Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

INGRES DADAISTA HEGEDŰJE

Man Ray / Kunstforum, Bécs
2018. máj. 25.
Man Rayt nem lehet megunni. Ezt mondta barátja és szellemi társa, MArcel Duchamp, és recenzensünk is erre a megállapításra jutott Bécsben. VÁRADI ANDRÁS ÍRÁSA
Man Ray, aki Emmanuel Radnitzky néven született Philadelphiában 1890-ben, a 20. század egyik legnagyobb hatású művésze. Ilyenből pedig nem sok van. Man Ray a maga módján „egyetemes művész”, valószínűleg anélkül, hogy erre törekedett volna, vagy külön erőfeszítéseket tett volna ennek érdekében. Leggyakrabban festőnek nevezte magát, de 1924-ben Párizsban, Kiki de Montparnasse-nak az udvarlás első napján azt mondta, „engem azzal vádolnak, hogy összetévesztem a festészetet a fotográfiával”. Valóban, ha Man Ray nevét halljuk, a fotói jutnak eszünkbe, pedig mind a szürrealista és méginkább a DADA mozgalomhoz köthető szobrai, tárgyai és festményei alapvető fontosságúak. Filmezett is. Élete vége felé – szerencsére 87 éves koráig élt és végig aktív maradt – megírta önéletrajzát (Self Portrait), melynek címlapján egy általa kialakított szolarizációs technikával készült önarckép látható profilból, amint az állványon álló kamera lencséjét állítja. Szóval talán mégis leginkább fotós volt. De nem, Man Ray Man Ray volt. Egy és oszthatatlan. Ebből az egyedülálló, hatalmas és nagyhatású életműből válogatott ki több mint 150 művet a bécsi Kunstforum kurátora, Lisa Ortner-Kreil.
 
Természetesen a legnagyobb számban fotókat látunk, de kezdjük azzal az egyik terem közepére helyezett, körbejárható nagy asztallal, amelyen a DADA szobrok állnak. Itt látható a DADA egyik jelképévé nemesült tárgy, a metronóm, amelynek karjára a művész egy tágra meredt szem fotóját ragasztotta (Object to Be Destroyed, azaz Megsemmisítendő tárgy 1923). És 1957-ben az eredetit meg is semmisítették. Mellette az ajándéknak szánt vasaló, ennek talpából szögek állnak ki (Gift, Ajándék, 1921). E tárgyaktól nem messze egy titokzatos, szabálytalan alakú objektet látunk durva textíliába csomagolva, kötéllel körbekötve. Tisztelgés ez a szürrealisták előfutára, a profétájuknak választott költő, Comte de Lautréamont és az ő titokzatos értelmű mondata előtt: “Szép, mint a varrógép és az esernyő véletlen találkozása a boncasztalon.”(The Enigma of Isidore Ducasse, 1920, Lautrémont eredeti neve Isidore Ducasse). A textília állítólag egy valódi, kisméretű varrógépet rejt.
 
Sakk-készletből is van néhány. Man Ray szeretett sakkozni – hogy ez Duchamp hatása volt-e, akivel hébe-hóba megmérkőztek, vagy már gyerekkorától, nem tudjuk. Duchamp mindenesetre klasszisokkal jobb játékos volt, a francia sakkválogatott tagja. Számára a sakk talán fontosabb volt, mint a “művészet”; a szó azért került idézőjelbe, mert Duchamp a sakkot művészetnek tekintette. (Ottlik is bridzs-szakíróként tartotta számon magát.) Jónéhány fotó készült a két jóbarát sakkjátszmáiról, de a legnevezetesebb a René Clair által forgatott film egy jelenete, amelyben a párizsi háztetők felett egy párkányon ülve sakkoznak (Entr’acte, Felvonásköz,1924, zeneszerző: Erik Satie). Ez a 20 perces film néhány Man Ray által forgatott darabbal együtt látható a Kunstforum vetítőtermében.
Man Ray mára ikonná vált fotója (Le Violon d’Ingres, Ingres hegedűje, 1924) egy női hátakt turbánnal a fején; a modell derekára csavart kendő szinte még őrzi a női test melegét.  A modell és élettárs Kiki de Montparnasse gyönyörű meztelen hátára rajzolt (valójában ragasztott) emblematikus, bársonyfekete, a vonóshangszerekről kölcsönzött f-lyukak valósággal lebegnek a képen. A képnek több rétege van. Vegyül benne a nyelvi humor (a Violon d’Ingres hétköznapi jelentése „hobbi”, utalva a nagy festő, Ingres kibírhatatlan, fülhasogató hegedűjátékára), tehát tiszteletlen képi tisztelgés Ingres, a Mester előtt is. És a kacér, de ellenállhatatlan Kiki előtt is, aki pedig Man Ray „hobbija” volt.
 
A Noire et blanche (Fekete-fehér, 1926) a világ egyik legismertebb fotója. Kiki fényes fekete hajával keretezett hófehér arca jobb oldalán fekszik az asztalon, bal kezében pedig egy ébenfekete afrikai maszk, ugyancsak ovális, ez azonban vertikális pozicióban áll Kiki arca mellett és meztelen válla előtt. A színek ellentéte, az élő finom tárgyiasulása (Kiki szeme csukva van), a tárgy, a maszk megelevenedése – ezt mind magában foglalja ez a kép. A fotó egy kópiája tavaly került árverésre, és csillagászati áron, 2.7 millió euróért cserélt gazdát. 
Man Ray életére és művészetére két fontos múzsa gyakorolt hatást, az említett Kiki, akivel 1924-től 1929-ig élt együtt, és Lee Miller, akivel tanítványi kapcsolatból hamar viharos szerelemmé forrósodó viszony alakult ki 1929 és 1932 között. Lee Miller saját jogán is jelentős fotós lett, és fiatal kora ellenére (húszas évei legelején járt) Man Ray alkotótársa volt ezekben az években. Man Ray gyakran állt elő provokatív művekkel, fényképekkel dadaista gyökereihez híven. A Lee Millerről készült egyik fotón az akt maga alá húzott lábbal összegömbölyödve térdepel (Prayer, azaz Ima 1930). A fotó hátulról készült, a model hátsója felől. Az úgynevezett intim zónákat a model hátranyúló kezével takarja el. Bizarr, meghökkentő, de ma egyáltalán nem ez jut elsőként eszünkbe, hanem a merész nézőpont és a fekete-fehér fotó magával ragadó bársonyos tónusai.
Fotók: Kustforum, Bécs
Fotók: Kustforum, Bécs
A Kunstforum kiállításán érdekes dologra figyeltem fel. Az egyik keskeny oldaltermet, ahol a két szemközti falon fotók és magyarázó szövegek voltak, bársony-kordonnal lezárták. Ennek semmi nyilvánvaló oka nem volt, nem takarítottak, nem szerelték a világítást sem. Amikor negyedórával később ismét arra vettem az irányt, a kis terem már nyitva volt. És a fotókat szemügyre véve leesett a tantusz. Itt ugyanis a Quatre Saisons (Négy évszak, 1929) négy, erősen erotikus fotóból álló sorozat látható, és a tárlatot egy kisiskolásokból álló csoport látogatta negyedórával előbb. Ezek a fotók szókimondóak (misszionárius póz, felláció, ahogy egy korabeli leírásban szerepel), mégis stilizáltak, realisták, de nem naturálisak. Óriási bátorság volt akkor ezekkel előállni; kis füzetben jelentek meg Loius Aragon és Benjamin Péret verseivel. Ezek a versek, amelyeket a francia irodalom két óriása jegyez a négy, explicit fényképpel mintegy egyesülve alkotják a rövid “1929” című kötetet, amely az egyszerűség kedvéért kiadásának évét kapta címként. A kötet szürrealista provokáció. A művek keletkezésének részleteit homály fedi. Az egyik változat szerint Man Raytől származott az ötlet, hogy a Négy évszak szürrealista versek illusztrációjaként jelenjen meg. A másik verzió szerint Aragon kotorászott Man Ray fiókjában, és véletlenül került a kezébe a sorozat. Nem tudjuk, hogy Kiki vagy egy ismeretlen nő szerepel-e a képeken. 
Man Ray számos fotográfia-technikát, trükköt használt és újított meg, töltött meg tartalommal. A szolarizációt már előtte is számtalanszor felfedezték, majd újra felfedezték – Man Ray és Lee Miller is véletlenül észlelte, amikor a közös munka során egy negatív véletlenül újra fényt kapott az előhívás közben. Kísérletezni kezdtek, és egy új művészi stílus fejlődött ki a kezük alatt, ennek egyik legszebb  példája a kiállításon is látható (Solarized Portrait of Lee Miller, Lee Miller szolarizált portréja, 1929).
Man Rayt nem lehet megunni. „A férfias apáca, a neve az öröm, a játékosság és az élvezet szinonimája”, mondta róla Marcel Duchamp, barátja és szellemi társa.
 
A kiállítás 2018. június 26-ig látogatható. 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek