Lars von Trier: A ház, amit Jack épített / Cannes-i Nemzetközi Filmfesztivál 2018
2018.05.18.

Elevenen felboncolva tárja önmagát bírálói elé Lars von Trier végtelenül sötét, kegyetlen és kilátástalan új filmjében. Zsigerek, brutalitás és halál a témát és kifejezőeszközöket egyetlen nagyformátumú koncepcióban egyesítő remekműben. GYENGE ZSOLT KRITIKÁJA.

Dühöngő, undorodó és patetikusan pózoló „kikérem magamnak” ízű kommentek öntötték el a közösségi médiát Lars von Trier új filmjének cannes-i bemutatója után, aki az elvárásoknak megfelelően igazi botrányfilmet csinált, amelyben kíméletlenül nekimegy napjaink divatos témái közül a legtöbbnek, de mindenekelőtt önmagát teszi saját filmje és nézői céltáblájává.

Nőgyűlölet, depresszió, nárcizmus, zaklatás, kizsákmányolás és mindenekelőtt náci szimpátia – az új film minden olyan, a rendezővel kapcsolatosan vádként előkerült témát közvetlenül érint, amelyek miatt Lars von Trier az utóbbi években olyannyira elszigetelődött, hogy egy időre még Cannes-ból is kitiltották. Ne higgyetek azonban az álszenteknek és a saját vélt erkölcsi felsőbbrendűségük tudatában ítélkezőknek, A ház, amit Jack épített nagyszabású remekmű, amit csak azért nem engedtek a cannes-i válogatók versenyben vetíteni, mert pontosan tudták, hogy a környéken sincs ehhez hasonlóan komplex gondolatisággal, műveltséggel, vizualitással, valamint mindezeket szédületesen nagyívű struktúrában ötvöző koncepcióval rendelkező film, és nem merték bevállalni Lars von Trier második Arany Pálmáját.

Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből

A film nem más, mint adalék, ha tetszik egy újabb fejezet az Isteni színjátékhoz: Vergilius (filmbeli nevén angolosítva Verge – Bruno Ganz alakításában) kíséri a pokol egyre mélyebb bugyraiba a kegyetlen, nárcisztikus és mizogin sorozatgyilkost (Matt Dillon), aki az út során öt incidens elmesélésével tesz vallomást gyilkosságairól, motivációiról és vágyairól. A kerettörténet, valamint a fejezetekre tagolás Lars von Trier kézjegyének tekinthető, aki – úgy tűnik – a világot nem egyenletes folyamatként, hanem lépések sorozataként látja, ahol mindig etapokat teljesítünk, küszöböket lépünk át, amelyek révén életünk, gondolkodásunk vagy érzelmi világunk mindig szintet lép, és ahol persze soha nincs visszatérés az előző lépcsőfokra.

Sorozatgyilkosok pszichéjének megértésére sokan tettek kísérletet, legismertebb közülük nyilván David Fincher, aki a Hetediktől a Zodiákuson át legújabb sorozatáig, a Mindhunter-ig rengeteget foglalkozott azzal a mérhetetlen mélységgel és sötétséggel, ami ezeknek az embereknek a bensejében lakozik – de még a közelébe sem jutott annak, ahova Lars von Trier most vezet bennünket. Jack gyilkos ösztönét nárcisztikus és frusztrált művészi alkotásvágy fűti, mérnökként mindig inkább építész szeretett volna lenni, és miközben egy tóparti telken sikertelenül próbálja álmai házát megépíteni, a gyilkosságok révén próbálja valamely örök érvényű alkotással meghaladni saját korlátozott egzisztenciáját. Áldozatait ugyanis megölésük után különböző pózokba helyezi, lefotózza, majd Mr. Sophistication aláírással ellátva juttatja el a sajtónak, így téve magát híressé, és tevékenységét egyre kockázatosabbá. A mulandóság, a halál, a törékeny emberi élet az örökkévalóság anyagává szilárdul – nem csak a fotókon, hanem a szó szoros értelmében is, hiszen a hulláit tette végeztével merev pózokba fagyasztja egy fagyasztóházban.

A film fontos rétegét képezi, hogy gyilkosán keresztül Trier művészetelméleti kérdéseket feszeget. Egyrészt azt a romantikus művészetideált plántálja hősébe, amely szerint az igazán nagy alkotások áldozatokat követelnek, hogy a korlátolt emberi létezést meghaladó, az emberi civilizációt meghatározni képes művekért az egyén pusztulása sem nagy ár. Közkeletűen a piramisokról szoktunk ennek kapcsán beszélni, de Jack egy adott ponton kibírhatatlanul szentségtörő, gyomorforgató módon Albert Speert és a holokausztot is ebben a kontextusban emlegeti. Másrészt arra a – sokszor vitatott – freudi művészetkoncepcióra is utal, amely szerint az időtálló remekműveknek oly mértékű energiákra van szükségük, amelyeket a nagy alkotók (művészek, tudósok, vezetők, stb.) csak valamilyen szexuális jellegű elfojtásból tudnak kinyerni – nem véletlenül elemzi pszichológiai fogalmakon keresztül oly behatóan magát a főhős. Harmadrészt azzal, ahogyan Jack oly sokáig sikertelenül keresi házának alapanyagát, és elégedetlen kővel, téglával, fával, megidézi az anyag és a forma, illetve a forma és a tartalom klasszikus esztétikai dichotómiáját. Mindezt pedig az incidensek mentén festmények, épületek és Glenn Gould zongorajátékának asszociációszerűen bevágott, ördögi logikával a gyilkosságok indítékaiként értelmezett képeivel illusztrálja.

A képek forrása: MAFAB
A képek forrása: MAFAB

De az anyag kérdése a film, pontosabban a fotó technológiai vetülete kapcsán is felmerül. Jack pózoló hulláiról régi, analóg fényképezőgéppel készíti a képeket, és egy adott ponton bevallja, hogy a legérdekesebb számára ebben a médiumban az volt, mikor gyerekkorában egy égő villanykörtéről készült fotó negatívját nézve felfedezni vélte a „sötét fényt”. És innen érthető meg a film Lars von Trierre jellemzően eklektikus vizualitása (emlékezzünk a Nimfomániásra, ahol minden fejezet eltérő színvilággal és képi textúrával készült), amely a film/fotó analóg őskorától a legmerészebb digitális montázsokig és animációkig terjed (amelyeket a Hullámtörésben és a Melankóliában már oly hangsúlyosan alkalmazott). A film végén Verge és Jack digitális bekomponálása Géricault festményének, a Medúza tutajának (1818-1819) alakjai közé azért hátborzongatóan zseniális húzás, mert a képtechnológiák merész ötvözésén túl a film középponti témájának elevenébe vág: Géricualt művének is hullák képezték az alapanyagát, állítólag ő is valódi tetemeket használt modellként a hullák megfestéséhez.

Ezzel a filmmel, a pokol legmélyének konkrét megmutatásával érzésem szerint Lars von Trier ugyanúgy elért művészetének legvégső határára, mint Tarr Béla A torinói lóval – nem véletlenül emlegette a rendező, hogy A ház, amit Jack épített talán utolsó filmje lesz. A záró képen a vásznat kitöltő, szédítően mély, fekete űr önmaga fotónegatívjába váltva kifehéredik, végleg összekapcsolva és talán megkülönböztethetetlenné téve mennyet és poklot, elkárhozást és megváltást: kell-e ennél keserűbb zárszó egy fokozatosan sötétedő, elboruló életmű végére? Amint arra az epilógus címe, a katabaszisz is utal (alvilági utazáson kívül pszichológusok a depresszió egy fajtájának a leírására is használják a fogalmat), Vergiliusszal és Jackkel együtt a dán film depressziós, zaklatott mestere útjának is végére ért, és kérdés, hogy vajon a valóságban – a filmmel ellentétben – létezik-e purgatórium, amelynek túloldalán felfelé vezető lépcső található. Ha végül az derül ki, hogy nincs, akkor is a filmművészet egyik legnagyobb formátumú életművét volt szerencsénk az elmúlt évtizedekben közvetlen közelről követni - kell-e ennél nagyobb ajándék egy filmrajongónak?

A film adatlapja a Magyar Film Adatbázisban itt található.

Szerző: Gyenge Zsolt