Revizor: Az olvastam rólad, hogy Nyíregyházán voltál először színházban, ahol olyan katarzis-élményed volt, hogy többé nem volt kérdés, színházzal akarsz foglalkozni. Melyik előadást láttad? És mi okozta ezt a katarzist?

Rózsa Krisztián: A Tizenkét dühös ember volt, nem emlékszem már, ki rendezte, de arra igen, hogy Olt Tamás és Gáspár Tibor szerepeltek benne. Leginkább Gáspár Tibor maradt meg az emlékeim között, ő volt a tizedik esküdt. Nehéz ezt megfogalmazni, de talán a színházzal való első találkozás és a színészi játék minősége volt az, ami ilyen erős hatással volt rám, és azóta is meghatározza az életemet.

R: Most egy színházban dolgozol Gáspár Tiborral. Még mindig kiváltja belőled ugyanazt a katarzis-élményt?

RK: Sajnos még nem játszottunk közös előadásban, de jövőre fogunk. Nagyon várom már a közös munkát.

R: Volt már olyan érzésed színészként a színpadon, hogy katarzist él át a közönség? Érzi ezt a színész egyáltalán?

A k2 Színház Röpülj lelkem című előadásában.

RK: Hogy katarzist él-e át, az nehéz kérdés, de azt érzi az ember a színpadon, hogy a közönség mennyire tud együttlélegezni az előadással. Például Hauptmann Patkányok című drámáját csináltuk Novák Eszterrel vizsgaelőadásként Kaposváron, ami több mint öt óra volt két szünettel. Az előadás tere az egyetem kelléktára volt, egy nagyon kicsi, intim tér, és előadás közben pontosan éreztük, hogy nemcsak mi, színészek vagyunk nagyon együtt, hanem kialakult egyfajta közösség a nézőkkel.

R: Kaposvárra jártál, de már sok Színház- és Filmművészeti Egyetemen végzett színésszel játszottál együtt. Szerinted van különbség a két egyetem színészképzésében?

RK: Jelenleg nem tudom, milyen a képzés a Kaposvári Egyetemen, de mikor én végeztem, akkor még érzékelhető volt a különbség a két iskola között. Nem rosszabb vagy jobb egyik a másiknál, de nagyon eltérőek: akik Kaposvárról érkeztek, azoknál sokkal inkább a személyiségük dominál a munkában, főleg magukból építik a szerepeiket. A pestiek ezzel szemben inkább agyból dolgoznak, elemeznek, és ha a gondolat megvan, utána építik csak fel a lelkiállapotokat. Nagyon termékeny egymással találkoznunk, el tudunk lesni egymástól munkamódszereket, technikákat.

R: Kaposváron is annyira kellett hajtani, mint a pesti egyetemen? Ott azt lehet hallani, hogy a hallgatók állandóan dolgoznak, nincs az órák és a próbák mellett életük.

RK: Nekünk se nagyon volt Kaposváron. Hajnalokig bent voltunk az egyetemen a tanárainkkal együtt. Nem engedtek minket színházban játszani egészen a harmadik évfolyamig, és visszagondolva ez nagyon jó volt, mert az első két év alapozta meg a későbbi munkánkat. Akik Vidnyánszky vezetése alatt tanulnak Kaposváron, azok már az első két évben is játszhatnak, például a Nemzeti Színház színpadára állhatnak, holott nincs meg hozzá a szakmai tudásuk, és ez sajnos látszik is rajtuk. Nagyon bizonytalanoknak tűnnek, de persze közben örülnek, hogy van munkájuk, és jó helyen vannak, nagyszerű színészekkel dolgozhatnak együtt. Ám mégis nagyon hiányzik nekik az a két év a szakmából, amit mi megkaptunk a tanárainktól.

R: Vannak olyan pillanatok, amikor munka közben tudatosan használod az egyetemen tanultakat? Vagy a tanultak egyszerűen beépülnek a hétköznapi munkád gyakorlatába?

RK: Kaposvári tanáraink, közülük is főképp Kelemen József szállóigévé vált mondása volt, hogy „mi van az emberrel?”. Van egy helyzet, van egy darab, van egy partner, de mi van az emberrel? Vagyis azzal, akit játszom, és amíg erre a kérdésre nem tudom a választ, addig nem működik az egész. Ez sűrűn eszembe jut.

R: És hogy derül ki, hogy mi van az emberrel? Azért az emberrel mindig egy kicsit más van, és a színész éppen aktuális hangulatain is múlhat, hogy a karakterrel éppen mi a helyzet…

RK: Én is tanulom még, de lehet, hogy lehetetlen teljesen megtanulni azt, hogy az ajtóban le kell rakni a magánéletedet, és csak a próbára vagy az előadásra kell összpontosítanod, arra, ami éppen történik veled. Viszont mikor kilépsz a színházból, akkor meg a szakmai munkát kell ott hagyni, és vissza kell térni a magánéletbe. Ez egy skizoid állapot, valószínűleg nem is lehet teljesen megcsinálni, de mégis törekedni kell rá, mert minél jobban sikerül, annál egészségesebben és kreatívabban lehet a próbákon részt venni.

R: Az alaphangulatodból sosem építkezel? Egy szerepnek akár jót is tehet, ha épp ballábbal keltél reggel…

Radnay Csillával és Máhr Ágival a Kabaré című előadásban.

RK: Dehogynem. Csak amikor ennek a fordítottja történik, az nagyon nehéz: ha mondjuk, a színpadon boldognak kell lenni, de úgy jössz el otthonról, hogy meghalt az egyik rokonod. Hallottam egy magyar színésznőről, aki egy operettben játszott, és a színház előadás közben kapta a hírt, hogy meghalt a színésznő egyik nagyon közeli hozzátartozója. A szünetben a munkatársai el akarták titkolni előle a dolgot, de mégis megtudta. Ennek ellenére úgy játszotta végig a második felvonást, hogy semmi nem látszott rajta.

R: És szerinted ez teljesen rendben van? Ilyet el lehet várni egy színésztől?

RK: Nézd, lehet azt mondani, hogy nem, csak… Én is van, hogy rosszul érzem magam, vagy ballábbal kelek fel – ahogy például az elmúlt fél évben sok rossz és hülye dolog történt az életemben -, de nem tehetem meg színészként, hogy azt mondom, most rosszul vagyok, valahogy eljátszom a szerepem, de nem érdekel, hogy sikerül. Ott ül a nézőtéren hétszáz ember, akik azért jöttek, hogy megnézzék az előadást, nem azért, hogy az én lelki problémáimmal foglalkozzanak, és akkor a partnereimről még nem is beszéltem.

R: A k2 Színház egyik alapítója voltál, ahonnan eljöttél, hogy a Miskolci Nemzeti Színház társulati tagja legyél. Mi most a véleményed, jól döntöttél?

RK: Nagyon nehezen hoztam meg ezt a döntést két éve, de szerintem jól döntöttem. Elegem lett az anyagi bizonytalanságból, amit a függetlenség jelentett. Volt, hogy a telefonszámlámat sem tudtam kifizetni úgy, hogy nemcsak a k2-nél dolgoztam Pesten, hanem egy csomó másik helyen is, például a Pinceszínházban és a Stúdió K-ban. Másrészt érdekelt az is, hogy milyen egy nagy társulatban lenni, és nem ugyanazzal a hat emberrel dolgozni éveken keresztül, hanem harminchat fővel. A k2-nél többször úgy éreztem, hogy nem tudok elég jó ütemben szakmailag fejlődni. Ráadásul Miskolcon van kreatív, közös munka ugyanúgy, mint a k2-nél volt, a színész is alakíthatja saját ötleteivel az előadásokat. Itt is nagyszerű partnerekkel dolgozhatok együtt, például nagyon jó most a Kabaréban egy színpadon állni Radnay Csillával és Czakó Julcsival.

R: Cliff szerepét alakítod a Kabaréban, az előadást Mohácsi János rendezte. Milyen színésznek lenni egy Mohácsi-előadásban?

RK: Egy Mohácsi-előadás rengeteg aktivitást vár el egy színésztől. Jánosnak többnyire csak egy vázlata van az előadásról, amit csinálni akar, de ha a színész nem próbál, nem hoz folyamatosan ajánlatokat és nem aktivizálja magát, akkor nincs jó Mohácsi-előadás. És nem arról van szó, hogy a felelősséget a színészekre hárítja, hanem az első pillanattól azt érzi az ember, hogy muszáj bíznia benne. Az olvasópróbán a szövegkönyvből csak tizenhat oldal volt meg, és mindenki azon aggódott, hogy lesz ebből előadás. Én a korábbi tapasztalataim alapján – hiszen rövid ideig dolgoztam Mohácsival Kaposváron – azzal nyugtattam őket, hogy legyenek türelemmel, csak próbáljanak minél hatékonyabban. Végül az énekkar tagjai is nagyon aktív szereplői lettek az előadásnak, sokat játszanak, vannak saját mondataik, amelyeket ők találtak ki a próbafolyamat során. Ez a Kabaré nagyon más, mint az eredeti musical, teljesen át van írva, a mi mondataink vannak benne. Szeretjük, mert nagyon a miénk.