Gaspare Spontini: A vesztaszűz / Erkel Színház
2018.04.09.

Az Operaház megint önmagát adta. Műsorra tűztek egy ritkaságot, és egyszer elő is adták koncertszerűen. Nem rosszul, de nem is túl jól. Persze Gál Erika megmentette az énekes szólisták becsületét. Spontini leghíresebb operáját néztem meg. MERÉNYI PÉTER KRITIKÁJA.

Elgondolkodtató, hogy mennyire történetinek, ha tetszik, idejétmúltnak tűnik a mű alapkonfliktusa. Pedig csak kétszáztíz éves ez az opera, Napóleon már császárként uralkodott, amikor bemutatták Párizsban. Három felvonáson át csak a szexualitás felügyeletéről van szó. Egy római hadvezér és egy Vesta-szűz (dacolva az Opera írásmódjával, mi a mű címében is így írnánk e szót) egymásba szeret. A fiatalok egy éjszaka találkoznak a szentélyben, tetten is érik őket. A templomban lobogó szent láng kialszik, a férfi elmenekül, a papnőt pedig halálra ítélik. Ami a hagyomány oldaláról szolgálat és szentség, az a haladás nézőpontjából börtön és rabság. Persze végül győz a felvilágosodás: az istenség jól „megaszondja” a főpapnak, hogy ne legyen vakbuzgó, egy villámmal újragyújtja a kialudt lángot. Az égi jel láttán megkegyelmeznek a lánynak, sőt, össze is házasodhat a hadvezérrel. A fináléban mindenki boldogan ünnepli a hitvesi szerelmet. Egyértelmű az üzenet: vesszen az egyház, éljen a szabad szerelem és a progresszív istenség.
 
Gál Erika
Gál Erika
Egyébként Vesta az otthon, a családi tűzhely istennője volt Rómában. A görögök Hesztia néven tisztelték. Rómában, a Forum Romanumon ma is láthatjuk Vesta körtemplomának maradványait, mellette pedig a Vesta-szüzek házát.
 
Az opera szövegkönyvét egy francia drámaíró, Victor-Joseph Étienne de Jouy írta, aki katonaként megjárta Dél-Amerikát és Indiát is. Mellesleg társszerzőként ő készítette Rossini utolsó operájának, a Tell Vilmosnak a librettóját. A Vesta-szüzet felsőbb körök közbenjárása után mutatták be: nem kisebb ember, mint Napóleon első felesége, Joséphine császárné támogatta a bemutatót 1807-ben. Az elkövetkező tizenöt évben Gaspare Spontini operája Európa-szerte óriási sikereket aratott. Később viszont ritkábban került színre. 1954-ben Maria Callas elénekelte a milánói Scalában – ezt az előadást egyébként nem más, mint Visconti rendezte –, de azóta nem sok sztár karolta föl a művet.
 
Persze a viszonylagos népszerűtlenségnek oka van. Spontini nem a világ legnagyobb szerzője. Az általa használt – egyébként kifejezetten fogyasztható – klasszicista zenei nyelv nem túl kifejező, sőt, sokszor közhelyes és semmitmondó. Alig találunk benne szellemességet és színpadi erőt, néha szinte olyan, mint egy meghangszerelt összhangzattanpélda. A gyerekes motívumismételgetések – Rossinivel szemben – nem hoznak szédítő felszabadultságot. Talán csak a harmadik felvonás él modernebb, romantikusabb eszközökkel.
 
Érdekes, hogy az Erkel Színházban olaszul énekelték ezt az eredetileg francia nyelvű operát. Tizenkilencedik századi fordítást használtak, Giovanni Schmidt munkáját. Ez az olasz szövegkönyvíró egyébként több librettót írt Rossininek.
 
Francesco Pio Galasso
Francesco Pio Galasso
Tudom, egy egyetlen alkalommal játszott koncertszerű előadásról van szó, de nem mehetünk el amellett, hogy a színpadi látvány kifejezetten illúzióromboló hatást keltett. A zenekar és az énekkar mögött üvegablakok zárták le a teret. Az ablakokon túl elég csúnya, szinte amatőr láng lobogott egy oszlopon. Ha nincsen elég ötlet és anyagi forrás, szerintem inkább nem kellene ilyen klisékkel kísérletezni.
 
A francia hagyományoknak megfelelően az operában fontos szerep jut a nagyszabású kórustablóknak. Nagy feladatot kapott tehát az Operaház Énekkara (karigazgató: Csiki Gábor). Nem mindig volt makulátlan a kórushangzás, néha pedig jellegtelennek éreztem az interpretációt, de olykor hallhattunk egy-két igényesen formált pillanatot is. Az Opera Zenekara meglepően szépen szólt. Egy nem túl ismert amerikai karmester, Eugene Kohn vezényelt; úgy éreztem, időnként hajszolja az együttest. Amúgy Kohn az 1980-as évektől kezdve többször is dirigált a New York-i Metropolitan Operában, emellett pedig neves operaénekesek zongorakísérőjeként is bemutatkozott.
 
Az énekesek közül Gál Erika (Főpapnő) emelkedett ki, talán csak róla mondhatjuk el, hogy jól és természetesen énekelt. Kálmándi Mihály a főhős barátjaként, a légióparancsnok Cinna szerepében állt a színpadra. Kálmándi baritonja általában tetszik, most viszont mintha a hangterjedelme szűkebbé vált volna. A férfi főszerepet, Licinius szólamát az olasz tenor, Francesco Pio Galasso énekelte. Véleményem szerint túlságosan visszafogott volt, kicsit jobban átélhette volna a szerepet. Cserhalmi Ferenc a főpap szólamát sokszor formátlanul intonálta. Nem kertelek: a Vesta-szüzet, Rálik Szilviát néha nehezen bírtam elviselni. Csúnyán, olykor fülsértően szólt a hangja, teljesen indokolatlanul. Elektrának tökéletes lenne – de itt? Pedig ha figyel magára, meglepően lírai is tud lenni.
Helyszín:  Erkel Színház,  Időpont:  2018. április 3.