Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

HA VALAKI A SAJÁT SZÍVÉVEL JÓBAN VAN

Interjú Hernádi Judittal
2018. máj. 6.
Öntörvényű, bátor, karcos, érzékeny. A hetedik ajtón nehéz bejutni. Sikerek és nehéz évek után most harmónia van. Hernádi Judittal beszélgettünk. MARTON ÉVA INTERJÚJA.

Revizor: A félelem megeszi a lelket Emmi alakításáért idén te kaptad a Psota Irén-díjat. Mintha sok lenne bennetek a közös.

Hernádi Judit: A főiskola után többen mondták, ugyanaz az alkat vagyok, mint ő. Meg azt, hogy Yermát kéne játszanom. Drámai szerepeim is voltak, kiderült, arra is képes vagyok. Irénben ott volt a komikus alkat, imádott énekelni. Ezek az én életemben is erősen jelen vannak. Hasonló alapokról indultunk.

R: Alkati hasonlóságra is gondolok. A díva, a karcosság. 

HJ: Az alkat meghatározza a pályát. Az övét is, az enyémet is, csak abban az időben neki  muszáj volt mindenképpen tartozni egy színházhoz. Azt hiszem, ő hűségesebb típus volt, mint én. Bennem talán már az elején ott volt, hogy magánzó vagyok. Irén kitartó volt, úgy érezte, neki a Madách Színház a párja. Ezért lehetett nagyot csalódni az élete egy pontján.

R: Egy ilyen díjban sok személyes kötődés is lehet. Érzelmileg, szakmailag más egy ilyen díjat kapni?

Hernádi pont. Fotó:
Hernádi pont. Fotó: Takács Attila

HJ: Ez is fontos, de felemelő érzés volt, ahogy megkaptam. Szívhez szóló megemlékezést csináltak Irénről. Pont olyat, amilyen ő volt. Ez nem állami díj, egy magánalapítvány hozta létre. Engem az Átrium Színház terjesztett fel, úgy érezték, velem együtt ők is megkapták a díjat. Külön boldogság, hogy olyan emberektől vehettem át, akiket szeretettel ölelhettem meg. 

R: Ritkán mutatod ki, ha elérzékenyülsz. Itt megengedted magadnak.

HJ: Annyira szeretetteli volt, mintha nem ebben az országban történne. Nagyon sikeresen találták el az arányokat, a felemeltséget, az egyszerűséget, a közvetlenséget.

R: A félelem megeszi a lelket című előadásért kaptad a díjat, de a tavasszal bemutatott Valódi hamisítványban is hasonló nőt alakítasz. Hasonló helyzetben élnek. Hasonló a kiszolgáltatottságuk?

HJ: Mindkettő a társadalom alsó rétegében helyezkedik el, mindkettő szolgálója annak a világnak, amiben él. A félelem… Emmije úgy szolgálja ezt a világot, hogy mindenben megpróbál a szabályoknak megfelelni. Maude felrúgja a szabályokat, ellenáll.

R: Az ellenállás mintha mindkettejükben ott lenne.

HJ: De Fassbinder Emmije nem lázad, csak a szíve szerint dönt. Az, hogy ez beleütközik egy világba, egy társadalomba, nem a lázadásából fakad. Valóban bátor, de közben meg akar felelni egy olyan világnak, amit a szerelme miatt felülír egy törvény. Amit a szíve diktál és amit a társadalom elvár tőle – ez a kettő összeütközik. Persze, kiáll, próbálja összeegyeztetni a két világot. Nem lázad, a szíve szerint van a lázadásba belekényszerítve. A társadalom nem fogadja el, csak eltűri a török vendégmunkással, Alival szövődött szerelmét. A Valódi hamisítvány pincérnője is a saját szíve által vezérelt valaki. Lehet ezt bátorságnak is nevezni. Ha valaki a saját szívével jóban van, meghallja a saját belső hangját az elfogadásra, az lehet, hogy a mostani világunkban a szembemenést is jelenti.

R: Nagyon lejön, mennyire élvezed ezeket a szerepeidet. A szabadság, a falak határainak kitolása, ami összesimít velük?

HJ: Igen, valószínűleg a szabadságvágyunk azonos tőről fakad. Engem is az érzéseim vezérelnek. Összhangban az agyammal. Általában jól érzékelem a magam körüli világot.

R: Ez tette kanyargósabbá a pályádat?

HJ: Miért lenne kanyargós?

R: Akkor kevésbé volt megszokott, hogy a biztonságosabbnak látszó anyaszínházat valaki a szabadúszással felcserélje. Elsők között tetted.

A félelem megeszi a lelket. Fotó: Mészáros Csaba, Átrium
A félelem megeszi a lelket. Fotó: Mészáros Csaba, Átrium

HJ: Elsőként léptem meg. Igaz, ugyanabban az évben Törőcsik Mari és Garas Dezső is otthagyták a színházukat, de leszerződtek a Filmgyárba. Én nem. Egyedül maradtam, de biztos voltam a döntésemben, s ennek akartam érvényt szerezni. Sohasem féltem attól, hogy mi lesz. Nem bírtam elviselni, hogy döntsenek a fejem fölött, holott nem ismernek. Nem szeretem az alá-fölérendeltséget, ahol tudom, kerülöm. A munkában is mellérendelt viszonyban tudok működni. 

R: Ezt többen a veled való munka nehézségeként élhetik meg. Mentek, mennek el emiatt munkák?

HJ: „Leszarom” – mondja a Valódi hamisítvány pincérnője. Én is. Mindig tettem rá. Soha nem érdekelt, visszafele meg végképp nem érdekel, mi volt, hogyan volt. Vagyok. Mindenek ellenére létezem.

R: A Hernádi pont önálló ested a pálya sajátos keresztmetszete. Fontos, miket válogattatok be a műsorba. Mit mutat ez az előadás rólad, a pályádról?

HJ: Igazából „fontatlan” dolgok kerültek bele. Olyanok, amiket hússzor játszottam vidéken, néhányszor egy pincében. Csehov Sirályából egy részlet, amire akkor azt mondták, hogy megbukott. De ezek nekem fontosak! Ezért érdektelen, hogy más mit gondol rólam. Arról, hogy mi minden ment el esetleg mellettem. 

R: A Valódi hamisítvány című előadás is ezt járja körbe. Mi igaz, mi hamis, mi látszik igaznak vagy hamisnak.

HJ: Jackson Pollock egy festménye körül forog az előadás. Hogy az olcsón szerzett mű valójában eredeti-e. De hisz a képzőművészetben rengeteg a hamisított kép. Egy Modigliani kiállításról később kiderült, mennyi hamis mű szerepelt rajta. S valóban, az előadás is azt járja körbe, mi az, ami nekem fontos. Mi az, amit más ítél meg igaznak vagy hamisnak. Ami nekem igazi, másnak nem az.

R: Több olyan szerepet játszol, ahol rád kerestek darabot, karaktert. Mennyire érzed telitalálatoknak ezek a szerepeket?

HJ: Maude szerepére tudtam volna olyan színészt, akiről azt gondoltam, inkább neki kéne játszania. De most már az enyém, nem adom! Ez nem az a szerep, amit én szoktam játszani. Most jött el az ideje. Szerintem nem az én problémám, hogy miért most. Nem izgat, hogy más hogy ítél meg engem. Figyeltem, hogy mit mondanak, írnak rólam, mert nagyon jó visszajelzés. Figyelem a másik embert, leveszem, hogy szerinte hol tartok. De hogy valójában hol tartok, azt én tudom. 

R: Fontos rendezőkkel, partnerekkel dolgozol: Alföldi, Kern, Szikszai, Gálffi. 

Hernádi pont. Fotó: Takács Attila
Hernádi pont. Fotó: Takács Attila

HJ: Mindannyiukban van elhatárolódás a világtól, egyfajta magánzás. Mindegyikünknek van egy saját szigete. Nagyon szeretek velük dolgozni. Amikor Alföldi hívott, nem volt kérdés, hogy elvállalom. A Pesti Színházban játszottunk együtt, kölcsönösen megszerettük egymást. Valahogy mindig létezett a mi barátságunk. Rengeteget jártam a Nemzetibe, néztem az előadásait. Szabad ember, van mondanivalója, annak a világnak szól, amiben éppen van. Azok közé tartozik, akikkel nagyon szeretek dolgozni.

R: Szabadúszó vagy, de több színházhoz kötődsz. Mégis kell valamilyen biztonság?

HJ: Persze, de társként kötődöm, mint például Orlai Tiborhoz. Gondol rám, színesen, szeretettel válogat darabokat. Odafigyel arra, hogy mit játsszak. De mondhatok neki nemet is. Ez fontos nekem.

R: Mi az, ami nem engedi benned – legyen ez színház, barátság, magánélet –, hogy elköteleződj? Bizalmatlanság?

HJ: Azt hiszem, igen, bizalmatlanság. Amikor lesegítenének, mondjuk, egy lépcsőn, nekem rögtön az jut eszembe, hogy egy kézzel kevesebb van kapaszkodni. Nem bízom benne. 

R: A bizalmatlanság kifele karcosságot mutat? 

HJ: Kérdezd azokat, akikkel dolgozom… De valóban, nem mindenkit engedek közel. Az első kerítés durva és tüskés, nagyon távol felállítva. De aki azon belülre kerül, az eljut az ajtóig. Szinte bent van a nagyszobában.

R: A pálya elején, például a Vígben, még sokféle karaktert játszottál. Hogy akkor milyennek láttak, később meghatározta, hogy milyen szerepeket kaptál? 

HJ: Azt hiszem, ez nagyon igaz. A krakéler, önálló nőt sokan látják bennem, jöttek is ezek a figurák. Meg a színésznő, a nagyvilági, aki stabilan áll a lábán. Ilyen színésznőt is többször alakítottam. Ezt látták, ezt kaptam. Nagyon élvezem a mostani szerepeimet Gálffival, Kernnel. Nincsenek félelmek, nincs megfelelési vágy a másik felé. Koromnál fogva már az idősebb női szerepek jönnek, érzékenyek, sebezhetőek. Mások, mint a korábbi szerepeim.

R: Magaddal békéltél meg jobban? A világgal, a szakmával?

HJ: Hogy milyen a szakmánk, elég hamar rájöttem, de nem csalódtam. Nem én engedtem el őket, oda sem adtam a kezem. Láttam, hogy milyenek. Láttam a jót és a rosszat, láttam a gyengét is. A mostani világban is látom. De nincs a szívemben harag, csak fájdalom, hogy ilyen. 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek