Három hegycsúcs
2018.05.09.

A német Jan Zabeil korrekt fesztiválkarriert futott rendezésében egy kiskamasz és édesanyjának új barátja próbál egymáson fogást találni – a száraz pszichológiai szaktanácsadást a jó színészek és a festői környezet igyekeznek játékfilmmé formálni. KOVÁCS GELLÉRT KRITIKÁJA.

A magyar tévétörténet egyik kitörölhetetlen nyomot hagyó sorozata volt a Családi kör, amely évtizedekig futott a Magyar Televízióban. Mint oly sok minden a szocializmusban, e műsor is nevelő célzattal készült persze. Hétköznapi helyzetekből írtak forgatókönyvírók rövidfilmeket, melyekben aztán ismert színészek játszották el az átlagember életét: válás, megcsalás, konfliktus a szomszédokkal, s így tovább – a tévéjátékok után pedig szakértők beszélték meg a látottakat, s üzentek a kedves nézőnek, hogy mit is gondoljon a tipikus helyzetről, illetve hogyan hasznosítsa saját életében a hallottakat.

Nem volt mindig rossz műsor, de jó sem, mindenesetre aki egy epizódot is látott belőle (az M3 nosztalgiacsatornán manapság is bele lehet futni saját felelősségre), alaposan megjegyzi magának didaktikus stílusát, s ezért van az talán, hogy az olyan filmek láttán, mint amilyen a Három hegycsúcs, csípőből nekiáll az ember „családikörözni”. Mert az kétségtelen, hogy Zabeil nagyjából úgy használja három szereplőjét, az anyát, a gyereket és a pótpapát, mint ahogy anno ezt a tévében is láthattuk: tipizált a sorsuk, így igen nehezen tudják kijátszani magukat az oktatófilmes csapdából. 

Megismerjük hát Aaront (Alexander Fehling), Leát (Bérénice Bejo) és Tristánt (Arian Montgomery), akik kvázi családépítő nyaralásra indulnak a Dolomitokhoz, s hangulatos kis faházban laknak: a férfi fát vág, a nő meg csendesen szurkol, hogy fia és szerelme egymásra találjon – de úgy, mondjuk, Aaronnak elég nehéz érdemben elérnie bármit, hogy Lea azért az első akadályoknál figyelmezteti őt: talán mégse akarjon az apja lenni Tristánnak, mert az már van neki. Van, van, be is jelentkezik telefonon jó sokszor, s direkt, vagy tudat alatt (ez nem derül ki egyértelműen) hergeli is a srácot az igyekvő pasi ellen. Így aztán elindul egy ismerős, tehát hitelesen ábrázolt szemétkedés Aaron és Tristan között: mindketten oda-oda szúrnak a másiknak, s aztán mindketten túlmennek egy bizonyos határon. Hogy aztán mindketten komoly tanulságokkal legyenek majd tapasztaltabbak.

A képek forrása: MAFAB
A képek forrása: MAFAB

Miért alszik köztünk a gyerek, miért van itt velünk ez az ember, miért nincs velem az apukám – miért engedsz meg mindent a gyereknek, miért nem veszed észre, hogy manipulál, mit is akarsz tőlem igazából? E kérdések mentén építkezik csendesen a film, az olasz hegyvidéknek is lehetőséget adva a kibontakozásra, s épp ez utóbbi az, mármint a csodálatosan fényképezett csodálatos táj, ami miatt olykor túl tud nőni a Három hegycsúcs a családikörös okoskodáson, s filmművészeti értékkel is bír szolgálni – amellett, hogy elsősorban persze a fő konfliktusra koncentrál, annak rendel alá mindent. 

Olyannyira ez számára a legfontosabb, hogy a fináléra izgalmas túlélősdit kanyarít a történetből, s ott aztán kiderül, mit is gondol egymásról nevelőapa és fiú, pontosabban az derül ki, hogy mi marad a kapcsolatukból egy ilyen kiélezett helyzetben. Zabeil javára írható, hogy úgy volt képes optimista lezárást találni filmjéhez, hogy közben nem engedett az érzelgősségnek, megtartotta a drámát, s ezzel ráveszi a nézőt, hogy kicsit jobban érdeklődjön a film iránt, mint amennyire ez sikerült neki a játékidő nagyobbik részében. Itt, ezen a ponton igazi mozit láthatunk, jól kitaláltat és hatásosat, működni kezd a veszélyes csend, a köd, hirtelen valódi tétje lesz a játszmázásnak, a filmnek pedig figyelemfelkeltő ereje.

Mindent összevetve, s a befejezés erényével együtt a Három hegycsúccsal az az egyetlen probléma, hogy még úgy is csak visszafogottan érdekes, hogy ebből az alapállásból ennél többet, érzékenyebbet aligha lehetett volna kihozni – hiszen maga a vállalás túl egyszerű, kiszámítható, nevelő szándékú. Igen: családikörös. 

Címkék: Mozipremierek 2018