Az olvasó, ha rajongott egykor – s rajong máig – a Halászóemberért, Oravecz Imre nagyszabású és páratlan verseskönyvéért, könnyen hangolódik rá arra a regényfolyamra, amely e kompozíció nyomában született. Az Ondrok gödre (2007), a Kaliforniai fürj (2012) s most az Ókontri, így nézve, nem tesz mást, mint epikába oldja mindazt, amit a verseskönyv megidézett: a szülőfalu, Szajla lírai jelen időbe sűrített rekonstrukcióját a történetkiterjesztés programja váltotta föl. A Halászóember tárgyias emlékezete egyetlen, de több dimenziós térképre vonta össze a természeti és a humán táj, a szokások, az ősök-családtagok-gyerekkor élményeit, egy már eltűnt paraszti világ rekvizitumait, az idegenségérzet és a ragaszkodás érzelmi paradoxonait, míg a regények, úgy fest, szétterítik ezt a térképet, s pontról pontra végigmutatják az emlékezet tárgyait. És megfordítva: amit a három regény 1956-ig száz év történéseiben, az egymást követő nemzedékek életében végigkísér, azzal a verseskönyv képzelt dialógusaiban, időutazásaiban, kollázsaiban találkozhattunk. Ezért is írta a szerző az Ondrok gödre első kiadása elé alcímként: Az álom anyaga, amely poétikai szempontból sokkal találóbb elnevezése ennek a prózának, mint a későbbi sorozatcím, A rög gyermekei; ez utóbbi a család- és parasztregény jelleget hangsúlyozza, miközben a könyvek legfontosabb jellegzetességét veszni hagyja. A Halászóember centrális darabjának címe, alcíme, egyetlen mondata így hangzik: 

Égi földművesek 

(Álmodott sor) 

 És átkapálnak a jelenből a múltba.

A munka közben a szomszéd földjére tévedő ember „átkapál”, e fogalom szociografikus és nyelvi leletmentése alapmetafora a verseskönyvben – s a három regényben is. A száz év történetét elindulások és megérkezések tagolják. Az Ondrok gödre azzal zárul, hogy az Árvai család elindul Amerikába, ipari munkára, mint annyian mások, nem a végleges kivándorlás szándékával, hanem a megszerzett javak birtokában a visszatérés tervével. A Kaliforniai fürj a révbe jutás regénye, de hőseit meghatározó fordulattal megint a földművelésben megtalált életcél motiválja, mintha az Államok egy ideálisabb Szajlát kínáltak volna föl. Ugyanakkor az óhaza (amerikás magyar szóhasználattal „ókontri”) mégiscsak erősebb képzet az Árvaiak tudatában, s az Árvai fiú valóra váltja apja eredeti elképzelését: mintegy helyette visszatér Szajlára. A családtörténet újabb fejezete tehát ismét a megérkezésé, a legrosszabb történelmi pillanatban, az újabb világháború küszöbén – a többit tudhatjuk. Ha Árvai Steve-et érik is csalódások, kudarcok, a história tragikus meglepetéseit – az ’38 és ’56 közötti életnek ezt a regiszterét terrorral, oroszokkal, Rákosi-tébollyal – az olvasók betéve ismerik. Az Ókontri azonban nem történelmi illusztráció, hanem annak az analízise, miért nem került, nem kerülhetett egy (paraszt)polgár soha döntési helyzetbe Magyarországon. Steve az amerikai tapasztalataival,  demokrata beidegződéseivel lehetetlen viszonyok közt találja magát, az ő szemével láthatjuk igazán, mennyire törvényszerűen pusztul ez a világ háború előtt, háborúban, háború után. Ha mégis maradna mozgástér, azt kitölti a hétköznapi teendők kényszere: a növényt el kell vetni, az állatot etetni kell, és aminek természetesnek kéne lennie, az is roppant erőfeszítéseket kíván. Gyakran embertelen fegyelmet. Stratégiai döntés egyedül a menekülés lehet, a táj kiüresítése. Szajla már csak „közigazgatási egység”, mondja az író egy interjúban.

 

Oravecz a regény nagyszerkezetét arra használja, ami egész eddigi életművében a leginkább foglalkoztatta: makacsul rögzíteni egy helyszínt, tetten érni a létezés „szabályait” apró szépségeiben-csúfságaiban, megszólaltatni a beszédes nyomokat. Óvatosan mondom ki, hiszen bóvlikra pocsékolták már a jelentését: szokásaink, belátásaink, reakcióink eredetmítosza érdekelte mindig is, az Egy földterület… vagy A hopik könyve óta folyamatosan. Hogyan éltek napra nap, évszakról évszakra, hogyan pusztultak ki Szajla „indiánjai”? Miről tanúskodnak a megmaradt szavak, elnevezések, a személyesek és a földrajziak?  A szerző kötetről kötetre nyomatékosan ismétlődő jelenetekben viszi föl hőseit a magasba, föl, a falu fölé, vagy álomi repülésben, vagy a sziklatetőre hágva, hogy az elforgó ég alatt mégis az állandóság érzetével töltekezzenek. Az Ondrok gödrében az ükapa álmában fölszállva megpillantja a száz évvel későbbi Szajlát, az elvadult, elgazosodott földeket, az otthontalan tájat. Baljós álomban látja azt a kort, ahonnan az utód visszaálmodja magát. Az Ókontri Steve-je valóságosan fölkapaszkodik a magasba, előbb nekibuzduló ismerkedéssel, idegenből jöttként néz rá a hegytetőről a saját falujára, utóbb a tönkretett ember megnyugváskeresésével, harmadszor pedig búcsúzóban, hisz újra átkel az óceánon, kisemmizettként kényszerül vissza Amerikába. Ez a minden korábbinál fájdalmasabb – mert valamennyi sorsválasztás vereségével teljes – búcsú nem pusztán a harmadik kötet zárlata. Oravecz alapélményéhez jutunk el itt, költői-írói munkájának ős-okához, minthogy a valóságos mozgástér helyett az ember, a cselekvő lény egzisztálásához az írás tere marad. A virtuális berendezkedés.  

 

Ha azt mondom: földszeretet, állatszeretet, a teremtés ereje munkában és  szexusban, se népies romantikára, se fuldokló naturalizmusra ne gyanakodjon senki. A szociografikus leírások pontossága se tévesszen meg. Nemcsak a regénycím kevert nyelvű, ez a próza maga is az. Lelet-együttes, amelyben a vidék varázslatos tájnévszótára épp úgy szerepel, mint a hétköznapi beszéd elhasznált fordulatai, a hivatali nyelv nyögvenyelős prozódiája éppúgy, mint a környezet személyes birtokbavételének esendő fogalmi készlete. Ez a nyelvi látvány oldja szét a szokványos dilemmát dokumentarista önéletrajziság és szenvtelenül krónikás hangvétel, szerzői megszólalás és szerep-dialógusok között. Említett példáink egyikénél maradva: Oravecz a szexus öröméről és a megviselt férfi impotenciájának aprólékosan leírt szégyenéről azon a „józan”, elfogulatlan  nyelven értekezik, amelyet az 1972. szeptember című (nem a témáját tekintve „botrányos”, hanem művészi szemléletét illetően radikális) művében egykor létrehozott. Minthogy pedig az Ókontri a 20. századot is meghatározó patriarchális társadalom értekezésmódját közvetíti, a fölleltározott konkrét szövegek között jónéhány akad, amelyet az olvasó feszélyezetten fogad. A női test szakszerű mustrája például ilyen gyomron ütő szóhasználattal zajlik: „magzatkihordásra  alkalmas medence”, „a kabátka rendes mellet sejtet”, „izmosak a farpofái”. Ez már-már akaratlan paródia (ellentétben például a világhelyzetről diskuráló földművesek beszélgetéseivel, amelyek Móricz ritkán emlegetett novellájának  – Kaszások a fák alatt – paraszti diskurzusához hasonlóan az ábrázolt embert a helyzetével együtt képesek karikírozni), de bizony még az én juhász-dédapám is meggyőződéssel mondogatta: „ha egy asszony szép, majdnem olyan szép, mint egy ló”.  

A nyelvi és dramaturgiai választások között persze számtalan miniatűr remekléssel is találkozunk, amelyek újra és újra „elemelik” az elbeszélt világ tárgyiasságát. Ilyen felejthetetlen jelenet volt a Kalifornai fürjben az acélöntő falusiaké, akik a többszörösen idegen környezetben a hatalmas, még parázsló tartályok fölött sütötték ebédidőben a szalonnájukat. Az Ókontri miniatűrjei főképp a földet meghódító ember csodáit érzékeltetik. Apró, minimalista himnuszok a kukorica „lényéről”, az elvetett magról, a jószágról stb. Hasonló bravúr az elhurcolt Steve megkínzatásának kettős írói forgatókönyve: előbb rémálom, utóbb valóság, azzal az epikai „belső rímmel”, amely szerint a vízió borzalma épp csak egy csöppet abszurdabb, végletesebb a tényleges szenvedésnél. 

 

Nem kétséges persze, hogy ugyanazok a poétikai megoldások, amelyek egy vers burkában érvényesülnek, az epikában óhatatlanul veszítenek intenzitásukból. A lírai fragmentáltság szűkebb szövegterében az elvonatkoztatás lobbanásszerű, míg a végigmesélés ezt ki-kioltja. Más a funkciója, mondjuk, egy leltárszövegnek konkrét versben, mint egy krónika menetében. Ezzel Oravecznek számolnia kellett, amikor az idővel szembesítette a Halászóember időtlenségét. Amit azonban három regényben elmondott, még soha nem mondta el senki a magyar irodalomban. Nemcsak a személyre szabott témája miatt.