Gerlóczy Márton: Mikecs Anna: Altató
2018.04.09.

Tizenöt évvel ezelőtt rettenetes ledorongoló kritikát írtam Gerlóczy Márton első könyvéről. Kultuszkönyv lehet belőle, de irodalom nem. Azt nem írtam, csak gondoltam, hogy szerzőjének nem is kellene irodalommal foglalkoznia. Ebben tévedtem. Mostani könyvét érdemes volt megírni. RADNÓTI SÁNDOR ÍRÁSA.

Nagy, többgenerációs családregény, mely szabálytalan változatossággal veszi föl három egymásra következő nemzedék életének fonalát, amelynek ideje kitölti az egész 20. századot. Egyáltalán nem mellékesen híres família ez, a szerző felmenői, a Jékely-család, amely két jelentős költőt is adott a magyar irodalomnak, a dédapát, Áprily Lajost, és a dédnagybácsit, Jékely Zoltánt. A nagyapa is ismert művész, Mészáros Dezső, szobrász, apai nagyanyja Gerlóczy Sári, festő. De sok más ismert és kevésbé ismert valóságos alak tűnik fel a történetek peremén, Bánffy Miklós gróf (nem György, mint a 326. oldalon olvasható), akinek kolozsvári házába költözik be Jékely Márta első férjével, Makkai Sándor, a püspök-író és irodalomszervező, Reményik Sándor, Áprily „felfedezője”, vagy Kovács Margit, az első magyar orvosnők egyike, akinek kolozsvári Fő téri lakásában még én is jártam kamaszkoromban, mert nagyváradi nagynéném öreg barátnője volt. A dokumentum-gazdagság járulékos haszon, amely növeli a könyv érdekességét. Az író rendelkezésére állt egy gazdag családi levéltár, levelekkel, naplókkal, köztük dédanyja és nagyanyja emlékiratai, amelyek – mint mondja – könyve vázát adták.


Az írói vállalkozás lényege, hogy ennek a családi örökségként kapott gazdag életanyagnak, amelyhez bizonyára további kutatásokat kellett végezni, formát találjon. Ez a forma egyrészt a már említett idősík-váltások rendszere. Az elején vissza-vissza kell lapoznunk az előzéklap családfáihoz, hogy kiismerjük magunkat, de a dolog működik, annál is inkább, mert a könyv legfőbb érdekessége a két női sors – anya és lánya – párhuzamossága. A másik formai ötlet kicsit komplikáltabb, és vitathatóbb, az, hogy a könyv fiktív narrátora egy kiskorában meghalt gyermek, a nagyanya első házasságából. Rá utal a könyv különös címe, neki (is) dúdolják azt az altatót, amely egyben korai örök álmára is utal. A refrénszerűen visszatérő olykori fejezet-kezdetek („Kicsi virágnak hívtak, és most árnyék vagyok, kicsi árnyék”) forrása a lineáris olvasók számára csak a regény legvégén derül ki, amikor elolvassa Áprily Lajos Annának hívták című szép, ám alaposan túlírt hosszú gyászversét. Költői gondolat, hogy az író egy soha nem ismert nagynéninek ilyen módon emléket állít, de mélyebb funkcióját a regényben nem találom.

Kiderül, hogy már Áprily Lajosban is fölmerült – vagy legalábbis biztatták rá –, hogy megírja memoárjait. Őt azonban visszatartotta ettől egy folt a család becsületén, hogy ugyanis apja sikkasztott és börtönbe került. Ez a szennyes-kiteregetési tilalom már nem köti a német Jekelyk, majd magyarrá vált Jékelyk, a Schéferek (Schäferek?) és Kerekesek kései leszármazottját. (Az apai ág tagjai, a szintén történeti – várostörténeti, jogtörténeti, orvostörténeti, műtörténeti – jelentőségű Gerlóczyk, csak az elbeszélés szegélyén tűnnek föl, s azt sajnálom kicsit, hogy az egész klán legjelentősebb alakja, Jékely Zoltán, a nagy költő is csak epizódszereplő.)

A regény lényege mégsem a híres árnyak fölidézése, hanem három egymást követő nemzedék egy-egy asszonyalakjának – Schéfer Andrásné Kerekes Teréziának, az ő egyik lányának, Jékely (Áprily) Lajosné Schéfer Idának, és az ő lányának, Jékely Mártának – a története. Ami – bárhogy szépítsem, bárhogy hányjam-vessem – hanyatlástörténet, távolról, nagyon távolról emlékeztetve a Buddenbrookok nemzedékről nemzedékre növekvő életképtelenségére.

Terézia ép és teljes, magabízó és életerős, s nemkülönben életvidám és szeretetteli egyéniség, aki bölcsen és tekintéllyel igazgatta a családi életet. Nem hatalmas kereskedőházról, hanem egy szűrszabóságról van szó, amelynek lassan át kell állnia az úri szabóságra. Mindenesetre nem kis műhely ez, hanem több tekintélyes üzlet a városban. A nehézségek – a férj jó szándékú, becsületes, nem épp üzleti tehetség – nem rombolják a családi életet, a kölcsönös szeretet és megbecsülés megmarad az élet végéig, amely nosztalgiával tölti el Idát, amikor a saját házasságával hasonlítja össze. Terézia megmarad a hagyományos asszonyszerepben, de teljes mértékben kitölti annak lehetőségeit és nincs hiányérzete.

Ida értelmiségi és művészfeleség, fél lábbal kilépve a tradicionális szerepből megvalósít egy újabb tradicionális szerepet, az asszonyét, akinek saját ambíciója nincs, de érzékeny befogadóként magának is receptív művésszé és értelmiségivé kell válnia, az Első Olvasóvá. Szerelmi – kezdettől csöndes tüzű – házasság ez, amely kereteit megőrzi mindvégig, ha jól sejtem, egyik fél sem töri meg, jóban-rosszban kitartanak egymás mellett, és mégis, vagy éppen ezért sok kölcsönös boldogtalansággal terhelt. Hamar kitűnik Áprily aprólékos, rigolyás természete, túlérzékenysége, vélt társasági sérelmeinek otthoni néma megtorlása, s a házon kívül keresett méltánylás, rajongó nőtársaság szelíd, lefojtott erotikájának is egyre nagyobb szerepe lesz az életében. Nyilvánvaló, hogy a szexuális elismerés, hála, jutalom, feloldódni tudás valamiféle kölcsönös hiányának is szerepet kellett ebben játszania. De a regény, éppen mert dokumentumregény, ezt nem képzelheti el és nem jelenítheti meg. Mindenesetre a „szent öregnek” az a képzete, amelyet magam is éreztem mindezidáig, s még erősebben fiatalkoromban, amikor a nap tüze fürge diákként kicsalt a hegyre, s útközben a kisoroszi révnél tisztelettel gondoltam rá, mert tudni véltem, hogy az út az erdőben az ő szentgyörgypusztai völgyébe vezet, megtörik ezen a leíráson, de hát mindez emberi, nagyon is emberi.

Márta tragikus alak. A háború után az új világba özvegyként, kisgyermekét elveszítve érkezik. Férje, egy nagyon ígéretesen induló tudós huszonhét évesen meghal egy szovjet fogolytáborban. Művészi ambíciója és tehetsége van, Franciaországba megy világot látni, majd hazajön. Szenvedélyes szerelembe bonyolódik későbbi második férjével, házasságuk azonban pokollá válik. A szobrász első generációs frusztrációktól, féltékenységektől szenved, gátlástalan, gyermek- és asszonyverésig fajuló dührohamok és válogatott komiszságok váltakoznak békésebb, szelídebb periódusokkal. Egyedülálló férfiként járja az éjszakát, érintkezik a művész-körökkel, folytat szerelmi kapcsolatot, utazik külföldre, gazdálkodik a keresményével, felesége pedig bezártan és kiszolgáltatottan él a két kisgyermekkel, művészi vágyai befulladnak. A féltékenység kiterjed az egész Jékely-családra, Márta lehetséges szobrászatára, s az előző, halott férjre is. Márta alakjára lényegében a tehetetlenség és akarattalanság jellemző. Ha mégis tragikus alaknak nevezem, akkor egy tragikus vétségért. Belement abba, hogy második férje követelésére elégesse első férje leveleit. Ez is akarattalanság, de érezzük, hogy több is annál, önveszejtő bűn, amire bizonyosan nemet kellett volna mondani.

Egy elfogult ókonzervatív, vagy egy ostoba macsó kiolvashatná ebből a hanyatlástörténetből a példázatot a nőemancipáció bukásáról. De ez rosszindulatú olvasat lenne, és sorsokból amúgy sem lehet általánosságokat leszűrni; az élettörténetek nem példázatok. Ám az bizonyos, hogy a feminista irodalomkritikának sok mondandója lehetne erről a regényről.

Van valami, ami kimaradt a könyvből, s amit csak tapogatózva érinthetek. Olvastuk, hogy Gerlóczy Márton regénye vezérfonalának két memoárt használt fel, Idáét és Mártáét. De mivel ebből vette az életanyagot, maga a memoár illetve a memoárírás nem lehetett, vagy legalábbis nem lett a regény tárgya. Azért lehet itt csak tapogatózni, mert nem vagyunk abban a helyzetben, hogy ismerjük a nyersanyagot, mint ahogy egy ideje már ismerjük Polcz Alaine (szintén erdélyi!) úti följegyzéseit, amelyből Mészöly Miklós műve, a Pontos történetek útközben készült. De mintha abban, hogy Ida is, Márta is megírta emlékeit, talán találtak valami kreatív önvigasztalást és életigazolást.

Talán meg lehetne még említeni, hogy azt megtudjuk a könyvből, hogy „Lajost kinevezik a Baár-Madas leánygimnázium igazgatójává”, de azt – hacsak az olvasás utáni többszöri átlapozás ellenére nem ugrottam át rajta – sehol sem találom, hogy tíz év után miért kérte nyugdíjazását. Életrajza szerint azért, mert nem volt hajlandó a zsidótörvényeket foganatosítani az iskolájában. Ha ez megfelel a tényeknek, nem olyan gyakori és magától értetődő eset ez a magyar múltban, hogy érdemes volna említetlenül hagyni.

Ami a regény nyelvi állagát illeti, néhány váratlanul fölszárnyaló résztől eltekintve száraz, egyhangú. Nem jók a mondatok, de hát nem minden a jó mondat. A karakterek áttörnek rajta.

Szerző:  Gerlóczy Márton,  Cím:  Mikecs Anna: Altató,  Kiadó:  Scolar Kiadó,  Kiadás éve:  2017,  Oldalszám:  448 oldal,  Ár:  3950 Ft.