A fecsegő potyautas 36.
2018.05.13.

Mindez egy spanyol piacon jutott az eszembe, ahol elég jól néztem ki. De tényleg. SZÍV ERNŐ ÍRÁSA.

Két verses kötetet forgatok párhuzamosan, és napok óta. Lehet mondani, sikeres könyvek. A siker, úgy értem, az igazi siker a közönség és a kritika/szakma nyilvánvaló konszenzusa, és a nyilvánvaló alatt azt értem, hogy a művön keresztül az olvasó is érti a kritikust, és vica versa, a kritikus is megérti az olvasót. Nekem az szokott tetszeni, amikor a kritikus fenséges gőggel lebassza az olvasót, hogyan mer tetszést nyilvánítani az adott mű kapcsán, hogy van ízlése rajongani, érdeklődni, ámuldozni, hozsannázni. Volt már ilyenben részem. Az is szokott volt tetszeni, amikor a kritikus a tanult teóriák és szakmai kitételek tobzódásával gyakorolja a kritika leghőbb feladatát, az inspirációt tudnillik. Szokott még valami nagyon tetszeni, ez pedig az, amikor a kritikus maga is író, és ebbéli kettősségében éli meg a más művekkel való drámai találkozást, de erről majd máskor. 

Mindez egy spanyol piacon jutott az eszembe, ahol elég jól néztem ki. De tényleg. Én piacos ember vagyok, következésképpen a piacot, mint a világ dolgainak fölhozatali kirakatát szeretettel és tisztelettel szemlélem, és bárhová vet a sors, bárhol élek rövidebb vagy hosszabb ideig, a közeli piacot fölkeresem, a piacon tetszést nyilvánítok, rajongok, érdeklődöm, ámuldozom, és mindenből többet vásárolok, mint amennyire szükségem van. Ezért újabban szólni szoktak. A tengerparti spanyol piacon, ahol afrikai/arab dologi lehetetlenségek, mütyürök, biszbaszok, a már hamis ruhaizék továbbhamisított példányai jelentik a kínálatot, azért nézek ki jól relatíve, mert a közönsége többnyire tehetős nyugat-európai, illetve skandináv nyugdíjas, és ilyen sorosgyörgy-féle alkati jelenségek között kifejezetten impozáns lehet egy idősödő kelet-európai tárcaíró. 


Vettünk gambasz pilpil fűszert, és ajándékba is. Finom. A legfinomabbak talán a német kispiacok, azt az otthonosságot soha máshol nem tapasztalom, mint ott, például legutóbb Berlinben mindenki ismer mindenkit, biztosra mész, biztonságban vagy, és ez, szervusz, szervusz, wie gehts, ez néha milyen jó. A berlini nagypiacokat nem annyira szeretem. Legyen egy piac belátható, legyen eleje, vége. Ha verset olvasok, szívesen megyek a dzsungelbe, a bizonytalanba, az ismeretlenbe, az is jó tud lenni. A legszebb piacom egy párizsi volt, a Rivoli egyik végén, ennek hangot is adtam, mire megfogták az arcomat, és szelíden rázva azt beszélték bele, azért, te okostojás, mert kagylót, békát, homárt, polipot, tengerei mütyürt is láttál, és élve, és az mindig nagyon érdekes. Oda van neked téve a tenger a pultra, mint egy versnél, érted? Oda van téve a szüntelen hullámzás, a hangtalan, mélybéli vérengzés, a matróz inas merevedése, a kéklő messzeség! Távolban egy. Igen, azt hiszem értettem ezt, és eszembe is jutott a New Yorki kínai piac, ahol egyszer Bruce Willis is sokat fogócskázott egy idegesítő–fecsegő-néger fiúval, hát ott, akkora békákat lehetett venni, hogy, mindegy. 

Szégyellem magam különben. Mert múltkor a szülővárosom piacán, vidék, Alföld, köd, földhidegség, szóval egy másfajta lírai fölhozatalban, legalább öt olyan nénike görbült a zöldre festett pult mögött, akik kiszacskónyi diót, kisköteg retket, sápadt répát meg melankolikus gyökeret árultak, ennyit, a szív szakadt meg, hát hogy tkp. a koldulás álcázott műfaja volt ez. Megöregedtem, segíts. A vers is mennyit csinálja, például a Himnusz is egy nagy koldulás, hát nem? Kosztolányi, te koldus! Nem vettem egyik nénitől sem fekete dióbelet, jó, de majd legközelebb. Aztán amikor egyszer elköltöztem, vagyis életet váltottam, akkor piacot is váltottam. Addigalé a Vásárcsarnok – ez, ugye, Pest – volt a bázis. Eléggé tudtam már. Kiismertem. Eligazodtam benne. Lehettem céltudatos, őgyelgő, figyelmes vagy figyelmetlen, már tudtam hol vagyok, mire számíthatok, ki néz rám a ketrecből, mifélét kínál. Szerintem ezt egy nagypiacnál legalább három-négy év után éri el az ember. Annyi kell. Aki rövidebb idő alatt akarja megírni a piac regényét, az el fogja rontani. Össze fogja csapni. Tudok egy-két szót is mondani, hogy például a Hold utca túl puccos nekem, viszont a Klauzál tér piacán, az emeleten egyszer fölvitt oda ételosztás közben Szabó, van egy kis, rejtett egység, jót lehetett beszélgetni a csapos lánnyal, és az egy novellát megér, de egy tárcát mindenképpen. Nagy dolog, ha a piacon találsz egy helyet, ahol beszélgethetsz! 

Szóval tehát leheles lettem. Ámultam, hogy a Lehel drágább, mint a Nagycsarnok, és mennyivel minőségibb a kínálat, ezt a múltkor, amikor Geréb Ági miatt a Vásárcsarnok közelében jártunk – a hídra aggattuk a szolidaritási virágot -, újra megtapasztaltam, vagyis hogy a Lehelen szinte minden jobb, szebb, és drágább. Az megvan, hogy a zöldségesekkel lehet a legkevésbé barátkozni? És az, hogy a húsos fiúk igazán cukik. Meg a húsos lányok is azok! Van egy gyanúm, hogy húsvásárlásnál az ember alázatosabb, tisztelettudóbb, míg zöldséget elég idegesítően vesz. Hát azért lesznek kellemetlenebbek a zöldségesek.  A Lehelben továbbá az is jó, hogy több helyen lehet beszélgetni – fecsegni. Ott, a sarokban ült mindig Ádám, amíg meg nem halt szegény. Igen, ott szerkesztette Laci könyvét. Itt adott tárcatémát Zolika, hogyan lopta meg a kurva. Itt meg a színházas Lacink helye, whisky. Idejárt a madaras költő egy nagy, asszociatív városi kör után, régen láttuk. Itt találkozom a legkedvesebb magyar festővel. Ott a nagy színésznő, mint virtigli háziasszony, becsületesen húzza a gurulós szatyrot. Krisztiánnal megint találtunk egy kifőzdét, hoppácska. 

A piacban a legjobb annak a szertelensége. Nem beláthatatlan, nem önző, nem mértéktelen szertelenség ez, hanem visszafogott, helyhez szabott mindenség. Kis otthonosság.

Az egyik verses kötetet értem. Minden ízében, minden mozdulatában vele tudok lenni. Szeretem, megrendülök, félek. Ez jó. A másik verses kötetet, bár fölfedezek fényes és nagyszerű pillanatokat, nem értem. Nem egészen értem. nem tudom, miért így kellett azt a képet, azt a gondolati futamot megoldani, nem közhely-e, nem felszínesség-e. Szeretetem megszakad. Majdnem féltem, de aztán mégsem. Majdnem megrendültem, de aztán csak nem. De aztán arra gondolok, hogy ez is egy jó piac.