14 Berlini Fuvolista a Vigadóban / BTF 2018
2018.04.16.

Nyilván ismerik a zenészviccet: „Mi lehet hamisabb egy fuvolánál? Két fuvola.” És ha tizennégyen fújják ugyanazt a hangszert? CSENGERY KRISTÓF KRITIKÁJA.

Kezdjük a lényeggel: nem ugyanazt a hangszert fújják. Illetve: ugyanazt és mégsem ugyanazt. Berlin vezető zenekarainak fuvolás tagjai 1996-ban alapították meg együttesüket, amely azóta számtalan sikeres koncertet adott – ám természetesen nem úgy gondolták, hogy mindegyikük a legismertebb fuvolafajtán játszik majd a zenekarban. Fellépéseiken mintegy hétféle fuvola szól egyszerre: piccolo, C-fuvola (ez a hangszer legelterjedtebb változata, amelyet kamarazenében, versenyművekben is rendszeresen hallunk), altfuvola, tenorfuvola, basszusfuvola, kontrabasszus-fuvola, szubkontrabasszus-fuvola (utóbbi három hangszer embermagasságú vagy nagyobb, játék közben függőlegesen tartott, háromszög alakú instrumentum, a szubkontrabasszus-fuvola csöve jószerével kályhacső vastagságú, és fúvókája is feltűnően nagy). A sokféle hangszerformához és -mérethez nemcsak eltérő hangfekvések tartoznak, de eltérő hangszínek is. Így aztán a fuvolazenekart egyszerre jellemzi az elvileg homogén hangszerpark (végtére is az összes hangszer „fuvola”) és a sokszínű hangzásvilág, hangszerenként nagyon is különböző tónusokkal. Ami a bevezetőben felidézett zenészviccet illeti: intonációs problémákról ennél az együttesnél nem beszélhetünk.


Mint ahogyan más problémákról sem. A 14 Berlini Fuvolás ugyanis egy válogatott, egy komolyzenei supergroup. A Staatskapelle Berlin, a Deutsches Symphonie-Orchester, a Deutsche Oper és Komische Oper, a Berlini Rádiózenekar és a Berlini Filharmonikusok tagjai kikezdhetetlen felkészültségű és hatalmas tapasztalatú, vérprofi muzsikusok, akik mindent tudnak, amit hangszerükön egyáltalán tudni lehet.
 
Mint ahogyan vezetőjük, a Berlini Filharmonikusok szólamvezetője, a gyönyörű hangú, fatestű hangszeren játszó Andreas Blau is az. Koncertjük tapasztalatai alapján úgy tűnik, egyszerűen nem képzelhető el olyan zene, amit ne volnának képesek élményt adón megszólaltatni, nincs olyan technikai akadály, amely legyőzhetetlen volna számukra.
 
Andreas Blau
Andreas Blau
Pedig nem adták olcsón, a műsor vonatkozásában sem. Kínálatuk nem úgynevezett „könnyű, népszerű számokból” összeállított program volt – bár effélét is hallottunk tőlük: hármat, a koncert végén. Előbb azonban Figaro házassága-nyitány (Mozart, K. 492), c-moll kettősverseny (Bach, BWV 1060), Egy faun délutánja (Debussy), L’Arlésienne-szvit (Bizet), Des Meeres und der Flöten Wellen (Siegfried Matthus vonzón sokszínű, könnyen befogadható, de igényesen megírt kortárs darabja), majd a szünet után Kis szvit (Debussy) és Az órák tánca (Ponchielli). És csak a végén az America (Bernstein – a West Side Storyból), az Olé Guapa (Malando) és A dongó (Rimszkij-Korszakov). Ahogy az együttes megszólal, az a színgazdagság valóban egy sokárnyalatú zenekaré. A legérdekesebb az volt, ahogyan a fuvolaszólójáról híres Egy faun délutánját játszották – tizennégy fuvolán, és mégsem egyszínűen, inkább varázslatos változatossággal. Mozart és Bach azzal az energiával, illetve komolysággal hatott együttesükön – kiváló átiratokban –, amely ezeknek a nemes zenéknek kijár. És mennyi játékosság, könnyedség a koncert végén Bernstein és Rimszkij-Korszakov zenéjében! A ráadások között még A rózsaszín párduc rajzfilmzenéje is jól állt az együttesnek – a búcsúzóul megszólaltatott 5. magyar táncról nem is beszélve.
 
Amit a legfontosabbnak éreztem: az együttes ízlése, tartása, öntudata, arányérzéke. Semmit nem akarnak „eladni”, semminek nincs „alkalmi” mellékíze az ő megfogalmazásukban – mint ahogy nincs kérkedés a tudással, nincs hatásvadászat, csak a legnemesebb, legtisztább zenélés, könnyedén, játékosan, de méltósággal. A muzsikálás módja pedig finom érzékkel megtalált középút a zenekari játék kollektivizmusa és a kamarazene individualizmusa között. Kultúra, kultúra, és megint csak kultúra – minden megnyilvánulásban. 
Helyszín:  Vigadó,  Időpont:  2018. április 10.