Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

TARANTINO BEÁJULNA

Westworld 2. évad 1-5. rész
2018. máj. 1.
A Westworld 2.0-s, áramvonalasított kiadása egyszerre múlja alul- és felül az első évadot. SOÓS TAMÁS KRITIKÁJA.
A Westworld, ha nem is csodát, de legalábbis bravúrt csinált az első évadában. Úgy tudott a jövőre kifutó Trónok harca helyére lépni az HBO-nál, amelytől idén már a tavaszi premieridőpontot is megkapta, hogy egy teremtéstörténetet, méghozzá a drámát sokszor a filozófiának alárendelő robotgenezist mesélt a vadnyugati élményparkban rabszolgaként dolgozó androidok öntudatra ébredéséről. És bár a háttérben folyamatos morgás kísérte, hogy döcög a tempó, sok a ködösítés és kevés a dráma, a Westworld elérte azt, amit a True Detective vagy a Trónok harca, és újra közösségi élménnyé tette a sorozatnézést. Az egyes epizódokat hosszas beszélgetések követték, hogy egyáltalán mi történt, hogyan kapcsolódnak egymáshoz a párhuzamosan göngyölített idősíkok, mit jelentenek a szimbólumok, és mit állít a Westworld a szórakoztatást az erőszakban és szexben látó emberi természetről, vagy épp az öntudatra ismétlődő traumák révén ébredő robotokról. De részben ez a rajongás ágyazott meg a kritikáknak is: olyan intenzív találgatások zajlottak ugyanis a különböző online fórumokon, hogy hetekkel előre megfejtették az évad nagy csavarjait, és amikor a sorozat visszaigazolta azokat, sokan csalódottan hördültek fel, hogy kiszámítható volt a narratíva. (Így jár az, aki a Losttal ellentétben olyan rejtélyt épít, aminek értelme is van.)
 
Thandie Newton
Thandie Newton

A kisebbik Nolan-testvér, Jonathan Nolan, aki bátyja forgatókönyveit (A tökéletes trükkét, A sötét lovagét, a Csillagok közöttét) írja, és felesége, Lisa Joy, mindent megtettek, hogy a folytatásban lesöpörjék az asztalról ezeket a kritikákat. A tempót felpörgették, a fordulatokat bőkezűen adagolják, és az állkoppintós cliffhangerekkel sem szerénykednek. Nem véletlen, hogy a pszichedelikus Amerikai istenek operatőrét (Darren Tiernan) és a nyomasztó A sebész látványtervezőjét (Howard Cummings) igazolták le a második évadhoz, amelyben tágas, de fojtogató rémálommá változtatják az élményparkot, amely vörös fényben fluoreszkál, az erkölcsnek az írmagját is eltörli, és a hatalmi ösztön tombolásának nyújt cinikus kísérleti terepet.

 
Nem tudom, hogy a kívülről érkezett nyomás vagy a történet belső logikája diktálta a változtatásokat, de látva, milyen szép tükörszerkezetet rajzoltak fel a két évaddal, inkább az utóbbi felé hajlok. Ahol az első évad filozofált, a második akciózik, az az idővel játszott, ez a térrel, ott a felettük uralkodó istent kellett legyőzniük a robotoknak, itt a bennük élő ördögöt, azt az öntudatra ébredés kérdései fűzték egységbe, ezt a szabad akaraté. Nagyjából ott tartanak most az androidok, mint Nietzsche a Zarathustra környékén: mi történik, ha az ember leszámolt az istenével? Mi ad értelmet az életnek, ha összeomlanak a biztosnak hitt sarokpontok? És hogyan lehet megszabadulni a belénk kódolt mintáktól és értékektől? Egyáltalán: meg kell?
 
Evan Rachel Wood
Evan Rachel Wood

Könnyebben csúszik a Westworld kettőpontnullás, áramvonalasított kiadása, de az első epizódok alapján kevésbé tűnik tartalmasnak – és ez csak részben fogható Anthony Hopkins hiányára, aki rejtélyes tervével és szórakoztató eszmefuttatásaival egyben tartotta az előző évadot. Az esetleges hiányérzet sokkal inkább a sztoriból fakad. Abból, hogy a Westworld megint elsüti ugyanazokat a trükköket, mert el kell sütnie, hogy fenntartsa a rajongást. Megint van rejtélydramaturgia, homályos célozgatások egy távoli völgyre, egy szupererős fegyverre, és az ajtóra, ami a labirintus helyére lépett. De míg az első évadban még logikus volt szétszedni az idősíkokat és összezavarni a nézőt, hogy úgy tapogatózzon a sötétben és vesszen el a különböző emlékfoszlányok között, mint a robotok, akiket öntudatlanságban tartottak az emlékeik folyamatos törlésével, addig az idősíkok közti ugrálás az androidok eszmélése után már csak figyelemfenntartó truvájnak hat. Azért van rá szükség, hogy megint összekuszálhassák a szálakat, és házi feladatot adjanak a detektívesdit élvezettel játszó rajongóknak. De önismétlésnek érződik az is, hogy megint egy kalandjátékra küldik a feketébe öltözött embert, hiszen az első évadból már kiderült, Ford rejtélyei metaforák, és a labirintus nem egy konkrét hely, hanem az elme és az öneszmélés szimbóluma. Csak hát mozgásban kell tartani a fekete kalapos antihőst, hogy Ed Harris cinikus beköpésekkel irtsa tovább a statisztákat, különben lemondanának a sorozat egyik közönségkedvencéről.

 
A Westworld legidősebb és legfontosabb androidjáról, Doloresről lehet, hogy így is le kell. Pedig Ford halála után most ő mozgatja a szálakat és a robotlázadást, de a nyíltszíni háború, a visszájára fordított bosszú, az elnyomók elnyomása eddig nem tartogatott bizsergető izgalmakat. Nagy valószínűséggel arra kapunk majd válaszokat, hogyan lehet elveszíteni önmagunkat a revansvétel folyamán, mit érdemes feláldozni és mit nem szabadságért, de ezekből hiányzik az a filozófiai és érzelmi többlet, ami a valóság alapvető megkérdőjelezésében és az istennel folytatott leszámolásban még megvolt.
 
Ez a többlet egyelőre csak Maeve, az egykori madám szálában rejlik, aki az első évad fináléjában úgy döntött, hogy megtöri a belékódolt narratívát, és ahelyett, hogy megszökne a parkból, inkább megkeresi a lányát. Azt a lányát, aki természetesen nem a biológiai lánya, csak az élménypark egyik történetében osztották rá ezt a szerepet, de ez nem tudja elfojtani Maeve anyai ösztöneit, mert neki az anyasága ad identitást, és immár felszabadított robotként azt választja, anyaként éli tovább az életét. Az ő története igazolja, hogy a Westworld akkor van igazán elemében, ha akciózás közben bújik ki belőle az egzisztencialista, és miközben fajsúlyos drámát fakaszt a tankönyvszerűen precíz filozófiákból, azért nem veszi teljesen komolyan magát. Maeve mellé ugyanis a park főírója kényszerül útitársnak, aki a saját történetébe csöppen bele fogolyként, és miközben végletekig kiszolgáltatott az egyre erőteljesebbé váló androidoknak, a saját mondatait és történeteit hallja viszont tőlük – és minden csepp iróniát kifacsar ebből a helyzetből.
 
Útjuk során pedig az első évad végén belengetett, középkori Sógunvilág is feltárul a maga brutalitásában. Bár a második évad intellektuálisan kevésbé stimuláló kérdéseket feszeget, a feszültséget magasabbra tornássza: a japán epizód például van olyan véres, izgalmas és stílusos, hogy attól Tarantino is beájulna. Itt végre egyensúlyba kerül minden, amiért a Westworldöt szeretni lehet: a meghökkentő durvulások, a filozófiai mellékzöngéket kiemelő karakterdráma, és a melankolikus reflexiók az emberben élő robot meg persze a robotban lakó ember természetéről. És ha minden jól megy, a Facebookhoz hasonló techcégek adatvisszaélésein is elverik a port – az amerikai szenátoroknál talán némileg hatékonyabban. Egy biztos: szórakoztató második félidő elé nézünk.
A Westworld második évada április 23. óta fut az HBO-n, az új részek elérhetők az HBO Go-n is.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek