A Budapest Art Week kiállítása – Itt van a város, vagyunk lakói / Projekt Galéria
2018.04.15.

A Budapest Art Week saját szervezésű kiállításán Budapestről láthatunk kiállítást a Budapest Projekt Galériában. További meglepetésekért kattintson! ZÖLDI ANNA ÍRÁSA.

Kállai Márton: Kert
Kállai Márton: Kert

Talán a Cseh Tamástól kölcsönzött sor az oka, hogy a bizonyos életkor feletti látogató valami felforgatóbb élményt várt. Cseh Tamás neve a kortársakban távolról sem a mainstream jelenségekkel és gondolatokkal függ össze. A Budapest Art Week kiállítása viszont gondosan kerüli a nagyvárosi lét modern konfliktusait firtató kérdéseket és állításokat.

Félreértés ne essék, a kritika nem a kiállított fotók műfajon belüli érdemeire, művészi minőségére vonatkozik – azt megítélni sem képzettségem, sem hozzáértésem nem elegendő. Némelyik tetszik, mások kevésbé, ahogy az lenni szokott, természetes és kívánatos. A hiányérzetet a tematika okozza: nem tiszta előttem, miért pont ezt látom, miért így, és miért ennyit.

Abszolút dekódolható a kurátori törekvés – ha nem lenne az, a kísérőfüzetben és az Art Week oldalán olvasható interjú pontosítja –, olyan szemszögből mutatni a várost, ahogy mi, a lakói látjuk. Hétköznapi mozzanatokat, a semmi különös állapotát, de úgy, hogy együtt mégis különösnek hasson, egyedi, ám koherens mintázatot alkosson. Számomra ez utóbbi maradt el, dacára annak, hogy vannak sorozatok, melyek előtt akár hosszan is el lehet időzni, és van a kiállításnak olyan darabja, ami kifejezettem megrázó.

WandaMartin: nightsout
WandaMartin: nightsout

Látunk képeket a belvárosi foghíjtelkeken virágzó, vagy még csak szárba szökkenő közösségi kertekről – Kállai Márton sorozata korábban már önálló kiállításon is szerepelt, ahogy több más kiállított sorozat is ismerhető a netről, vagy egyéb forrásból. Ficsór Zsolt a 3-as metró hétköznapi pillanatairól jelentetett meg idén fotókönyvet, ennek képei közül is találunk válogatást a falakon. Hirling Bálint a Nagybani piac éjszakai életéből ragad ki pillanatokat. Sorozatában a képek kompozíciója következetesen ismétlődik: az áruval megrakott teherautók hátulról, frontális nézetben megörökítve épp a statikus beállításnak köszönhetően nyitnak kaput egy-egy történetre, amely a zsúfolt raktérben sűrűsödik. Ez a sorozat is fellelhető a neten – érdekes módon ott valahogy jobban üt, mint a falon – a galériában elvész a sokféleség közepette. Hiába a világos koncepció, a különböző tematikájú és megjelenésű sorozatok nem tudnak egységes vízióvá összeállni. Felbukkan az Ibolya Presszó, buli régen és most (Martin Gábor, Martin Wanda), fotel-ufók az éjszakában (Vasali Katalin), és a 2010-es választás szereplői, mármint főszereplői: a választók, akik arccal vállalták Pályi Zsófiakamerái előtt a véleményüket. A fotók közt álldogál Szabó Ottó (Robotto) Tavasz-inkubátora – egy betonkeverőre emlékeztető masina, amelynek gyomrában az élet az éltető levegőtől és fénytől elzárt, mesterséges körülmények között növekszik makacsul. Az alien-tematika Szabó Ottótól persze nem idegen, és bár a közösségi kertekben szorgoskodó kezek szomszédságába került a krumplicsírák buja szövevényét rejtő mesterséges anyaméh, mégis kissé ufóként hat a streetfotók és pillanatfotók társaságában.

Budapest persze sokféle, színes és változatos, de ebben az összeállításban a sokféle szín mintha kioltaná egymást – a képek együttese nem erősíti fel a mondanivalót. Önmagukban érdekesek, nézegethetők, felvillantják Budapest számtalan arcának egyikét-másikát, de adósak maradnak az AHA-élménnyel. Persze lehet, hogy épp ez a város lényege – annyiféle, ahányan lakják. Ez az állítás azonban önmagában még kevés – a sokféleség mindennapos drámái nélkül pusztán esztétikai kaland marad.

Szabó Ottó: Tavasz-inkubátor
Szabó Ottó: Tavasz-inkubátor. Fotók: Budapest Art Week

E szempontból feltűnő kivétel - nem kizárt, hogy generációs hovatartozásom okán érzem így – Halász Dániel videója, a maga műfajában szintén az egyetlen a tárlaton. A Gép című munka - amely szintén nézhető online is – 2016-ban New Yorkban és Kanadában is szerepelt a Budapesti zsidónegyed múltját és jelenét bemutató kiállításon. A film a Fészek Klubbal szemközt lakó, vidéki születésű zsidó asszony vízióit idézi fel 1962-ben írt naplója alapján, a környék statikus, fekete-fehér fotóival kísérve. A nyilvánvaló pszichózis ellenére – a FÉSZEK titkos üregében rejtőző Gép irányít minden életfunkciót, szót és gondolatot – meggyőző erővel tárul fel a huszadik század kényszerei közt vergődő sokszoros identitású magyar állampolgár sorsa, és azon keresztül a főváros, az ország múlt századi történelmének torokszorító tanulságai.

Lehet, hogy én vagyok lemaradva, és azért várok mélyenszántó tanulságokat, következtetéseket, ok-okozati összefüggéseket. Akkor, amikor mindenki kezében ott a készülék, amivel minden egyes pillanat megörökíthető, megosztható, elmenthető vagy éppoly könnyed mozdulattal törölhető, nehéz a fotó műfajának helyét és jelentőségét meghatározni.  Sally Mann amerikai fotóstól származik az idézet: „Valószínűleg hiba a fényképeket az emlékezet eszközéül használni, mivel azt hiszem, hogy a fotók tulajdonképpen bizonyos módon szegényessé teszik az emlékezetünket, valamiképpen megfosztanak a többi érzékszervünktől – a szaglástól, az ízleléstől és a tapintástól meg ilyenektől.” Ha viszont nem dokumentum, akkor óhatatlanul állást kell foglalnia – ahogy ez a művészettől általánosságban elvárható. A Budapest Projekt Galéria tárlata ezzel számomra adós maradt – a snapshotok sokasága illusztrálta a várost, de nem vitt közelebb a lelkében kavargó folyamatok megértéséhez. 

A kiállítás április 22-ig látogatható a Projekt Galériában. 

Szerző: Zöldi Anna