Kora este van a poros főutcán, feszülnek az indulatok, de pisztolyt csak a vásznon rántanak. Nyugágyakban söröznek, kiabálnak, hőbörögnek, úgy nézik az ausztrál pionírváros férfijai a némafilmet a Kelly-banda életéről. Azokról a törvényenkívüli banditákról, akiknek főnökét, Ned Kelly-t a nemzeti mítosz az ausztrál Robin Hoodnak, más történészek viszont szimplán csak egy rablógyilkosnak tartannak, és akihez a mai napig előszeretettel nyúlnak az ausztrál filmesek, ha westernt támad kedvük forgatni.
Nem úgy Warwick Thornton, a félig őslakos származású rendező-operatőr, aki az igazi törvényenkívülieket tűzi első westernjében a kamerája elé: az őslakosokat, akik nem lövöldözéssel helyezik magukat a jogszabályokon kívülre, hanem a fehérek rúgják oda őket a bakancsukkal, mert megtehetik, mert elrabolhatják a bennszülött törzsek ifjait, betörhetik és átnevelhetik őket szolgának, hogy ha nem is olyan nagyüzemben, mint a dél-amerikai gyapotültetvényeken, de egy-két-háromfős csapatokban ugyanazt a gerinchajlító kulimunkát végeztessék velük az ausztrál sivatagban. Annak is az északi vidékén, ahol még csak szórványosan vetették meg a lábukat a britek (a gyarmatosítást a kedvező éghajlatú keleti partvidéken kezdték), és ahol az egyik ilyen magányos farmertől kéri kölcsön a bennszülött Samet a szomszédja, Harry March egy kis napszámra, hogy aztán pár nappal és véletlen fordulattal később Sam lelője a rátörő, részeges Marchot.
Önvédelemből tüzel, mégis rögtön menekülőre fogja a feleségével, mert tudja, amint megfülelik az emberölés hírét a kisvárosban, fenik a késeket és ácsolják neki a bitófát. Amit ezután látunk, abban semmi meglepő nincsen, megénekelték már jó párszor amerikai westernekben, csak épp nem így, nem ilyen személyes hévvel és fésületlen szeretettel, ahogy Thornton a szülőföldjére, a kopár ausztrál tájra tekint. Telnek a napok, olvassák a nyomokat, zizeg a fű, vijjognak a madarak, és azt vesszük észre, hogy beolvadtunk a sivatagos vidékbe: látjuk, érezzük, ahogy a magát kiismerő őslakosnak hogyan nyújtanak védelmet a szirtek, a zegzugos sziklák mögött lapuló vizek, és hogyan veti ki magából mégis ez az embertelen környezet, hogyan nem talál nyugovóra, és miért nem lehet örökké menekülni az üldözők elől.
 Jelenetek a filmből |
Ráérős a tempó, de korántsem unalmas, mert ha nem is váratlanok a fordulatok – százévnyi westernirodalom után nehéz olyat kitalálni –, de meglepően véletlenszerűek. Mondjuk, mint Craig S. Zahlernél, akitől a Csontok és skalpok egészen közel áll a Veszett vidékhez az utóbbi évek westernterméséből, csak míg Zahlernél az erőszak azért robban hirtelen, hogy sokkoljon, és átéljük a destruktív erőt, a visszavonhatatlan pusztítást, addig Thorntonnál esetlen az erőszak és mindig esetleges. Az empátia sugároz ki mögüle, és a szomorúság, hogy nem így kellett volna ennek történnie. Ha nem sütnek el pisztolyt a felsőbbrendűség biztos tudatában, ha nem fenyegetőznek rumgőzös dühben, talán senki se hal meg, és mást se hajt az őrületig a bosszúvágya.
Van egy különös húzása Thorntonnak, ami egészen furcsa húzást ad a filmnek, ahogy bevillant egy-egy másodpercre képeket, mintha egy emlék tolulna föl hirtelen, amikor találkoznak, amikor megérintik egymást az emberek. Sokáig hihetjük úgy, hogy a rendező a sztereotípiákhoz akar így kontúrokat rajzolni, a részeges rasszistának világháborús traumát, a helyi kocsmárosnőért lelkesedő, de agresszív seriffnek meg érző szívet kölcsönözni, de amikor a kegyetlenkedés felé hajlik a sztori, olyasmik is beugranak már, amik még nem történhettek meg, fantáziaképek, gondolatok, vagy a ránk leső jövő. Mintha időhurkot rajzolna az erőszak, és megelőlegezné magát a halál, visszaintegetne az út végéről, hogy ha erre haladsz, elkerülhetetlen lesz a véged. És pont erről szól az 1920-as évekbe visszahelyezett film is: az agresszió örök körforgásáról, amit az ostoba előítéletek táplálnak, és amik újra meg újra kitermelik azokat az erőszakos konfliktusokat, amiket aztán az előítéletek megalapozására lehet használni.
 A képek forrása: MAFAB |
Thornton arról akart filmet forgatni, hogy nem lehet rabszolgaságra és rasszizmusra felépíteni egy országot, vagyis lehet, csak meglesznek a következményei, ha aztán elfelejtünk ezzel szembenézni. A következményeket egyébként már rendezői debütjében, a Samson and Delilahban feltérképezte, ahol az unalomban és tehetetlenségben tengődő őslakosok mai életébe pillantott bele, és vázolt egy elkerülhetetlen lecsúszásspirált a fiatalok számára, akik a mélyszegény, de valahogy mégiscsak működő közösséget hátrahagyva az általunk is ismert, fehér Ausztráliában próbáltak megélni. Thornton embersége ott is érvényesült, a benzingőzben – szipuzásban – amortizálódott fiataloknak egy bolond hajléktalan nyújtott nem várt segítséget, de a rendező mégis arra jutott, hogy az embertelenség mára puszta közönybe fulladt, és a margóra szorított őslakosokat hiába ismerik el, ha a hétköznapokban nem akarnak tudomást venni róluk és a nyomorukról.
Ezért lamentál a vallásos farmert játszó Sam Neill a fináléban, hogy mégis, milyen jövő vár erre az országra? Thornton átélt, de túlontúl hangos aggodalma ez, amitől nagy szíve, de a kelleténél direktebb üzenete lesz a westernnek, ami a fekete-fehér sztereotípiákkal is túl könnyen elégszik meg. Ezt ellensúlyozza az aprólékosan részletező, feszült történet, a minden képkockáról sütő hitelesség, és a szimbolikussá duzzadó, hallgatag képek, a gyilkos hófehér sivatagról, a kamerára fröccsenő vízről, amitől úgy játszik a végre folyadékhoz jutó, haldokló arcon a fény, mintha visszatérne belé a lélek, vagy épp az ég felé húzott bitófáról, amiből ki tudja, talán mégis inkább templom épül. Kiábrándult film a Veszett vidék, mégis furtonfurt reménykedik, és ebből a mély hitből végül felszakad egy olyan kócos költőiség, ami felejthetetlenné teszi ezt a veszettségében is gyönyörű, otthonosan szomorú tájat.