Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

A TÚLÉLŐ, KONRÁD GYÖRGY

A fecsegő potyautas 35.
2018. máj. 3.
Jó napot kívánok, kedves Magyarország, látok egy megoldást. Látok egy szép, derék, becsületes, rokonszenves, nagyságos képviseleti megoldást a túlélés gyakorlatára. Ez pedig Konrád György (85) megoldása. SZÍV ERNŐ ÍRÁSA.
Néhány nappal ezelőtt benéztem a szülői ház egyik szekrényébe. Benne lógott egy zakóm, azt hiszem még a régi malom felé lakó öreg szabónál csináltattam, nahát. El is felejtettem, mint az ártatlanságot. Ezt a zakót viseltem vagy negyed százada, amikor egy holland jóember eljött Szegedre – is, és sok fotót csattintottunk a Fekete ház előtt. Rob van Gennep, a nagyszerű holland kiadó. Már nem él, sajnos. Milyen régen nem hallottam róla, de most ebben a könyvben több, miatta lekarcolt megemlékezés is a szemem elé került. Köszönöm, Gyuri. Falevelek szélben. Ez az első kötet, és lesz még, látom, látható a számozás által. Mármost nekem az életem jelentékeny része az efféle kisformák pazarlásában telt el, penzum, a picsába, megint penzum, eléggé tudom, mit jelent ilyen oldalnyi szövegeket a várakozó felületre rávérezni, és sokat. Ezret. Úgy értem, több ezret. A napi kislélegzés száműzött, sajnálatos műfaj. Általában nem igénye az olvasónak – könyvbe gyűjtve semmiképpen -, a kiadót kirázza tőle a hideg, és nem igen számíthat a kritika kegyére sem. Jelentékeny, csinnadrattás listákról úgy marad le, hogy szóba sem kerül, de véletlen elszólás alapján sem. Mit mondjak, sírt már a vállamon a kiadóépület előtt novellákkal, tárcákkal házaló szerző. Harmadjára a biztonsági őr sem engedte be, megmondták, uram, tárcát nem. Nem kell a tárcája! Értse már meg, a kutyaúristenit magának! Egy légyszarnyi flekkben ne haldokoljon nekünk az anyukája, de tényleg, hogy képzeli?!
Hogy szóval elmorzsálja életét a szerző. A perc mellénykéjében páváskodik, ahelyett hogy az esztendő nagykabátjában állna ki a reflektoros színpadra. De azért. Azért akadnak technikák, eljárások, dramaturgiai ravaszkodások. Mert különben ez egy regény, csak mert a regény ilyen is, mennyi minden lehet egy regény, bizony, még tárcák, futamok, úgynevezett szösszenetek sorozata, sokasága is – közbevetőleg: amikor én hasonlóra tettem kísérletet, azt hiszem, kudarcot vallottam, de ez mindegy is -, szóval hogy látok itt egy olyan változatot, a kisforma és a nagyforma összebarátkoztatását, hogy az így létrejövő konstrukcióban nagyvonalú és magától értetődő lesz ez az alapvetően lehetetlen feladat. Levelekről beszél a könyv címe. Úgy értsd, olvasó, hogy van egy fa, egy világfa, egy kelet-európai trágyadombból, a kert többi fája közül, a magányból, a családból, a városból, a pusztából kinövő, a világ tetejéig fölnyúló fa, és annak a lombja milliárd pillanat, szó, levél, kistörténet. A szél meg, ami reszketteti a lombozatot, a történelem. Vagy a sors. Kötöm össze, a történelmi sors. Ilyen könyv ez, Konrád György regénye, ami magabiztosan békíti össze a nagyformát a kisformával, a nagy elbeszélést az alkalmi dünnyögéssel vagy az álomittas délutáni firkálással. Tényleg úgy viselkedik a könyv, mint egy regény, föl s alá folyik, csordogál, ömlik benne az idő. Az ablaküvegnek ütődő dongónak akkora zaja van, mint a világháborús bombázásnak. Egy mondatban írja meg, hogy Zsófi néni, az ő megmentője és gondviselője, hogyan ugrott alá az ötödikről. A könyv minden oldalán van egy történet. De egy történetnek nem föltétlenül ezen az oldalon kerekedik ki a befejezése, hanem sokszor egy másik, távolabbi oldalon, húsz, százhúsz lapozással odébb, egy másik kis emlékezésben, egy másik sétában. Történet történetbe ér, és ez nem is puzzle, nem is mozaikszerűség, inkább a folyamatos beszéd indafüggönyös terjeszkedése. Konok, szelíden akaratos hang, hogy megyek, hogy elmondom, hogy nem tántorít idő, történelmi helyzet, beszámolok a szabadsághoz kötött dolgaimról, akárhogyan is van aktuálisan, csak mert a szabadság igénye őrök, és az is marad. Beszéde alkalma és a szabadság helyzete csaknem ugyanaz. A személyesség asszociatív önkénye vezeti. Nem, nem robban föl a csillagos égbolt, csak megmutatkozik. Hogy milyen beszéd ez? Soha nem hangos. Soha sem haragos, szenvedély is szép csomagolással tartózkodik benne. Düh, harag például soha. A reflexiót kiterjeszti maga-magára is. Gondolkodtam, vajon szűrt anyag-e ez, vagy eredendően ilyen, így bugyog föl a hang. Nem tudtam eldönteni. Hajlanék mindkét értékelés felé, nem mintha nem lenne mindegy. Olyan sok mindenről lehetne fecsegni. De lenne itt mégis valami kitüntetettség, hogy ti. ilyen-olyan formában csaknem mindegyik történetből fölsejlik a túlélő. 
A túlélő, itt, velünk, és most, kicsoda az. 
Kicsoda vagy, kedves barátunk
Lám, egy túlélő csupa kellemetlenség. Kellemetlen a gyilkosok számára. Kellemetlen a történelem számára. Kellemetlen a halottak, az áldozatok számára, főként kellemetlen a saját maga számára. A túlélő bűne a túlélés lesz, a lelkiismeret ferde sávja, a közhelyszerű, tragédiában rendre fölbukó kérdés természetén gúnyosan fordít a sors, miért éppen én?! És ők, velük mi van, lett? Képviselhetem-e őket, ha igen, hogyan, milyen diktátumok, feltételek, miféle szerződés mellett. Ha helyettük is vagyok, ki vagyok – lehetek, legyek, etc. 
Jó napot kívánok, kedves Magyarország, szeretett véreim, magyarok, nem magyarok, hazaárulók, balliberálisok, hívők, kopaszok, kedves aktuális magyar fasiszták, kedves cigányok, migránsok, izé, látok egy megoldást. Látok egy szép, derék, becsületes, rokonszenves, nagyságos képviseleti megoldást a túlélés gyakorlatára. Ez pedig Konrád György (85) megoldása. A szabad, faleveles beszéd megoldása. Aki tehát túlélő, és aki az élet változékonyságáról, bonyolultságáról, apróságairól és elmondhatatlanságáról beszél ebben a tanítani valóan konok és bölcs könyvben.  

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek