsuzsanna fantáziadús jelmezeiben, különleges kreálmányaiban. Nem könnyű ebből a pompás seregletből kiemelni valakit, de megpróbálom: Pál Ferenczi Gyöngyi futáscentrikus királynője éppúgy emlékezetes jelenség, mint Erdei Gábor tüskés fejű, húsba kötött hernyója vagy Derzsi Dezső bánatos képű páros lábú patása, amelyet Alice-nek meg kell ölnie, hogy a bűnös társadalom befogadja őt.

 

A helyi román társulat, az Andrei Mureşanu Színház előadása érdekes szemszöget kínált a fesztiválközönségnek: a "kisebbségben a kisebbségben" helyzetet világította meg. A Romániai Napló. Sepsiszentgyörgy című előadásban ugyanis hat román színész vall magáról, az életéről, a munkájáról, viszonyáról a városhoz, amelyben él és dolgozik. (Igen, kicsit olyasmi ez, mint az AlkalMáté-bemutatók, csak a történetek nincsenek színházilag feldolgozva, stilizálva, megemelve. Zömmel monológokat mondanak a szereplők – de van, aki csupán táncol –, miközben mögéjük képeket vetítenek róluk, a gyerekkoriaktól kezdve az aktuális fotókig.) Egyikük sem itt született, valamennyien színészként jöttek ebbe a többségileg magyarlakta városba, ahol minden ismeretlen volt számukra – a nyelvtől az ételekig -, és ahol ők a kisebbség. Előadásuk a lehető legszemélyesebb, megható és kicsit szomorú. Nyugtalanítóan nem tudom eldönteni, hogy vajon mennyire boldog emberek ők vagy mennyire boldogtalanok.

 

A Hodworks a Reflexre a Grace című produkcióját hozta, amelyben egy nő és három férfitáncos (Cuhorka Emese, Ivan Björn Ekemark, Molnár Csaba, Vass Imre) hosszan kerülik azt a benyomást, miszerint ők táncszínházi előadást prezentálnának. A közönséggel kommunikálva úgy beszélnek és gesztikulálnak kórusban, mint akik együtt vannak külön. Majd változatos és mozgalmas, önreflexiókban gazdag jeleneteken keresztül jutnak el a négy aranyosan-ezüstösen csillogó, meztelen, egymás kezét fogó szereplő finálétáncáig.

 

A Hód Adrienn koreografálta előadás értelmezésébe – de talán pusztán a szakszerű deskripciójába is – belebuknék. Én nem tudom, mi ez, de elhiszem, hogy jó. 

 

A tizenkét napos találkozó első részében volt szerencsém jelen lenni az eseményeken. A második részben érkezett egyebek közt az Örkény Színház József és testvérei-előadása és Keresztes Tamás az Egy őrült naplójával. Reprezentatív felmérésem a fesztivált végignéző három színikritikus között arra az eredményre vezetett, hogy a Reflex 4 legkiemelkedőbb produkciója a Gob Squad’s Kitchen volt, amelyet Andy Warhol filmje ihletett: időutazás az 1965-ös évbe, a többnemzetiségű, többnyelvű Gob Squad színházi műhely performanszaként.