A többé-kevésbé leplezett orosz segítséggel elszakított ukrán területek körüli konfliktusok jórészt eltűntek a címlapokról, pedig az arrafele kialakított Donyecki Népköztársaság és környéke ma is aktív háborús terület, ahol emberek óvóhelyeken és pincékben húzzák meg magukat a minden bejelentés nélkül megszakított tűzszüneteket követő támadások miatt.

Háborúk értelmetlenségéről, emberi viszonyokat torzító mivoltáról és átláthatatlanságáról persze rengeteg film és irodalmi alkotás született (a Ködben maga Szergej Loznyica is tárgyalta már a kérdést – kritikánk itt olvasható) de kevés annyira kegyetlen és radikális, mint a Donyeci történetek, eredeti címén Donbass. A tárgyalt helyzetet bonyolítja, hogy a terület lakosságának nagy része támogatja a hivatalosan soha meg nem erősített orosz inváziót, amit egyfajta felszabadításnak él meg, ráadásul mélyen gyűlölik azokat az ukránokat, akikhez évtizedek óta tartoztak, és akik a Szovjetunió széthullása óta valóban nem sokat tettek az orosz kisebbség pacifikálásáért. Mindez azért is ellentmondásos, mert Donyeck sokáig Ukrajna leggazdagabb régiója volt, míg a függetlenség óta – amint többek közt ebből a filmből is kitetszik – romok, nyomor és teljes mértékű pusztulás uralkodik, vagyis a felszabadítás a korábbi életminőség teljes összeomlásával járt együtt.

Jelenetek a filmből

A pályáját egykor dokumentumfilmekkel kezdő Loznyica a történet komplexitásának megfelelően a cannes-i fesztivál fontosságában másodiknak tekintett, Un certain regard szekciójában bemutatott filmjének tervezésekor hibrid megoldás mellett döntött, és a valóságban mélyen gyökerező részleteket végletesen elrajzolta. Ennek egyik módja, hogy az átfogó magyarázat, a szituáció áttekinthetőségének és megoldásának hiánya miatt a rendező teljesen kiiktatja a központi narratívát: az általános háborús körülményeket leszámítva a megjelenő történettöredékeknek nincs közös magva, hiányoznak az egyes eseményeket összekapcsoló szereplők vagy problémák. Egyetlen snittben felvett jelenetek egymáshoz szinte egyáltalán nem kapcsolódó sorát látjuk, amelyek általában nem véget érnek, hanem egy új szereplő vagy jármű megjelenésével véletlenszerűen továbbállunk, újabb őrült szituációba keveredve anélkül, hogy megtudnánk, mi lett az előzőekben látott emberek sorsa.

Másrészt, és ez talán még fontosabb, az egyes helyzeteket Loznyica változó mértékben túlozza el, hajlítja abszurdba, így minden jelenet a valóság és a hihetetlen határán egyensúlyoz. Sokszor nem tudjuk eldönteni, amit látunk, valóban megtörtént-e vagy megtörténhet-e egyáltalán. Az ukrán zászlóval a nyakán lámpaoszlophoz kötözött fogoly járókelők általi meglincselése vérfagyasztóan valószerű, még az ellopott autójáért érkező helyi üzletember szinte nevetséges kirablása is hihető, ám a kusturicai hangulatú, érthetetlenül vad és parodisztikusan elszabadult esküvő, vagy a képviselőtestületi ülés, ahol nyakon öntik a polgármestert egy vödör fekáliával, már egyértelműen az abszurd, sőt helyenként a groteszk világához tartozik. Ezzel a megoldással, amelynek gyökerei azonosak a tavaly ugyanitt versenyben bemutatott A szelíd teremtés utolsó harmadát kitevő szédületes vacsorajelenettel, Loznyica elkerüli a leegyszerűsítést és a végső magyarázatnak még a lehetőségét is. Ugyanakkor, bár látszik az igyekezet mindkét oldal őrületének hibáztatására (nyugati nézőnek nem mindig egyértelmű, éppen mely területen járunk), a fehérorosz születésű, Ukrajnában nevelkedett és Oroszországban tanult rendező mégsem tudja elrejteni szimpátiáját, a maró gúny és irónia legtöbbször az oroszpárti népköztársaságot érinti. 

Ám a Donbass igazi nagyságát – amely kapcsán a bemutató előtt a fesztiváligazgató utalt rá, hogy ha időben elkészült volna, versenyben lett volna a helye – a keretjelenetek adják meg. Az első képeken statisztákat látunk, akiket egy furgonban sminkelnek, majd mikor készen vannak, egy katonásan pattogó parancsnoknő, mintha háborús helyzetben lennének, időnként fedezékbe húzódva hajtja őket a forgatás helyszínére. Utolsó fedezéküknél egy robbanás zaja hallatszik, majd annak elültével futólépésben a helyszínre sietnek, ahol egy kiégett busz füstölgő roncsa várja őket. A filmben később háttérben feltűnő tévéképernyőkön ezt látjuk híradóképeken, amint a statiszták stábtagokként, rendőrökként vagy éppen járókelő szemtanúkként tesznek-vesznek és nyilatkoznak. A film utolsó jelenetében pedig – és figyelem, itt kénytelenek vagyunk spoilerezni – ugyanezeket a statisztákat látjuk a sminkes furgonban, azonban egy belépő katona lövései nyomán hamarosan saját haláluk statisztáivá válnak. A tábornok pedig – ahogy immár kívülről, a magasból szemléljük a rendőrök által éppen körbezárt területet – arról beszél, hogy egy mozifilm forgatásán vettek volna részt, mielőtt terrorista-merénylet áldozataivá váltak. Loznyica ezzel a kerettel látszatok sorozatának tükörlabirintusában veszejt el bennünket, az általános igazságnak nem a lehetetlenségéről, hanem a teljes hiányáról téve tanúbizonyságot. 

A fegyveres konfliktusok és az anarchisztikus világok működésmódját és a kiszolgáltatottság anatómiáját legfájóbban talán az a jelenet érzékelteti, melyben egy épp a korábban harcok miatt elhagyott lakásukba visszaköltözni buszozó csoportot állítanak meg egy ellenőrzőponton. A fölényes, dühvel teli parancsnoknő leszállítja az embereket, majd konkrét fizikai erőszak nélkül (de persze géppisztolyok árnyékában) alázza porig őket, főleg a férfiakat vonva felelősségre amiatt, hogy kényelmesen utazgatnak ahelyett, hogy beálltak volna a hadseregbe, mikor a hazának szüksége van rájuk. A Donbass kegyetlen, a hagyományos dokumentarizmustól formájában távol álló, mégis húsbavágó látlelet az ironikus módon egyenlősítő háborúról, ahol pillanatok alatt mindenki áldozattá válhat, függetlenül attól, hogy egyszerű járókelő, politikus, üzletember vagy véreskezű háborús gyilkos.

A film adatlapja a Cannes-i Fesztivál honlapján itt található.