Egy vallomással kezdeném: két dolog volt gyerekkoromban, amiknek szerepe lehetett benne, hogy végül történész lettem. Az egyik James Burke roppant ügyes és szellemes (persze, a mai szememmel nézve kissé bombasztikus és felületes) technika- és tudománytörténeti tévésorozata, a Kapcsolatok. Burke minden egyes epizódban elindult egy tetszőleges találmánytól, igénytől, gondolattól, hogy azután egy önmagában logikus láncolat végén egészen meglepő, a kiindulási ponttól igen távol álló jelenségekhez jusson el. A másik számomra fontos pont Kubrick csodálatos filmjének, a 2001: Űrodüsszeiának kezdő jelenete volt, ahol loncsos ősünk egy jókora lábszárcsontot eszközként kezd használni, aztán az eszközből gyorsan fegyver lesz, és mikor az első győztes csata után az ősember diadalmasan az égbe hajítja, a pörgő csont helyén hirtelen egy űrhajót látunk. Lenyűgözött ez a gyors váltás, és roppantul izgatott, hogy mi, hogyan történt a csonttól az űrhajóig. Hogyan kapcsolódtak össze a szálak, hogyan szövődött a történelem?

A tankönyvekből azonban erre sajnos nemigen kaptam válaszokat. Meglehetősen közhelyes gondolat, de tankönyvet írni egyszerre könnyű és nehéz feladat. A tankönyv szóhoz – tisztelet a kivételeknek – eleve meglehetősen negatív konnotációink társulnak, unalmas, bebiflázandó passzusok, megannyi kijelentő mondat (és olyan kérdések, amelyekre a megadott kijelentő mondatokat kell válaszként adnunk), szigorú számonkérések, meg a bajuszok és szemüvegek, amiket valamelyik király vagy érdemdús államférfi képére firkáltunk, hogy aztán óriási botrány legyen belőle. Mert a tankönyvek amolyan tiszteletreméltó dolgok, hát nehéz szeretni őket.

Kicsit hasonló a dolog a tantárgyként felfogott történelemmel. A grande histoire akadémikus pózába merevedve ráncolják homlokukat rég holt uralkodók, egykori hadvezérek, mi pedig szorgalmasan magoljuk a csaták és békekötések végtelen sorozatainak helyeit és évszámait. Az emberben óhatatlanul felmerül: jó, de mi közöm ehhez az egészhez? Kétdimenziós ismeretek egy precíz freskón. Semmi, ami tapintható, ízlelhető, szagolható. A tantárgyként felfogott történelemből csak amolyan apró hibaként kandikál ki az élet.

Lőrinc László Életmódtörténete nem ilyen tankönyv, és nem erről a tantárgyként felfogott történelemről szól. Pontosabban ez ugyanaz a történelem, csak – miként a jéghegy víz alatti részét – többnyire nem ezt szoktuk látni, az iskolai órákon nem erre irányul a figyelem. Az emberre, az ember gondolatainak evolúciójára (és néha devolúciójára), a tárgyi világra, amit létrehozunk, a természeti világra, amit megváltoztatunk, és mindezek végtelen bonyolult kölcsönhatásaira – vagyis arra, amit (némi eufemizmussal) a „fejlődés” szóval szoktunk leírni. Azzal, amit Fernand Braudel úgy írt le: „a mindennapi élet struktúrái”.

Hogy ezek érdekesek lehetnek, persze nem új felfedezés. A történettudomány (és nyomában a történeti ismeretterjesztés, a szórakoztató történelem, sőt némileg azért még a „történelem” nevű tantárgy is) régen túljutott már a hőstörténetek romantikusan unalmas korszakán, hogy felfedezze a valódi, kézzelfogható, megélt életet. Számtalan könyv jelent meg – nem egy közülük szerencsére magyarul is – a mindennapi élet történetének különféle aspektusairól, az étkezésről, a nyelvről, hovatovább még székelési szokásaink változásairól is. Lőrinc László kötete (akárcsak előzményei) viszont átfogóan, jól strukturáltan, mégis az állandó felfedezés szabadságát adva mutatja be, elemzi és illusztrálja ezt a rengetegféle jelenséget és szempontot. Mindezt pedig – itt a tankönyvírás könnyűsége és nehézsége – logikusan, nem engedve a lehetséges kitérők csábításának. A kötet tulajdonképpen meglehetősen szigorú logikai koncepció szerint épül fel, mégis izgalmas marad. Az egyes részek – Népesedés és élelmezés; Egészségügy és higiénia; Ember és környezet; Ember és technika – erő, fény, távolság; Ember és technika – információ – önmagukban is megálló, kerek egészek, de persze ez csak látszólagos, hiszen a könyv történelemszemléletének éppen az a lényege, hogy valamiképpen minden mindennel összefügg. A „fejlődés” egyes aspektusai saját kronológiáik szerint mindig újra indulnak, vagyis a kötetnek nincs sem egységes időrendje (az igen tág, „1500-tól napjainkig” terjedő intervallumon kívül), sem földrajzi széttagoltsága. A jelenségek átfogó történetét nem lehet egyetlen sémába kalapálni. A csonttól számtalan úton juthatunk az űrhajóig, ugyanakkor ezek az utak állandó interakciókban vannak, keresztezik egymást – a könyv olvasható folyamatosan, afféle globális léttermelési regényként, de úgy is – érdemes vele megpróbálkozni – hogy az egyes, látszólag távol álló területeket párhuzamosan olvassuk, és megkeressük közöttük az összefüggéseket, a kölcsönhatásokat.

Lőrinc László kötetének éppen ez az egyetemlegesség a legfőbb erénye. Legfőbb hátránya pedig az, hogy az egyetemlegesség óhatatlanul véges. Miközben az ember mindenfélét megtud olyan dolgokról, mint a lépfene, az égetett szeszek térhódítása (ami meglepően későn következett be), a vécépapírguriga története, vagy éppen az, hogy mikor mi számított gusztustalannak a személyes higiéné területén, folyamatosan azon lamentál, hogy mi az, ami kimaradt a végtelen dolgok e véges breviáriumából. Ez természetesen nem a szerző hibája, sőt nem is hiba egyáltalán. A könyv éppen továbbgondolásra, kutató olvasásra késztet – és ne feledjük, alapvetően mégiscsak egy tankönyvről beszélünk.

A fő fejezetek tagolása világos – részleteiben persze szinte minden témáról találunk alaposabb monográfiákat (különösen igaz ez az utolsó, az információ történetét tárgyaló fejezetre), ám így egyben az összkép igen imponáló. 

A kötet tankönyvként kétségtelenül kimagasló. Történeti ismeretterjesztésnek is remek, és akár egyetemi jegyzetnek is hasznos, bár ekkor már érezhetők olyan hiányosságai, amelyek tankönyv-mivoltából fakadnak. Érthető módon hiányzik a jegyzetapparátus, a főszöveg utalásaira és az irodalomjegyzékre kell támaszkodnunk, ha alaposabban utána akarunk járni valaminek. Nagyon hiányzik a név- és tárgymutató, nem is értem, hogy maradhatott ki. A forrásszövegek többnyire izgalmasak, jó érzékkel válogatta ki őket a szerző, és ugyanez igaz a képekre is – a fejezetek végén olvasható kérdések persze meglehetősen didaktikusak, de hát éppen ez a feladatuk. Lőrinc László sokszor „kiszól” a szövegből, véleményez, értelmez – ez nehéz műfaj, könnyű vele hibázni, itt azonban nem találtam oda nem illő eszmefuttatásokat, vagy erőltetett ideologizálást (persze, ez némileg szubjektív is) – a könyv globális, ökológiai, humánus szemlélete inkább kihangsúlyozza tárgyát: az emberi élet változásainak, környezet és ember együttélésének történetét.

Remek ÉS hasznos olvasmány – ennél jobbat alighanem nehéz lenne egy tankönyvről mondani. Mégis – és ez végképp nem a szerző bűne – végigolvasva kissé vegyes szájízt hagy maga után. A „fejlődés” története sajnos, messze nem dicshimnusz. A csontból fegyver lesz, hatalom – a végén talán űrhajó. Vagy, ahogy Lőrinc László írja A repülés élménye című fejezetben: „A repülést és a többi 20. század eleji csodát övező lelkesedés meg is tévesztette a kortársakat […]. Azt hitték, ilyen technikai tudás birtokában a boldog – háborúk, igazságtalanság, erőszak nélküli – társadalom megvalósítása sem jelenthet megoldhatatlan feladatot az emberiség számára. Valójában a repülőgépek is a háború eszközeivé váltak, a fegyvertelenek elleni hadviselésben használták őket.”
De azért, a fenébe is: repülni mégis csodálatos dolog!