Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

„…KARÁCSONYRA MINDEN KISIMUL…”

Térey János: Asztalizene / POSZT 2008
2008. jan. 4.
Térey János új darabja furcsa, különleges élményben részesíti befogadóját – akár olvassuk a drámát, akár az előadást látjuk, első, meghatározó benyomásunk az, hogy valami egészen szokatlan művel, valami egészen meglepően stilizált műdarabbal találkoztunk. MARGÓCSY ISTVÁN KRITIKÁJA.
Jelenet az előadásból. Szkárossy Zsuzsa felvétele.
Kovács Patrícia és Csányi Sándor

Bár a műnek minden eleme valahonnan már ismerősként tűnik fel, és sem a megjelenített figurákban, sem a bemutatott jelenetekben nem találkozunk semmi kirívóan újjal vagy eredetivel, a darab egésze mégis minden pillanatban, minden szempontból váratlanként és újdonságként hat – mintha minden benne alkalmazott műfogás, minden jelenet valamelyest el lenne mozdítva helyéről (hiszen úgy vagyunk szocializálva, hogy feltételezzük: egy darabban mindennek megvan már jó előre a helye…), s az egész játék mintha semmi másról nem is szólna, mint erről az elmozdításról.

Térey János világában olyan szereplők mozognak, olyan jelenetek játszódnak le, amilyenek mind a külső ún. valóságban, mind a színdarabok (azaz a "polgári társalgási színművek") világában régről ismerősek: kedves és gonosz, szerencsétlen és erkölcstelen, szánandó és elítélendő tévelygők, útkeresők, csirkefogók és balfácánok találkoznak, barátkoznak, ellenségeskednek, szerelmeskednek, csalnak, válnak, szemétkednek, szomorkodnak, gonoszkodnak egymással, minden nagyobb feltűnés és botrány nélkül – az életet viszik, ahogy lehet, az élet történik velük, ahogy akar, lesz gyerekük vagy nem lesz, megbánják amit tettek vagy nem bánják meg (vagy esetleg nem is tettek semmit), minden véletlenként tűnik fel, és semmi nem számít véletlennek: ahogy mindezt a modern világ szinkron dramaturgiája könyörtelenül és ironikusan előírja. Ám a darab nem a megszokott és persze mára már sokszorosan elcsépelt dramaturgiát követi (habár ismétlem: magán a szereplő-gárdán és a jelenetezésen nem változtat!), hanem mindent fenekestül kifordít – minek következményeként társalgási színmű helyett tulajdonképpen klasszikus tragédiát mutat be, persze anélkül, hogy igazi tragikus eseményt vagy tragikus vétket ténylegesen mozgósítana.

Jelenet az előadásból. Szkárossy Zsuzsa felvétele.
Nagy Ervin, Adorjáni Bálint és Csányi Sándor

Térey legnagyobb bravúrja (egyben istenkísértően vakmerő és alighanem egyszeri kísérlete) lényegében "csak" abból áll, hogy szereplőit, szembeszállva mind a színdarabírási, mind a színpadi játszási konvenciókkal, versben beszélteti: azaz a legelső megszólalástól kezdve a megszokottól és elvárttól radikálisan eltérve emelkedettre stilizált beszédre (és játszásra) készteti figuráit, akik ettől a megkötöttségtől indíttatva, mondhatnánk: kényszerűen, emelkedettséget nyernek – hiába beszélnek a kisszerű hétköznapokról, hiába nem történik velük olyasmi, ami „kiemelné” őket más társaik sorából, az a beszédregiszter, melyben megfogalmazzák magukat, túlmutat egyszeriségükön (vagy sokszoriságukon), s jelentőséget kölcsönöz nekik. Térey roppant bátran, s igen nagy erővel írta felül azt a dramaturgiát, melyet száz éve Csehov oly radikálisan alkotott meg a hősi és szimbolikus dramaturgia ellenében – bár úgy csinál, mintha követné és aktualizálná a csehovi mindennapiság-dramaturgiát (sőt: szövegében gyakran közvetlen aktualitásokat is idéz – szerencsére politikus felhangok nélkül), verselésével visszanyúl egy régebbi hagyományhoz, s a jelentéktelenségnek is ad emelkedett fényt: szereplői, amikor egymáshoz vagy önmagukhoz beszélnek, remekül kitüntetett retorikájukkal (melynek sehol nincsen tényleges beszélt nyelvi ekvivalense) úgy tüntetik fel magukat, mintha énekelnének, mintha Csehov helyett nagyoperát játszanának, s eközben mintha a társalgási darab banális összeütközései mögül felsejlenék a régi szomorújáték barokkos pompája is.

Jelenet az előadásból. Szkárossy Zsuzsa felvétele.
Jelenet az előadásból. Fotó: Szkárossy Zsuzsa

Térey itt, ebben a darabban összevegyítette a modern társalgási színműnek (á la Csehov és Molnár Ferenc), a nagyoperának (á la Traviata és A végzet hatalma) valamint a barokk szomorújátéknak (úgy látszik, nem véletlenül, s nem hiába fordította le e műfaj legnagyobb remekművét, Calderónnak Az élet álom című darabját!) tanulságait, s fantasztikus produkciót hozott létre: a semmitmondó mindennapi viszályokban úgy mutatta fel az archaikus tragédia lehetőségeit, hogy annak nem nosztalgikus emléke vagy visszfénye ragyog csak fel, nem ironikus lehetetlensége vagy groteszk történetisége idéztetik fel mintegy a visszájáról, hanem valóban az jelenik meg, ami a mitikus tragédiáknak volt sajátja: a jelenetsor, legyen cselekményileg bármilyen banális is, megszólalásán és megszólaltatásán keresztül idézi fel a mitikus erőket és összefüggéseket. Térey tragédia-víziója abból áll, ahogyan beszélteti figuráit: nála a tragédia nem más, mint a műfajilag megkevert beszéd (verses) regisztere (ezért is különösen örvendetes, hogy e különleges darab méltó és nagyszabású előadást nyert a Radnóti Színházban). Térey egyszer már kipróbálta e módszert a Nibelung-lakópark szélsőséges játékaiban – ott azonban a Wagner-átirat parafrázisa mintegy előre szentesítette a gesztust: itt, a mai mindennapiság fényében kísérlete jóval radikálisabbnak tűnik, s jóval erőteljesebben hat.

Lehet, hogy ez lenne a posztmodern tragédiája?

Kapcsolódó cikkeink:
László Ferenc: Sztoriban vagyunk
POSZT 2008

Vö. Radnóti Sándor: Csak a jobb társaság, azaz a crème de la crème
Szegő János: Budaságuk története
verespalne: Daktilusban a tömegoszlatásról
Sándor L. István: Zenedráma?
Kálmán C. György: Moderato assai; un poco ritartando

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek