Müller Péter – Seress Rezső: Szomorú vasárnap / Madách Színház
2018.11.03.

Vannak helyzetek, amikor káromkodni vagy sírni lehet csak, akár nézői, akár szereplői vagyunk a történéseknek. S vannak életek, amik jobbára ilyen helyzetekből állanak. Seress Rezső, született Spitzer Rudolf, tudna mesélni. GABNAI KATALIN KRITIKÁJA.

A pesti szerelemgyerekként született, vidéken nevelkedett, artistaként balesetet szenvedett, majd Rákosi Szidi műintézetében iskolázódott, kistermetű férfiú először színészként, majd – mivel ez kevés sikerrel járt – zongoristaként dolgozott a Városligeti Színház fabódéjában.  Az aktuális némafilmek cselekményére tapadva, már kamaszként kiválóan rögtönzött a komáromi mozi zongoráján, de kottát olvasni egész életében nem tanult meg. A század első felének ziháló történéseit és saját sorsának forgandóságát mélyen átélve, a Kulacs Vendéglő hangszerének billentyűit verve, érzelmeit versben s dalban elmesélve, ő lett aztán nemcsak a hetedik kerület, de egész Budapest depressziós dalnoka, s az egyetlen, világhírűvé lett magyar sláger, a Jávor László szövegére írott Szomorú vasárnap zeneszerzője. 

Rudolf Péter
Rudolf Péter

Seress dalszövegeinek és melódiáinak milyenségét azok tudják értékelni s egyben megbocsátani, akik egy vidéki piac forgatagában képesek meghatódni a fölszabdalt tejeszacskók nejloncsíkjaiból horgolt hattyúk láttán, bár ezeket mostanában már műszalmából készítik az alkotók. Ez a meghatódás nem megy mindenkinek. Müller Péter, az 1983-ban íródott szövegkönyv alkotója azonban érzékeny vevő az ilyesmire. Fölméri, mi lehet a teremtő indulattal megvert lélek szándéka, beméri a rendelkezésre álló kulturális készlet hatóerejét, megrázogatja, időrendbe rakja annak részeit, s hol rózsaszín sóval, hol fehér porcukorral meghintve, fogyasztható formában viszi azt a nagyközönség elé. 

Müller Szomorú vasárnap című könyve 1983-ban jelent meg a Népművelési Propaganda Iroda gondozásában. A Centrál Színházban, ugyanakkor, Bodrogi Gyula, Voith Ági és Garas Dezső triója vitte sikerre a darabot, Sándor Pál rendezésében. Azóta többször, több helyen, itthon és külföldön is bemutatták. Mivel a cselekmény fordulatai helyenként ellentmondanak a hozzáférhető dokumentumoknak, tekintsük a művet regényes átiratnak.

Tetszik, nem tetszik, ezeknek a daloknak ma is óriási a népszerűsége. Lehet, nem akkora, mint amikor az 1933-as Szomorú vasárnap nyomában öngyilkossági hullám söpört végig Pesten, s később máshol is. (Mindenesetre elég borzasztónak tűnik a hihetetlen hazai intézkedés, amiről egy lengyel lap számolt be 1937-ben: a totális levertség és világfájdalom ellen nem gazdasági intézkedéseket hoztak, hanem lélekgyógyász által vezetett – fotókkal illusztrált! – workshopokon mosolyogni tanították a magyarok egy részét.) Az ötvenes években aztán minden Seress-szerzeményt betiltottak. Ma - mondhatnánk némi malíciával –, amikor boldogság-hivatali referensek működnek, talán kevésbé ítélik balesetveszélyesnek Seress Rezső dalait. Hanem az élete, azért az végképp nem ad okot sem közösségi, sem személyes vigalomra.  

Nagy-Kálózy Eszter, Rudolf Péter
Nagy-Kálózy Eszter, Rudolf Péter

Horgas Ádám jó ritmusú rendezésében, Horgas Péter díszletében, Bujdosó Nóra jelmezeivel, Kocsák Tibor zenei vezetésével, musicalként hirdetve került bemutatásra a játék a Madách Színház tágas színpadán. Koreográfus Hajdú Anita, a video-animáció gazdája Molnár Balázs és Vincze Nóra, a dramaturg pedig Vinkó József. Nagy Sándor játszik minden segédszerepet, ő a pincér, a katona, a pap, de még Spitzer-anyuka is. Öröm őt színésznek látni, jó meggyőződni arról, hogy az utóbbi idők zenés játékainak rajzfilm-egyszerűségű figurái nem bontották le a tehetségét. Nagy-Kálózy Eszter Nádler Háni, vagyis Helénke, a volt katonafeleség, akit Pest legszebb asszonyai közt tartottak számon, s aki a muzsikus párja lett. Nagy-Kálózy mindent tud. Mozogni, beszélni, énekelni és hallgatni is. Korosztályának legelegánsabb asszonya ő, aki királynőként és összetört verébként is hiteles. Mostani, szép alakítását az elmúlt években látható színpadi megjelenéseivel összevetve, lehetetlen nem gondolni arra: milyen sokat számít a csak egy kicsivel is ózondúsabb környezet, s egy vállalható, méltó szerep. A kortársai által Rudinak becézett főhőst Rudolf Péter játssza. Könnyed clown és megrendítő mizantróp egyszerre, aki a főhős testi-lelki megtöretésének stációit bravúrosan jeleníti meg. Bajtársi fegyelmezettségét megtartja azokban a pillanatokban is, amikor vitatható minőségű szövegeket kell tolmácsolnia. 

Aki átélte már, milyen az, amikor egy premierközönség egyszerűen elfújja maga elől a produkciót (ilyen alkalom volt például az Alföldi Róbert által rendezett, Stohl András által címszerepelt Figaro hajdani, remek előadása), az minden veszélyjelzést érzékenyebben fogad. Kezdődik a játék, és sorjázni kezdenek a figyelmeztető impulzusok. A teret elbizonytalanítóan lila, nagyívű sugárzás tölti be. Hol vagyunk? Kezdődhet így egy történet? De már el is szégyelli magát az ember, nehogy megfogalmazódjék benne, a „lilával nem kezdünk előadást” buta szentenciája, a „Hát-tal nem kezdünk mondatot!” érvénytelen tanítónénis intésére gondolva. 

De akkor mivel kezdünk? Az előtérben, magasított emelvényen, koporsóféle, rajta elomló szemfedő, fehér selyemből. Fehér frakkban tűnik föl Nagy Sándor is, mögötte valami szintén fehér mozog, talán vetítve… jaj, nem. De. Angyalszárnyak. Majd frissen, fiatalosan, arca közepén piros bohóc-orral, kiugrik a koporsóból a főhős, s bő emberöltőnyit csúszunk vissza rögvest, legalább is a színházi fogalmazásmódot illetően. Kis múzeumszínházi közjáték következik, némi bábozással, mely hajdan forradalmian új szerzői javaslat lehetett. Harsány „jóestét kívánok”-kal köszönt bennünket a föltámadt figura – taps kellene, de rögtön – s mivel nincs taps, kis törés után folytatja, elismerésre méltó, nagy rutinnal. Innen szép a győzelem. Kis idő múlva, amikor felhangzik a „Szervusz, te vén kujon” kezdetű dal, s vele végre a taps, konstatálhatjuk, Rudolf Péter bámulatos búvártechnikával hozta fel az előadást, s tartja most már szinte mindvégig a víz fölé. A későbbi, premier utáni alkalmakat nem kell majd félteni.

Fotók: Puskel Zsolt, PORT.hu
Fotók: Puskel Zsolt, PORT.hu

Nem fog változni a szövegkönyv, de ez a mindent kimondó, szájbarágós részvét, mely „e szomorú kis ország” munkaszolgálatba zavart muzsikusát követi helyzetről helyzetre, kevésbé lesz feltűnő, a mondatokat elmossák majd a dalok, s csak az érzés marad, ami kiben szégyenkező káromkodást, kiben sírást ébreszt, vagy akár mindkettőt egyszerre. Hőseink a túlvilágról visszajőve találkoznak előttünk, elvont térben, de jelen időben, s ehhez kellő hátteret ad Horgas Péter vetítésekkel sűrűn operáló díszlete. Hol óriás szivárvány ívét, hol egy mindent befogadó emberi szem köreit adja ki a háttér bal fele, vagy inkább kétharmada. Méltánylandó ötlet, hogy megküzdve a dalokból áradó dekadens gravitációval, s idézőjelbe téve Seress Rezső nem csak vertikálisan, de horizontálisan is megélt, leküzdhetetlen tériszonyát, a levélhullásos szöveget kísérő képben például fölfelé szálló, színes buborékok lengenek a magasba. 

Van néhány emlékezetesen szép, s pár igen jól megoldott pillanat a játékban. Ilyen például az, amikor a Nagy Sándor által játszott katona a behívóparancs szerint sürgeti Seresst. „De hát, tudja, ki vagyok én?” – próbálja az a Szomorú vasárnap szerzőségére emlékeztetni a fiút. S az tehetetlenül mondja: „Tudom, Seress úr. Tudom.”  Vagy az, amikor a „más karján talált” asszony ráismer halálból szabadult, megkínzott emberére. Nagy-Kálózy görnyedt alakja hosszú pillanatokon át, bénán és feketén ég bele a színpadképbe. S váratlanul szép az is, amikor az 1967 decemberében már a Kispipából is nyugdíjazott zenész 1968 januárjában, tériszonyát végképp legyőzve, hirtelen távozik a világból.  

A híres anekdota igaz. A Kulacs vendéglő énekes zongoristáját hallgató Klemperer azt írta be annak idején a vendégkönyvbe: „Er ist kein Musiker – er ist nur ein Genie.” Vagyis: Nem muzsikus ő, csak zseni. Ez az est, hárítható mozzanatai ellenére, nemcsak a daloknak, de három kiváló színész egymásra figyelő, remek összjátékának köszönhetően is a nagy karmester megállapítását szolgálja és igazolja. Hosszú, sikeres széria sejthető. S meglehet, más műfajok barátai sem feledik majd a szomorú katona szavait: „Tudom, Seress úr. Tudom.”