Erre, az ilyen előadásra szoktuk azt mondani, hogy semmi különös. Ez a banális summa azért két értelemben is jelentéses: az egyik a kézenfekvő, vagyis a "semmi különös", a másik pedig az, hogy nem volt sem vele, sem benne semmi különös baj. Ez utóbbit alighanem leginkább a színháziak, köztük is a kritikusok tudják értékelni.
 Jelenet az előadásból. |
A Sztárcsinálók – ez "az első magyar rockopera", ugye – műsorra tűzését részint egy színház, pláne vidéki színház repertoárjának kiegyensúlyozása igényli: kell egy sikerre számot tartó népszerű zenés darab; másrészt Várkonyi Mátyás és Miklós Tibor művének 1981 óta tartó, töretlennek mondható karrierje.
A Sztárcsinálók régiós szériájának tetemes része egyetlen rendezőhöz, Nagy Viktorhoz köthető: Veszprémtől Tatabányáig (Újvidék, Szabadka érintésével) összesen hétszer állította színre a művet, ami ismereteim szerint példátlan számú ismétlés; egyet-kettőt ha láttam közülük, azon három produkció egyikét, amelyekben Szemenyei János alakította Nérót, biztosan.
Szombathelyen, a Weöres Sándor Színházban nem ő, hanem a színház tagja, Nagy Cili vitte színre az előadást, kihasználván, hogy a társulat állapota, a szerepek kioszthatósága is helyt áll az ötletért. Van például Néró; Jámbor Nándor nemcsak jól énekel és táncol, de könnyedén hozza ezt a maivá "yuppie-sított", lezser, karrierista és nagy pálfordulásokra képes fiatalembert, akitől semmi sem idegen, ami emberi, kivált az ölés nem… Nincs durva aktualizálás, sem a figurájában, sem a darabban; bizonyos vonások és mondások mintegy maguktól látszanak-hangzanak ismerősnek. Néróban például épp a "csinálmány-jelleg": Seneca és Agrippina nem válogat az eszközökben, hogy császár legyen a fiúból, csak azt hagyja figyelmen kívül, hogy módszereik példaként szolgálnak majd az éles eszű gyereknek, aki később nem habozik ellenük is használni azokat. Jámbor a legjobb pillanatban kapta a szerepet: Néróban hitelesen mutatja azt a nevelődési folyamatot, melynek kiindulópontja és végpontja oly markánsan, egyszersmind elkeserítően különbözik.
 Fotók: Mészáros Zsolt, Weöres Sándor Színház |
Seneca Mertz Tibor alakításában az okos sztárcsináló, aki agyafúrtságában törvényszerűen feledkezik el a banánhéjról, amin elcsúszhat, avagy arról a népi bölcsességről, hogy a fagyi olykor visszanyal. Mertz laza, énekben remek, mozgásban elegáns, játékban pedig a tőle megszokott módon biztonságos profi. Németh Judit Agrippinája megadja magát anyai sorsának, az anyai tévedéssel együtt.
Van itt egy narrátor, Juvenalis római költő, aki amúgy szatírái révén vált híressé, és ez a szatíra, a kívülállásba vegyített ironikus reflektáltság ott van Formán Bálint játékában maradéktalanul. A zsigeri muzsikus-zenés színész finom motorja az előadásnak.
Amelyben a többiek is rendesen teszik a dolgukat, következésképp nemcsak én, de az egész nézőtér jól elvolt a zsöllyében. Nagy Cili rendezői tevékenységét inkább játékmesterségnek mondanám: az előadásban nincsen nagy, megújító, mellbevágó gondolat, csak néhány apró poén kínálja magát, és ezzel a kínálattal élnek is a színészek. Rendben van a díszlet (tervező: Kiss Borbála), a jelmez (Takács Lilla), az elmaradhatatlan videó (Kaczmarski Ágnes), nem túl megterhelő vagy eredeti a koreográfia (Fejes Kitty). A produkció nem szolgál érvként a szombathelyi színház jelentős műhely-volta mellett, bár aligha ez volt a dolga.