Pedig elvileg minden jól indul. Még az ötlet sem lehetett rossz. Mi lenne, ha mondjuk a Twistert összegyúrnánk A belső emberrel, és kapnánk egy hurrikános bankrablásos filmet, amely egyszerre két célcsoportot csábítana moziba: azokat, akinek a lelkében egy katasztrófaturista ül és az okosabb akciófilmek rajongóit, hiszen a széf vagy a pénzintézet legyőzése már eleve nem akármilyen kihívás.
Azt nem tudom, hogy milyen lehetett a forgatókönyv, az viszont már a legrégebbi álmoskönyvben is szerepel, hogy háromnál több író (itt négy van) számos nyavalyával jár, úgymint: lapos párbeszédek, egyáltalán nem meglepő fordulatok, sekélyes karakterek és megbízható unalom. Mindezek mellé tegyük oda Rob Cohen nevét, aki Hollywood arctalan iparosa, olyan sarokművekkel, mint A Múmia 3, az XXX sorozat két darabja, illetve az a dicsőség, hogy ő indította útjára anno a Halálos iramban végeérhetetlen folyamát. Magyarán: Cohen az a rendező, aki inkább szürkíteni fog a legjobb ötleten is, Prokrusztész ágyába terel mindent, és ott méretre szabja.
A Hurrikán meló pedig annak rendje és módja szerint meg is felel az előzetes várakozásoknak. Dörzsölt, vagy legalábbis annak tűnő bűnözők elhatározzák, hogy kirabolják az USA egyik nagy pénzmegsemmisítő intézetét, csakhogy az olajozott tervbe két hiba is csúszik. Épp aznap tör ki az ország történetének egyik legnagyobb vihara, másrészt Casey (Maggie Grace) lesz az egyik teherautó pénzszállítója, aki a büntetésként kapott melóból szeretne visszatérni a valódi ügynöki élethez, ezért kétszer olyan szorgalmas és elhivatott, mint a használt pénz látványába már beleközönyösödő társai. És ahogy ez lenni szokott, a bajban segítséget is kap, a muszájherkulest egy meteorológus (!) alakítja (Will – Toby Kebbel), aki családi trauma miatt hajkurássza a hurrikánokat: szeretné őket minél alaposabban kiismerni. Már azért is, mert gyerekkorában egyszerre veszítette el az apját és kapott össze egy életre a bátyjával (Breeze – Ryan Kwanten) egy csúcskategóriás vihar miatt.
 Jelenetek a filmből |
A kissé kimódolt alaphelyzet talán akkor működne igazán, ha az akciójelenetek intenzitása és látványa, az ügyesen fokozott izgalom a székbe préselné a nézőt, és nem érne rá töprengeni bosszantó részletkérdéseken. De ráér, nagyon is ráér. Egyrészt amiatt, mert sikerült a legirritálóbb bandát összeverbuválni a filmhez. A kódot feltörő hackerpárosnál már csak a szájukba gyömöszölt lehetetlen párbeszédek idegesítőbbek, s bár nem nagyon értek a bűnözéshez, nem hinném, hogy magas sarkúban vágnék neki (a szépséges Melissa Bolona a tetszetősségén kívül alig hagy nyomot a produkción). Mint ahogy máshonnan kivágott közhelyekből gyúrják össze az ír származású, a pénzhordásba kissé beleunó belső embert is, a banda vezérét – nem is meglepő hát, hogy Ralph Ineson nem képes elevenné varázsolni a figurát. Dörmögő hisztigép lesz, akitől tán még Micimackó sem rettenne meg.
És még nem is a gonoszok karizmájának hiányával van a legnagyobb gond, hanem akkor, amikor az alkotók megpróbálták kitölteni a két lövöldözés között tátongó réseket. S mi más lehetne ez, mint némi lelkizés, plusz évődés a halál árnyékában. És persze nem is lenne rossz, kicsit jobban megismerni a hőseinket, hogy legyen kikért izgulni, elhinni, hogy az ő végzetükkel maga az emberség süllyedne el, csakhogy mindez kimondottan sótlan és fárasztó, mintha a fogorvosi váróban olvasnák fel az életrajzukat. Ráadásul Grace és Kebbel ad hoc párosa sem igazán érik össze: az előbbi arcán valahogy ott ragadt a forgatás közti unalom, az utóbbi pedig képtelen átcsempészni megszokott csibészségét és lazaságát, inkább néznénk Aigner Szilárdot a rajzolt felhők előtt.
 A képek forrása: MAFAB |
Még csak azt sem mondanám, hogy nem fordulatos a cselekmény, mert elvileg az. Hiszen belerondít a képbe a meglévőkön kívül a helyi seriff és különítménye, a báty túszként kerül a banda kezére, és a vihar is egyre terebélyesedik, nő és dagad, azzal fenyeget, hogy elmossa a fél világot, valahogy mégis tompa és érdektelen marad az egész, hogy aztán a komédia határát súroló kamionos menekülésben tegyük fel az i-re a pontot. Cohen nem az a rendező, aki ügyelne a részletekre, aki szöszölne hitelességgel és jellemábrázolással, vagy komolyabban elmerülne az emberi pszichében. Jó példa erre, hogy amikor Grace magával viszi Breeze-t a katonai bázisként őrzött pénzverdébe, hogy szerelje meg a tönkrement generátorokat, és észreveszi a kilyuggatott őrbódét meg az őrök feltűnő hiányát, valami olyasmit mond, hogy: Állj meg, mert itt van valami gebasz. Talán ez az a pont, amikor a rutinos néző érzi, hogy nem itt fogja lerágni a körmét, nem itt fog olyan okos részleteken álmélkodni, mint A belső ember, ahol még a statisztát is megjegyezhetővé írták.
Elcsorog tehát a száz perc, vész, akinek vesznie kell, és pár karcolással megdicsőül mindenki, aki átmegy a nagy erkölcsteszten (még a szecskázásra ítélt, vagyis senki által nem keresett pénzzel sem menne át Mexikóba). A fizika és józan ész szabályait megerőszakoló film pedig lassan elfoglalja méltó helyét a szürke és lélektelen moziknak fenntartott rekeszben.