Beszélgetés Kovács Zsolttal
2018.04.22.

A Pesti Magyar Színházban meghívott vendégként próbált Lőrinczy Attila Balta fejbe című darabjában Kovács Zsolt. Vele beszélgettünk. PROICS LILLA INTERJÚJA.

Revizor: Még mindig húsz kávét iszol egy nap?

Kovács Zsolt: Sűrű időszakban elő-előfordul.

R: És van hatása?

KZs: Semmi. Csak az íze végett. Szeretem.

R: Annak idején a Csak egy szög című előadást a kávékultúra lírai szépséggel itatta át, és kívülről nézve nem szoktuk tudni, mi mit ihlet, de lehet, hogy Karcsi bácsi figurája…

KZs: … igen. Az alakot Moha találta ki, persze. Ő pont olyan, akivel aztán ki lehet csipkézni az ilyesmit.

R: És vannak másmilyen rendezők is – sokukkal dolgoztál már. Kategorizálhatók?

KZs: Lehet, de ez annyira szubjektív. Sokkal inkább az emberi minőség izgalmas összetétele dönti el, kivel hogyan. Vannak, akiket kedvelek, akikkel könnyen megértem magam és vannak, akiknek megcsinálom, amit kell és kész. Egyébként az utóbbiakkal is szerencsém volt általában, mert alighanem észrevették, hogy ez van, de nem nagyon zavartuk egymást.

R: Ki tudod pörgetni magadból, ha valami szakmai rossz történt veled?

KZs: Nehéz a munka közben érő kellemetlenségektől szabadulni, cipeljük próbáról próbára, de az ember igyekszik túltenni magát. Egy rossz mondat nagyon tud kapaszkodni – és nem csak nekem mondanak rossz mondatokat, sajnos néha én is mondok – amit jó esetben a közös munka csak kimos. Az előadásnak ugyanis el kell készülni, mindenki érdeke, hogy a lehető legjobb formában. A színházban impulzív emberek dolgoznak, az igazgató, az ügyelő, a színész, a takarító mind azok. Egy ilyen közegben muszáj volt megtanulni, hogy ne őrizgessek sérelmeket. Persze van egy határ. Amikor valakit folyamatosan frusztráció ér, annak lépnie kell. Annál is inkább, mert a színház végeláthatatlan gazdagsága lehetőséget ad – máshol is. Ez a gazdagság persze már egy adott társulatban is meg tud lenni: vannak okos, szép, erős férfiak és nők, és van pár hervadt virnyák a sarokban, aztán kiderül, hogy ők együtt milyen jók tudnak lenni. Nézőként pedig tudod, téged ki érdekel ebből legjobban – az már a te viszonyulásod az egészhez.

R: Hosszú társulati lét után kezdtél el most szabadúszni.

Kovács Zsolt
Kovács Zsolt

KZs: Ez egy kényszerhelyzet. Úgy alakult a magánéletünk, hogy országszerte vagyunk szanaszét, egy családi bermuda-háromszögben. És én most léptem, a centrum felé közelítettem, mert néha jó a szeretteim közelében lenni. De még mindig nem tudom, hogy ez jó-e nekem vagy nem, mert én közben egy megátalkodott társulati színész vagyok, a hülye megszokásaimmal, a fotelommal, amiben kínlódom a szövegekkel, meg a megszokott útvonalaimmal, amerre járkálok. Most kényszerítettem magam, hogy ezen lépjek túl.

R: És milyenek az első benyomásaid?

KZs: Azt se tudom, hol vagyok. Viszont hihetetlenül helyes emberekkel találkozom az Örkényben és a Magyarban is, és persze mindkét társulatban vannak ismerősök. Dolgozni nagyon jól lehet mindkét helyen. Gáspár Ildikó Kafka munkájába kaptam először meghívást, figyelt rám, hagyott dolgozni. Nagyon céltudatos, okos rendezőnek ismertem meg, akivel harmóniában lehet dolgozni. Most a Magyar Színházban Horváth Illéssel próbálunk.

R: Lőrinczy Attila darabjával már találkoztál, 1999-ben, Réthly Attila rendezésében.

KZs: Attilának az első kaposvári rendezése volt. Rendkívül felkészülten érkezett. Volt egy markáns koncepciója, amit meg lehetett munka közben szeretni. Mostani rendezőm, Horváth Illés nem kevésbé felkészült, izgalmas, progresszív megjelenítést ígér, de erről még keveset tudok mondani, mert a munka közepén vagyunk. (Az előadás bemutatója április 20-án volt - a szerk.)

R: Akkoriban más volt a közeg, amiben az előadás megszólalt.

KZs: Persze, azóta hatalmasat változott az ország és a világ. A darab azonban érdekes módon nem kopott. Néha megcsap egy-egy régi szövegem, de most annyira másképp szólal meg ez az egész – amennyire sejteni lehet a próbafolyamat közben –, hogy nem kell erőlködnöm azon, hogy szabaduljak egy előképtől.

R: Ahogy mondod, hogy megcsap egy régi szöveg – a feledéskutatások szerint nagyon hasznos, sőt szükséges része az agy ideális tevékenységének, de vajon érzeteid vannak-e korábbi munkáiddal kapcsolatban, amelyeket fel tudsz idézni?

KZs: Persze, én sem tudatosan döntöm el, hogy akkor most egy már nem használt szöveget elfelejtek – nálam okosabb az idegrendszerem, valóban. Ez nem az jelenti egyébként, hogy teljesen eltűnik, csak nem hozzáférhető. Volt már arra példa, hogy régi előadást játszottunk újra, amiről azt gondoltam, na, kezdhetem elölről. És néhány olvasás után azt vettem észre, hogy visszaszivárgott a fejembe. Az érzetek felébresztése azonban nem ilyen. Éppen azt nem lehet visszacsinálni – az nem időtálló. Nem lehet ugyanazt megélni, még ugyanolyan körülmények közt sem, ugyanazokkal a partnerekkel sem, mint ami évekkel korábban volt. A technikát vissza lehet lopni, hogy hol álltam, mit csináltam, de az ember változik annyit pár év alatt, hogy hasonló helyzetek akár egészen mást jelentsenek neki.

R: Melyik részét szereted a próbaidőszaknak?

A Balta a fejbe című előadásban. Fotó: Puskel Zsolt, port.hu
A Balta a fejbe című előadásban. Fotó: Puskel Zsolt, port.hu

KZs: A képlékeny részét. Amikor még nem tudok sok mindent, csak lépegetek az első értelmezésemmel, mint egy sakkjátszmában, és figyelem, ki hogyan reagál. Egyébként jellemzően úgy viszonyulok a szerepeimhez, ahogy Szerb Antal a szerelemhez: „A szerelemhez távolság kell, hogy a szerelmesek azon keresztül közeledhessenek egymáshoz.” Amikor megkapom, méla undor ül rám, hogy ez mi. És az út, nem is tudom, miért kell ez nekem… na, mindegy, de ahogy eljutok oda, hogy elkezdünk dolgozni, és egyszer csak várom a következő próbát. Éjszaka felébredek, mert ez foglalkoztat. Nem találom a megoldást, csak nem hagy nyugodni – ez az, amit kérdezel, ezt szeretem.

R: Már javában próbáltok, milyennek találod az a hatalmas üzemnek kinéző színházat, a Pesti Magyart?

KZs: Abban az épületben rengeteg potenciál van, de komolyan újra kellene gondolni és rendesen átalakítva felújítani. Arról nem is beszélve, hogy milyen izgalmas kollégák dolgoznak ott – azt nem tudom megítélni, mennyire láthatók ők a sokrétű budapesti színházi világban. Horváth Illésben megvan a képesség, hogy megszólítsa a generációját, ami alighanem nagyon fontos, mert a fiatalok manapság nem érzik magukat megszólítva a színháztól. Ez a színház jövője szempontjából pedig nagyon fontos – hiszen annyi minden más izgalmas is van ezen a világon.

R: Horváth Illés Kaposváron végzett. Látod benne azt az iskolát?

KZs: Igen, érződik rajta az a fajta fejben rendezettség, amit Babarczy László tanítványaként alighanem kénytelen is volt elsajátítani. Babarczy három héttel előre látta, mikor mi fog történni – ami nagy tudás – és azt húsbárddal vagy simogatva, de tartotta. Ez a módszer, ez az eltökéltség, tervezettség nyilvánvaló Illésnél is. Babarczy László igazgatóként bele tudott mások munkáiba helyezkedni úgy, ami kevesek erénye: nem azt közvetíttette egy készülő előadás kapcsán, hogy ezt ő hogyan csinálná – amikor valamit megbírált –, hanem bele tudott helyezkedni mások rendszerébe, és onnan kérte számon, mi hogyan működik. Ezt nagyon kevesen tudják – a nagy rendezőket is ideértve. És alighanem ez egy olyanféle pedagógiai képesség, ami számos helyzetben hasznos.

R: Megjelenik egy előadáson a rendező és a színész közti viszony?

KZs: Van néhány, inkább víziós rendező, aki úgy használja a színészt, mint egy biciklit: tekeri, forog. Ez alighanem kívülről is látszik – másképp is néz ki, amikor a munka során valóban fontos a rendezőnek, hogy a színész mit gondol erről vagy arról, s egyáltalán az, hogy kicsoda. És nem arról beszélek, hogy ne legyen egy előadásnak rendszere, de színészként tudom, hogyha nincs valami madzag, ami engem is odaköt, akkor minden igyekezet ellenére is elidegenedek, és akkor az egész nem tud úgy hatni, mert nem lesz igaz.

Szerző: Proics Lilla