A Tanár
2018.04.23.

„Miért, egyáltalán nem dughatok anyukákat?” – hangzik el a kérdés A Tanár című RTL-sorozat egyik epizódjában a főhős szájából. A taplóság, a hímsovinizmus, a humortalanság, és úgy általában a rossz tévécsinálás minden ismérve egybegyűjtve, avagy elkeserítő látlelet az országunkról. Ha ilyenek a sorozataink, miben reménykedhetünk? BUJDOSÓ BORI ÍRÁSA.

Az RTL Klubon futó A Tanár című sorozat nemcsak rossz, káros is. Szembemegy mindazzal, amit a világ fejlettebb országaiban (pl. Nyugat-Európa) gondolnak az oktatásról, a nemi szerepekről, a tanár feladatáról, és begyöpösödött, hímsoviniszta, sőt időnként illegális viselkedési mintákat ábrázol pozitívként. Persze az nem újdonság, hogy ha magyar kereskedelmi csatornára kapcsolunk, akkor tömény bunkóság ömlik a tévéből, de ebben az esetben mindez különösen fájdalmas. Mert A Tanár afféle szegény ember Holt költők társasága szeretne lenni sorozatformában: egy szabályokat meglehetősen lazán kezelő, de a diákjai sorsát rettenetesen a szívén viselő és problémáikat végül mindig megoldó tanárról (Nagy Ervin) szól. Nem gondolhatunk másra, mint hogy viselkedését példaértékűnek kellene tekinteni – ez pedig engem rémülettel tölt el.
 
Anger Zsolt, Ubrankovics Júlia és Nagy Ervin
Anger Zsolt, Ubrankovics Júlia és Nagy Ervin
A negyedik résznél tart éppen a sorozat, és mostanra két dolgon túltettem magam. Egyrészt azon, hogy az átlag gimnáziumi tanárnő menő kabrióval jár munkába, és a szereplők többsége designosan berendezett, szemmel láthatóan néhány éve épült lakásban vagy házban lakik. Mondjuk, hogy ez a magyar valóság rózsaszín szemüvegen keresztül, oké. Másrészt elfogadtam a humor szinte teljes hiányát is, a poénnak szánt mondatok közül azokat, amik szimplán idétlenek vagy érdektelenek, nem pedig kifejezetten sértőek vagy kellemetlenek. (Pozitívum: minden epizódra jut egy vagy két olyan duma, ami egészen olyan, mintha élő ember mondta volna.) Az, hogy egy dramedynél el kell engedni a nevetést, már jelzi, hogy fundamentális gondok vannak.
 
A német Der Lehrer című sorozat mintájára készült széria kb. negyvenperces epizódjainak dramaturgiája úgy épül fel, hogy az elején mindig kiderül egy diákról, hogy valamilyen komoly személyes problémával birkózik, amit a főhős, a Vasvári Szilárd nevű fizikai-kémia-tesitanár minden alkalommal csalhatatlanul kiszagol, és a probléma súlyosságától függetlenül az epizód végére meg is old. Ez a sorozat rákfenéje. Nem az a fő baj vele, hogy a problémafelvetések és megoldások szándékosan és hangsúlyosan didaktikus jellege művészi szempontból értékelhetetlenné teszi a sorozatot, hanem, hogy hamis mintákat mutat a fiatal nézőknek.
 
Amikor az osztály egyik tanulója tizenhat évesen szembesül azzal, hogy örökbe fogadták, és az emiatt megélt identitásválságát Szilárd néhány beszélgetéssel elsikálja, az azt sugallja, hogy még egy ennyire súlyos és mélyen gyökerező problémát is meg lehet és meg is kell oldani néhány nap alatt. Ezzel hazudik, és egy nem működő megküzdési stratégiát javasol a kamaszoknak. Egy másik epizódban a szülés utáni depresszió kerül terítékre, és hoppá: Szilárd jótékony közbeavatkozásának hála, konkrétan másnapra sikerül megoldást találni a bonyolult helyzetre. Magyarországon, ahol nemhogy a pszichoterápiába járás nem elterjedt, de még az érzelmek kommunikációjának kultúrája sem túlságosan fejlett, iszonyatosan ártalmas egy olyan sorozat, ami összetett pszichológiai problémákra gyakorlatilag az azonnali továbblépést javasolja megoldásként.
 
Anger Zsolt és Nagy Ervin
Anger Zsolt és Nagy Ervin
Pedig az egy epizód–egy megoldás formátum akár működhetne is, de csak akkor, ha sokkal kisebb horderejű problémákról lenne szó, amelyeknél nem ennyire kínosak és hibásak az összecsapott feloldások. A sorozat azonban az ellenkező irányba megy, és a harmadik részben az írók, Köbli Norbert és Kovács M. András még pakolnak is rá: ezúttal már egy shakespeare-i tragédiát kapunk! Szilárd két diákja családjainak mondvacsinált viszályába csöppen, de persze megint elég lenyomnia egy hatásos monológot, és minden a helyére kerül. Itt már a konfliktus eredete és eltúlzott következményei is annyira életszerűtlenek, hogy csak egyik ámulatból a másikba esünk. Egy nyaktetkós gimist pedig mindössze az alkotók trollkodásaként tudok értelmezni, de ha éppen a műfaj aláásása zajlik a szemünk előtt, akkor azt lényegesen szórakoztatóbban kellett volna megcsinálni.
 
Eddig talán a negyedik epizód a legproblematikusabb, amelyben egy negyvenes anyuka (Farkasházi Réka) lefekszik tizenhat éves fia azonos korú legjobb barátjával. A nő erkölcsi felelőssége épphogy csak szóba kerül egy elejtett félmondat erejéig (vö. a Transparent című sorozattal, ahol évadokon átívelő történetszálban próbálja egy felnőtt férfi feldolgozni hasonló, traumatikus kamaszkori élményét), az úgynevezett probléma nem is maga a tett, hanem – kapaszkodjunk meg –, hogy a nő fia majd biztosan morcos lesz a haverjára, ha megtudja, mi történt.
 
Az erkölcsileg erősen megkérdőjelezhető viselkedés ugyanakkor főhősünkre a legjellemzőbb, akinek a húzásai néha már a büntetőjogi kategóriát súrolják. Többször is együtt iszik, sőt, lerészegedik kiskorú diákjaival, és a harmadik epizód végén kifejezetten a konfliktus megoldásának utolsó kulcseleme a nagy közös berúgás. Az egyik jelenetben pedig teljes erőből fejbe dob egy diákot egy kosárlabdával – és példáját kolléganője rögtön követi, ő is nekivág egy labdát egy másik diák fejének.
 
Ám a csúcs mégiscsak a főhős és az alkotók nőkhöz való viszonyulása! Az például simán elcsúszik ebben a tanári karban, hogy Szilárd reggel kiadós füttyentéssel köszöntse Klaudiát (Ubrankovics Júlia), a kolléganőt, aki tetszik neki, és akivel amúgy elképesztően kínos flörtölést folytatnak az első résztől kezdve. Aztán amikor Szilárd az egyik fiú szerelmi bánatát próbálja orvosolni, elhangzik a szájából, hogy a nőknek a barlangban volt idejük mindenféle baromságon gondolkodni, míg a férfiak vadásztak. A nemi és párkapcsolati szerepek sértően maradi ábrázolásának talán legeklatánsabb példáját viszont Klaudia szájába adják az írók, aki két, pasi miatt civódó lányt azzal választ szét, hogy felvilágosítja őket: a lovagok küzdenek a királylányokért és nem fordítva. 2018-ban tényleg itt tartunk? Ezt állítjuk mintaként a következő generáció elé?
 
Forgatókönyvi szinten annyira problematikus a sorozat, hogy rendezés / vágás (a rendező a Válótársak nagyobb részét is jegyző Kovács Dániel Richárd) ritmustalansága szinte már említésre sem méltó, beszélni kell viszont a színészi alakításokról. Nagy Ervin sok-sok év rutinjával hozza azt a csibész sármőrt, amit legtöbbször ráosztanak színházban és filmen, álmában is hozná, nem tudja elrontani. Anger Zsolt szintén rutinból letolja az igazgatót: annak ellenére, hogy az ő személyiségét az írók csak félig találták ki. Ubrankovics küzdelmesen, de megüti a szakmai minimumot, a gyerekszereplők viszont láthatóan tanácstalanul (és mondjuk ki, a legtöbbjük esetében: tehetségtelenül) téblábolnak a jelenetekben és igyekeznek felmondani a szövegüket. Nagyjából fogalmuk sincsen, mit is kellene csinálniuk. Nekik nagyon kellett volna egy rendező.
 
Legrosszabbul mégsem ők jönnek ki a buliból, hanem a máskor egyként fenomenális Elek Ferenc és Ötvös András, akiknek gyakorlatilag semmilyen feladatuk sincs azon kívül, hogy nagy ritkán felbukkanjanak, és odaripacskodjanak valami cikiséget a képernyőre. Jellegzetességük, hogy mindig úgy viselkednek, mintha irtózatosan be lennének baszva. Helyettük is kínosan érzem magam, amikor csak megjelennek; igazán nem ezt érdemelnék.
 
Bár A Tanár elsődleges célcsoportját minden valószínűség szerint a fiatal nézők jelentenék, a Netflixen és HBO-n szocializálódott kamaszok nyilvánvalóan nagy ívben el fogják kerülni, A mi kis falunk-szintre vágyó nézőket pedig nem biztos, hogy lekötik a gimnáziumi közegben zajló kalandok. Csak remélni lehet, hogy mihamarabb kimúlik, és úgy tehetünk, mintha soha nem is létezett volna.
Szerző: Bujdosó Bori