Interjú Szemenyei Jánossal
2018.06.12.

Harminchat éves korára megállapodni látszik, nagyjából egyenlő távolságra lakik Kecskeméttől és a budapesti belvárosi színházaktól. A színész és a zeneszerző jól megfér benne, bár magának nem szívesen ír dalokat. Ha mégis úgy alakul, már tudja magát kívülről hallani. VLASICS SAROLTA INTERJÚJA.

Revizor: Színésznek vagy zeneszerzőnek tartja inkább magát? Szokták kérdezni a riporterek, és nem feltétlenül azért, mert jobb kérdés nem jut eszükbe, csak próbál  egyértelműsíteni az ember, legalább kiindulópontként.

Szemenyei János: Végzettségem szerint is elsősorban színész vagyok, életem nagy részét a színpadon töltöm. Gyerekkorom óta írok zenéket, de azt, hogy színházak tűzzék műsorra őket, vagy rádiójátékban szólaljanak meg, nem gondoltam volna. Az egyetemen arra neveltek bennünket, hogy „multifunkcionálisak” legyünk, a vizsgákhoz mi terveztük a jelmezeket, a koreográfiát, én a zeneszerzést vállaltam. Majd egyre többször kértek fel, hogy írjak zenét, és nemcsak vizsgákhoz. Pár év múlva ki se láttam a felkérésekből, volt olyan évad, amikor több zeneszerzői munkám volt, mint színészi. Aztán ezek az arányok kiegyenlítődtek, sőt az elmúlt két év inkább színészi munkával telt. Zeneszerzőként sokszor kontárnak érzem magam, hiszen nincs hozzá végzettségem.

R: Lehetett volna zenei diplomája is…


SzJ: Éppen most, mikor elkezdődtek Webber Rocksuli című musicaljének próbái, meséltem erről Kocsák Tibornak, a Madách Színház zenei vezetőjének, hogy régebben sikeres felvételit tettem a Zeneakadémiára. Csak akkor éppen a Vígszínház tagja voltam, s ez összeegyeztethetetlen lett volna nemcsak a vígszínházi elfoglaltsággal, hanem bármi mással, hiszen az iskola teljes embert igényel. Ráadásul ez a második diplomám lett volna, és az intézménynek jobban megérte, ha egy államilag támogatott hallgatót vesz föl, mint valaki olyat, aki esetleg nem bírja a fizetni a tandíjat vagy halaszt. 

R: Nem sajnálja?

SzJ: Gyorsabban megoldanék egy-egy zenei problémát, ha tanultam volna a zeneszerzést. Az idő nagyon fontos. Szeretek gyorsan dolgozni, türelmetlen vagyok, minél hamarabb hallani szeretném, ami a fejemben jár. Egyébként a klasszikus zene előadóként is egyre jobban érdekel, keresem is a lehetőségeket, és szerencsére azok is megtalálnak. Ilyen például Mundruczó Kornél rendezésében a Winterreise Schuberttől, melyet zenekari kísérettel énekelek. Vagy most mutattuk be a Játékszínben a Mennyei hangot, ami egy világhírű, ám dilettáns operaénekesnőről, Florence Foster Jenkinsről szól. A darabban én alakítom a zongoristáját, élőben játszom Bizet, Strauss, Mozart zenéjét. Egyszer én is szívesen írnék egy nagyobb volumenű alkotást, operát vagy más fajsúlyosabb művet. De szerencsésnek mondhatom magam, hogy az egyik munka jön a másik után. Nagyjából egy évre előre látom a felkéréseimet, arra viszont, hogy az ember belemélyedhessen egy ilyesfajta alkotói folyamatba, másféle idő kell. Két pici gyerekem van, s ha van kevéske szabadidőm, megyek haza a családomhoz. Kell a biztonság.

R: A kőszínházi biztonságra gondol, ami persze viszonylagos, de mégis…

SzJ: Nem feltétlenül. Ott van a Proton, egy korántsem hagyományos színház, aminek régóta tagja vagyok, amennyire ez lehetséges egy virtuális társulatnál. Nem a „kőszínháziság” érdekel, foglalkoztatnak az alternatív irányok is. Vettem már részt olyan produkcióban is, aminek különösebb hozadéka nem volt, csak egyszerűen jól esett más szellemiségű emberekkel dolgozni.

R: Milyen a színész és a zeneszerző viszonya? 

SzJ: Nagyon különböző a kettő. Nem is igazán szeretek egyszerre mindkét minőségben részt venni egy produkcióban, mert teljesen máshonnan kell közelítenem. Zeneszerzőként sokkal racionálisabb a gondolkodásom, kívülről nézem a darabot. A színész inkább belülről kezd dolgozni. Zsótér Sándor A jóember Szecsuánból című Brecht-előadásának olvasópróbáján kérdezte meg tőlem, áthangszerelném-e, elzongoráznám-e az előadás zenéjét. A felkérés megtisztelő, persze. De nem is a saját zenémről volt szó, hanem Paul Dessau atonális dallamait kellett a rendezéshez igazítanom, miközben játszottam is az előadásban. Délelőtt próba volt, délután a zenével foglalkoztam, este vagy játszottam, vagy ismét Szecsuánit próbáltam. Vért izzadtam, de megérte. Ha mégis a kettőt együtt kell csinálnom, szerencsésebb, ha előbb megírom egy előadás zenéjét, majd később lépek be egy szerepbe, hiszen addigra már töviről hegyire ismerem az előadást. Mint a Demenciában, vagy a Nehéz Istennek lenni című Mundruczó-rendezésben, ahonnan a már hosszú kapcsolatunk datálódik a Protonnal.  Amikor a régebbi zenéimet visszahallgatom, olykor észreveszem, hogy hajlamos vagyok a gyors váltásokra, hirtelen csavarokra, nehogy megunja a hallgató. Talán ebben is türelmetlen vagyok.

R: Színészként is?

SzJ: Színészként előadásról előadásra javíthatok, változtathatok, míg zeneszerzőként legföljebb a következő produkcióban hozhatok újat. Szeretem, ha szabadkezet kapok.  Amikor megnyílt a felújított szombathelyi Weöres Sándor Színház, az igazgató Jordán Tamás felkért, hogy komponáljak zenét Az ember tragédiájához. Szívesen vállaltam, volt már viszonyom is a műhöz, belőle írtam ugyanis a diplomamunkámat. Mindegyik színében azt fogalmazhattam meg, amit én gondolok, alig módosítottunk rajta. Néhány hónap múlva hívott Alföldi Róbert, hogy a Nemzeti Színházban rendezi Az ember tragédiáját, írjak hozzá zenét.  Mondtam, hogy most fejeztem be, megírtam a szerintem legjobbat, amit tudok, hogyan szerezhetnék másikat. Aztán meggyőzött, hogy sok szempontból másmilyen lesz, próbáljam meg. És tényleg mások voltak az inspirációk, másfajta zene született. 

R: Nagyon sokféle szerepet játszik, sok rendezővel is dolgozott.

A Macskadémon című előadásban.
A Macskadémon című előadásban.

SzJ: A pályám kezdetén nehezen fogadtam be másfajta színházi attitűdöt, mint amit színinövendékként megszoktam. Azóta nagyon sok helyen, sokféle rendezővel dolgoztam, megtanultam, hogyan legyek nyitott. Zeneszerzőként viszonylag független vagyok. Színészként nyilván el kell fogadnom a rendezői koncepciót. Azokkal szeretek dolgozni, akik bíznak bennem, kíváncsiak a véleményemre.  Ha olyan rendezővel találkozik egy színész, akit nem ismer, bizonytalanná válhat, mert - bár elsősorban önmagunknak kell megfelelnünk – az ő szűrőjén keresztül működik az előadás. Sok színésznek veszi el az energiáját, hogy a próbákon szorong, megfelel-e a rendezőnek. Az más, amikor ismerőssel hoz össze a feladat. Legutóbb a Mennyei hangban Bagó Bertalan rendezett, akivel négy közös évadunk volt Zalaegerszegen, barátok vagyunk. Nem arra kellett figyelnem, vajon elégedett-e azzal, ahogyan játszom. Nemrégiben az operettszínházi Macskadémonban Göttinger Pál volt a rendező, én voltam a címszereplő, még egyetemista koromban dolgoztunk együtt, s máig érzem a bizalmát. Béres Attilával először dolgoztam a kecskeméti Csárdáskirálynőben. Az első próbák után hazamenet azon gondolkodtam, miért nevetett még azon is, ami szerintem nem is volt olyan vicces. Mert én vagyok a Bóni, akinek mókásnak kell lennie? Így akarja, hogy feloldódjam? Egyszerűen bízott bennem. Aztán persze mondta idejében, mi sok, mi kevés. 

R: Évek óta abban a kecskeméti színházban játszik, ami egyre izgalmasabb műhellyé vált az elmúlt időszakban.

SzJ: Kecskeméthez Bagó Bertalan volt a kapocs, aki az Amadeust rendezte velem, amiben Mozartot játszottam. Azután is komoly prózai szerepekre hívtak oda. Amióta Rusznyák Gábor a főrendező, kimondottan erős műhelymunka alakult ki. Bár Zsótér Sándorral voltunk korábban egy színpadon, itt rendezett először engem. Jó ehhez a színházhoz tartozni. 

R: A politika mennyire szól bele a színházi életébe?

SzJ: Ahol normális színházi munka folyik, ott nem a politika a fő téma. Egyébként sem vagyok annyira fogékony rá, néha érzem is, jobban bele kellene mélyednem. Persze, olvasom reggelente a hírportálokat, szoktunk az eseményekről beszélgetni. De annyi munka van, hogy az köt le. Szerencsére olyan rendezőkkel dolgoztam, akiknek nem az volt az első, hogy politikai üzeneteket fogalmazzanak meg.

R: Dolga amúgy a színháznak politizálni?

SzJ: Jó, ha kérdéseket tesz fel a színház. De nem gondolom, hogy a klasszikusokat aktuálpolitikával kell felfrissíteni. Aki érzékeny a politikai felhangokra, úgyis azt hallja, amit hallani akar, talán még akkor is, ha az nincs is benne. Amikor a Winterreisét csináltuk Mundruczóval, ami a menekülésről, az állandó úton levésről szól, egyáltalán nem gondoltuk, hogy bármilyen aktuális utalása lenne, hiszen általános emberi problémákkal foglalkozik. Közben változott a világ, ma már teljesen másképp hat, mint a premier idején. A politika utolérte az előadást.