Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

SZIA, LENKE, TÁNCOLJUNK MAJD

EGY DRÁMAI LASSÚT LEGKÖZELEBB
A MAGVETŐ CAFÉBAN,
JÓ?
A fecsegő potyautas 37.
2018. máj. 17.
Az ember az időben, annak érzékelése és folyamatos fölismerése által lesz ember, oké, és sokszor a pillanatban, azt, amit te tudsz, hogy pillanatban azt mondani, ecce homo. Pillanat. Azért nehéz az embert megmutatni, mert van. SZÍV ERNŐ ÍRÁSA.
Hát már megint az emberekről kell beszélni. Messi, a kis argentin megvan? A Téli Palota ostrománál lett volna randevúm a minap, a mandarin szájú Szvetlana Ivanovával, buggyos vállú, virágmintás blúzocska, kutyaharapás ékszere a vádlin, nem is jött, rég volt. Eszembe jutott. Fiatal anyám egy régi képen, fiatal apám egy régi képen, a gyerek betegen néz vissza, meg lehet őrülni a múlttól, nem? 
Én például folyamatosan róluk beszélek, úgy értem, nem a szavakról beszélnek, a szavak, ők nekem soha nem voltak úgynevezett céljaim, mert, képzeld csak el, mindig is úgy akartam csinálni, hogy ha van a szó, ha az kiröppen, azt elhányják, azt kiköpik, vagy mint a tüzes istenfaszát a kisistergik, lássam mögötte az embert. 
Szevasz, nő. 
Szevasz, kis barátom. 
Szevasztok, parasztok. 
Szevasz, te rohadék én!
Isten hozta minálunk, kedves Messi!
Most jön a személyes névmásos táblázat, én te, ő, mi ti, ők, hogy ők lennének az emberek. Lássam ezeket, így akartam mindig a szót foglalkoztatni, hahaha. Úgy akartam beszélni, hogy a megszólalás alkalma mögött, abban a titkos, érzékeny és intim térben, abban a nyelv által létrehozott időleges, de fényesre merevíthető alkalomban mindig legyen valaki. Árnyalak! Szellem. Hamlet ujjal mutogató apukája, a szomszéd néni dauercsavarokkal, Messi, mindegy. Ki ez a valaki, bazmeg, már megbocsáss, de nyilván érted, Lenke, a valaki. A mindig valaki. Az örök valaki. Látlak, dráma, hiába sunnyogsz a kert végében. Látlak, dráma, hiába hunysz ki a retina mögött. Amikor a szó megszületik, nagyon sokszor elveszti az embert. Szó marad. Magányos marad. Csupasz csipasz, tátog elveszetten, csak enne, csak falna, csak nyeldekelne, értsetek már meg!, anyuka meg már délelőtt óta a mandzsettás úri keselyűvel kúr a szomszédos sziklán, ollé. Amikor a szavakat használom, erre és arra viszem őket, ilyen lerakat, olyan tárló, emilyen raktár, gyakran elvesztem az embert. Gyakran magam is elveszek a cipekedésben. Hablaty, szarkása, hamis ragyogás, érted? Ilyen megfelelési, ilyen kötelezőségi, ilyen restancia kényszerűségi szöveg, lángoló, később szenessé feketült fitymával áll a kisember a lángoló torkú naplementében, tessék: 
azért szép vagyok, ugye? 
Azt akartam neked mondani, hogy te meg így nem. Soha. Hogy mindig ott van az a valaki! Érteni egy (a) valakihez, ó, édesapám, fogjad a kezem, mert mindjárt elsírom magam. Hiszen érteni egy másik emberhez! Milyen különös alázata ez homokozó udvar alkalmának. Milyen nagy, csöndes tudomány. Milyen szemhasználat! „Én képet akarok csinálni, és nem akarok foglalkozni a valósággal.„ Na, na, mert az nem valóság, a fotó, a kép, a játék? Dehogynem. Minden nagy művészetben van valami keresetlenség, magától értetődöttség, amikor nézed, és nem jut eszedbe semmi más. Érted, ugye, Lenke? Hangyafasznyi tudálékosság se figyel a kémlelőnyíláson által. Mert csak az van. Semmi más nincsen. (Képed, fotód, ábrázolásod) Nem kell ezt annyira nagydobra verni, hogy valami olyan! Pedig olyan! Ugyanis arról van szó, hogy az ember nem mindig ember. Meg nem is mindig érdekes. Az különben nagy tétel, hogy érdekes-e, nyilván hosszú elbonyolított idő után, az ember? (Nem, de ebbe most nem is merek belegondolni.) Az ember az időben, annak érzékelése és folyamatos fölismerése által lesz ember, oké, és sokszor a pillanatban, azt, amit te tudsz, hogy pillanatban azt mondani, ecce homo. Pillanat. Azért nehéz az embert megmutatni, mert van. A vant a legnehezebb megmutatni. (valóság) Az emberből a legjobban, leginkább az arca van, azt a legnehezebb megmutatni. Az emberi arc botrány, harmatos hentestelep, pörsenéses pláza, Nárcisz a dermedt tejbekásába pillog. Az emberi arc, annak változása, átalakulása, annak az idő általi szétverése, annak épülése és leépülése a legnagyobb emberi mutatvány. Jönnek-mennek a portrék az építkezési udvaron, gőgicsél a póttyúk a lépcsőház fordulójában. Az ember úgy él, hogy a legtöbbször a társa arcát látja, aztán a magáét, és a magáét akkor is látja, amikor nem néz rá, a saját arc egy folyamatos belső látvány. Például, te, Lenke, ezt tudod. Ezt a belső, fegyelmezetten izzó, nagyon szomorú lávát, ennek a látványát, amit, néha, bizonyos ihletett pillanatokban ki lehet rakni az ablakba. Kirakod. Köszi. Portré. 
 
És például van ez a mondat, hogy Ecce homo. Nem. Bocsánat, de ez, ecce homo, nekem ótvaros hazugság, nem fogadom el, nem ilyen, az ember nem ez, nem így van, lehet egy pillanata, amikor így van, lehetnek napjai, amikor ilyenné válik a dolog, de különben nem. A portré nekem az, hogy az emberi arcban ott a bukás, a végső állomás, a kezdet, a kegyelem, az elkárhozás, a semmi, a minden, vegyesen. Minden jóból, rosszból kicsi a szemárok alá keverve. 
 
Ja, igen, a múltkor átutaztam a poklon, Lenke. Mit mondjak, letartóztattak. Lebilincselt az egyik snájdig főördög. Azt mondta, fölismer, pont olyan vagyok, pont ez vagyok, mint a képen, a tiéden. Fogságban voltam három napig. Elég jó volt. Sokat nevettem. És láttam, hogy a pokolban is vannak szavak, meg képek. Meg emberek. A pokol. A legjobb hely a portrékra, nem? 
Messi hozza az ebédet, tejbekása.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek