Kritika a Clark Hotel épületéről
2018.05.08.

Nem valószínű, hogy az arra járó hökkenten kapja fel a fejét a Clark Ádám tér új épülete láttán: upsz, micsoda építészeti bravúr! A húszegynéhány év után végre beépült telken álló új hotel a konzervatív kedélyeket sem borzolja túlságosan. Olyan lett, amilyennek a nagyméltóságú tervtanács kívánta: illeszkedő. ZÖLDI ANNA ÍRÁSA.

Illeszkedni manapság több mint tanácsos. A szélsőségek nem számítanak vonzó alternatívának, az ifjúságnak esze ágában sincs többé felrúgni apái értékrendjét. A lázadás többé nem a szabadság szinonimája, sokkal inkább deviancia. A kényelmes élet mindennél többet ér, ahhoz pedig kényelmes környezet dukál, ami a megszokottat legfeljebb egy árnyalatnyit írja felül – már ha épp nem múlja alul.
 
Az épített környezet is kerüli a hivalkodást – részben etikai okokból. A sztárépítészet hirtelen felfutása után beütő válság józanságra intette a városokat, legalábbis Európában. A gigaprojektekben azok, akiknek esélyük sincs ilyesmit tervezni, vagy építtetni, éreznek némi talmi hivalkodást, a pénz fitogtatását, és ez bántja szociális érzékünket. Ebben van is valami, de nem árt végiggondolni, hogy az, amit az építészettörténet hagyatékaként ma csodálunk, valószínűleg egytől egyig a gazdagok és hatalmasok építészete. Kevés pénzből is lehet érdekes, izgalmas építészetet létrehozni, de legyünk őszinték: sokból aránytalanul könnyebb. Persze vannak annak is buktatói.
 

A Clark Ádám téri luxusfoghíj gazdája merészen úgy gondolta, hogy sok pénzből az extra adottságú telken valami igazán látványos dolgot szeretne építeni. Az ő története a kétezres évek végén kezdődött, és azzal zárult, amit ma a Duna partján látunk: egy kevéssé érdekes épületet eredményező lelkiismeretes és színvonalas építészeti teljesítményt, amely nagyjából szimbolizálja azt, ahová az elmúlt tíz évben a magyar építészet eljutott. A merész kísérletezés izgalmát és a vele járó tévedés jogát és lehetőségét kerülő, derék érdektelenséget. 
 
Ne legyünk igazságtalanok: ebben nemcsak a szakma, hanem a döntéshozók szűklátókörűsége és konzervatív szemlélete is hibás, amely mindig kész előrántani a közízlést, hogy legitimálja elzárkózását a kreatív kortárs megoldásoktól. Az építészek csak alkalmazkodtak az igényekhez, és megtanultak nagyot csapni a saját kezükre, ha a cerka túlságosan megszaladt. Az utóbbi pár évtizedben Budapesten gyakorlatilag minden kicsit is progresszív tervet elkaszáltak: túl magas volt, vagy túl feltűnő, nem oda illő, máshol persze szuper lenne, de pont itt azért mégsem, és így tovább. Látványos kortárs építészet csak az épületek belsejében, de leginkább a föld alatt jutott szóhoz, ott viszont rögtön díjakat is nyert – persze arról, hogy a nép szereti-e a 4-es metró építészetét, tudtommal nem készült kutatás. Ez pedig sajnos bebetonozza a konzervatív ízlést, és egyre reménytelenebb az újat megszerettetni - az unalomig ismételt közhelyet, hogy a hatalom a stadionoknál csak a 19. század építészetét szereti jobban, most nem ragozzuk. Azon pedig nincs mit csodálkozni, hogy a nép nem szereti a modernt – sose szerette, már születése pillanatában sem. Ennek elemzése messzire vezetne, és szó sincs arról, hogy az ok a tömegek rossz ízlésében keresendő – sokkal mélyebb pszichológiai, esztétikai, sőt, civilizációs gyökerei vannak. Akár tudomásul vesszük, akár szemlesütve igyekszünk hárítani, a 20. században valami véget ért, és az építészet ennek hű tükre. A makacs kényszer, hogy illeszteni próbáljuk a modern építészet produktumait a klasszikus történeti városszövetbe, pont olyan hiábavaló, mint a középkorban antik oszlopos-timpanonos templomot biggyeszteni a város főterére – nem véletlenül nem próbálták sosem, sőt, még az antik köveket is elhordták szemrebbenés nélkül.
 

A kortárs építészet kezelése a történeti városokban koncepcionális kérdés: van, hogy külön negyedekbe koncentrálják, és előfordul, hogy épp a brand miatt építik a város közepébe. Nincs recept, a kulcs a minőségi építészet és a másság őszinte vállalása – az „alien” Grazban, a Mura partján idegen ugyan, de nagyon barátságos. A Clark Hotel telkének tulajdonosa úgy gondolta, hogy a hely exkluzivitása indokolhatja egy exkluzív, szokatlan formavilágú épület megszületését. Sőt, annyira szokatlant szeretett volna, hogy magánépíttetőtől szokatlanul példamutatóan pályázatot hirdetett, és nem közvetlenül bízta meg az ügyeletes kedvencét – na, ebből is látszik, milyen rég volt mindez. Az izgalmas kihívásra számtalan extravagáns megoldás érkezett, többségük puha formákkal, organikus, biomorf sejtként képzelte el a negyedkör alaprajzú saroktelek beépítését, de találkozhattunk a mai trendre jobban emlékeztető monolit kőfelületekkel is. Egy biztos, senki nem próbált meg a környező historikus építészetre reagálni, hisz a feladat egyértelműen ikonikus kortárs jel megszületését kívánta. Nyertest végül nem hirdettek, a második egy aranyló felületű, ablakok nélküli héjjal borított ház lett, ahol a dunai panorámát egy „camera obscura” jellegű analóg eszközzel vetítették volna minden egyes szoba falára. A drága telek ugyanis abban is exkluzív, hogy extrán rossz alaprajzi adottságokkal párosul a páratlan panoráma. A negyedkör alakú helyre csak mindenféle fondorlat árán lehetett annyi szobát varázsolni, hogy a beruházás megtérüljön, és maximálisan kihasználja a helyszín adottságait. „U” alakú beépítéstől a födémszintek áttöréséig az említett indirekt panorámáig húzódott az építészeti megoldások sora, előrevetítve azt, ami a végül megvalósult projekt legfőbb hiányossága lett, és ami ezen a ponton még orvosolható lett volna: a városi léptékű, strukturális beavatkozás szükségességét.
 

A városfejlesztés ugyanis nem csak azt jelenti, hogy a telekhatárra falakat húzunk, hanem elsősorban azt, hogy az épületekkel városi tereket formálunk, közteret hozunk létre, amit a városlakók használnak. A Clark Ádám téren pedig lett volna mit formálni, ám ez a szempont valahogy kimaradt, és ehhez képest szinte mindegy, hogy milyen a bőr a magát oda befészkelő alien testén. Eredetileg ez volt Budapest első teljes egészében neoreneszánsz tere, a Lánchíd és az Alagút által meghatározott tengely és a Fő utca kereszteződésében. Négy sarkán négy rendes, négyszögletes épület állt, melyek közül ma egyedül a Fő utca sarkán álló, felújított Ybl-ház élte túl az idők viharát. Vele szemben, a hotel helyén álló szintén Ybl-épület, a Budai Takarékpénztár a kávéházzal a földszintjén elpusztult a háborúban, a másik oldalon álló tömböt pedig lebontották. Így alakult ki a park, majd a sikló előtti tér a nulla kilométerkővel, illetve a Lánchíd utca Duna felé nyitott oldala, ahol egy teljes házsort bontottak el. 1949-ben a teret körforgalmasították, és a saroktelket két részre osztották: egy negyedkör alakú foghíjtelekre és a maradékra, amin jelenleg a közlekedés zajlik, bár a szabályozási terv nem jelöli közterületként. Szakemberek egyetértenek abban, hogy a körforgalomra ma már semmi szükség, pláne mióta a Várbazár előtt lévő útszakasz forgalmát csillapították. A Fő utca forgalma hosszú évek óta megoldatlan, hogy a Lánchídról már ne is beszéljünk. A tér eszmei fókusza a Lánchíd-Alagút tengelytől eltolódott a Várbazár irányába, a sikló előtt nyüzsögnek a turisták, akik a Lánchídról az értelmetlen körforgalom megkerülésével valahogyan idekeverednek. Itt szomorkodik valahol a nulla kilométerkő, ami megúszta, hogy gigantikus Makovecz-fejként jelölje mindennek az alfáját és ómegáját. Innen indul a romantikus gyalogos sétány a Palotához – már ha metalálja valaki, erre azonban csak a helyismerettel rendelkezőknek van esélye. Mindez sokkal méltóbb kiképzést, és átgondolt újratervezést igényelne, aminek része lehetett volna egy hotel-projekt is, akár a régi telekosztás helyreállításával. De az sem lett volna ördögtől való, ha valamelyik szomszédos épülettel vonják össze az idétlenül és értelmetlenül beépíthető, méregdrága ingatlant. Cserébe a befektető beszállhatott volna a köztér rendezésébe, illetve megnyithatta volna földszinti tereit a város előtt – ahogy ez a fejlett nyugaton szokás. Így viszont érthetően ragaszkodott az aranyárú telek minden négyzetcentiméteréhez, még a tetőszinti kávézó is elmaradt, a város semmi mást nem kapott, mint egy látványt, amit ízlése szerint kritizálhat vagy dicsérhet. A komplex építészeti probléma alaprajzi bűvészkedéssé és homlokzattervezéssé redukálódott, a város hoppon, a ziccer pedig kimaradt - mint már annyiszor.
 

Ami az építészetet, a homlokzatot illeti, a camera obscuráról kiderült, hogy megvalósíthatatlanul drága, az arany buborék ezzel szétpattant. Az I. kerület polgármestere és főépítésze – mint a Szent György téri Honvéd Főparancsnokság vizionárius tervei estében is- a közízlésre hivatkozva elzárkózott az extravaganciától, a tervtanács pedig egy ponton kimondta, hogy itt a jelszó márpedig az illeszkedés. Az elmúlt tíz év építészeti szemléletváltására – beletörődésére? – jellemző, hogy az eredeti pályázathoz fűzött szakmai kommentek között még olyanok is kiálltak a formabontó megoldás mellett, akik azóta kizárólag historikus visszaépítéseket terveznek. A legmerészebb ötlet az volt, hogy ide kellene tornyot építeni – hisz itt vagyunk a vár tövében. Az egyik pályázat egyenesen azt javasolta, hogy az épület lapos tetőszintje nyúljon ki az eredeti telekhatárig, és a körforgalom közepén álló, több szint magas oszlop támassza alá. No de ezek a vadhajtások azóta nyissz – a szemétdombra kerültek, és maradt a decens érdektelenség. Ami csak azért kár, mert a közízlés igenis formálható, szoktatható, ám ha el se kezdjük a beszoktatást, sosem fogunk leválni nagyanyánk emlőjéről. A Clark Hotel ebből a szempontból is kihagyott ziccer maradt. 
 
Az alaprajzot, szobaszámot sikerült bravúrosan megoldani a szűkös körülmények ellenére, a belsőépítészet pedig barokkos gazdagságával igyekszik a luxust hangsúlyozni. Az épület a részletekben igyekszik azt a szellemességet pótolni, amit a homlokzati alkalmazkodás során elvesztett, oroszlános kapuja viszont a homlokzat részletformálásához képest kissé rajzfilmbe illőre sikeredett. Maga a homlokzat a kívánt formai illeszkedést kulturáltan teljesíti. A tervező, a Magyarországon élő, ausztrál származású Anthony Gall – aki a pályázaton a díjazottak között volt – már eredeti tervében is hasonló megoldást javasolt. A történeti építészet úgynevezett lyuk-architektúrája – magyarul a fal és az abban kihagyott lukak, azaz ablakok ritmusa - és a kortárs vázszerkezetek egységes homlokzati héja közti stiláris ellentmondást azzal igyekezett áthidalni, hogy kéthéjú homlokzatot tervezett. Ha jól megnézzük, az ablakok síkjának ritmusa más, mint a külső, monolit beton homlokzat ritmusa – ennek részben a szobák eltérő kiosztása, illetve a minden szobához járó dunai panoráma az oka. Az IVANKA magyar cég által gyártott beton elemekből álló, külső fal méreteivel, szabályos ablakosztásával utal a klasszikus homlokzatok ritmusára, párkány és ereszvonalaira, miközben mögötte az ablakok síkja a szobák kiosztásához igazodik. Ebből adódik az épület megjelenésben karakteres, különböző ferdeségű síkokkal kialakított, mély ablaknyílások sodrása. Nagyon igazságtalan lenne ezt a házat bántani, hisz igényesen alkalmazkodott, voltaképp semmi baj vele, azon kívül, hogy nem elég érdekes. Sokan érvelnek amellett, hogy történeti városszövetben épp ez a visszahúzódó formálás a helyes viselkedés. Itt, ezen a kiemelt helyen – ha már a városi léptékű gondolkodás és köztérfejlesztés elmaradt – mégis felmerül az eretnek gondolat, hogy megérdemelt volna a város egy ikonikus épületet, ahogy annak idején Clark és Ybl a maga korának legszínvonalasabb építészetével alakította ki Budapest első hídjának előterét a Budai Vár tövében. A 21. század elején a magyar mentalitás névjegye ezek szerint az alkalmazkodás.  Duna parti attrakció gyanánt továbbra is be kell érnünk a sokat vitatott Bálnával, városlakóként pedig legfeljebb abban ítélkezhetünk, hogy nem túl sötét-e a homlokzat. Ami azt illeti, szerintem nem - de tényleg fontos ez? 
Szerző: Zöldi Anna