Berlin, Alexanderplatz és Kabaré / Katona József Színház, Miskolci Nemzeti Színház
2018.04.04.

Berlin, a húszas évek vége, a harmincasok eleje. Weimarizálódás, szokás rá mondani finoman; fasizálódás, így durvábban. Christopher Isherwood és Alfred Döblin műveiből két, egymástól formailag élesen elütő, tartalmilag azonban egy irányba húzó mű készült: a Kabaré és a Berlin, Alexanderplatz. Miskolcon és a Katonában. CSÁKI JUDIT KRITIKÁJA.

Alfred Döblin regényében, és a belőle készült, Fassbinder által rendezett filmsorozatban a főhős, Franz Biberkopf szelíd. A börtönből szabadulván a tisztességes, becsületes életre tesz fogadalmat, "többet akar az élettől egy vajaskenyérnél". Ami annyit tesz, hogy semmilyen önmagán túlmutató kontextussal nem foglalkozik, minden lépést, minden helyzetet önmagában vizsgál. Sodródik.

A Kabaréban Sally Bowles, a berlini Kit Kat Klub énekes sztárja a saját mérce jegyében él: a rivaldafény és a szabad cselekvés irányítja sorsát, "magasról szarik a politikára". Sodródik. Akárcsak Cliff, a kívülről jött, Berlin szabadnak látszó, izgalmas világáért lelkesedő amerikai; az ő szeme is lassan nyílik rá a valóságra. Sodródik.

Emitt egy kocsma, amott a Kit Kat Klub: az alvilág és a zsongítás terepe, s a kettő értelemszerűen összefonódik. Itt gyűlik - és fogyaszt, snapszot vagy gint - a vezethető és megvezethető népség, azok, akiknek elég egyetlen erősebb és erőszakosabb figura ahhoz, hogy előbb-utóbb bűncselekményekbe keveredjenek vagy föllendítsék a karjukat.

*

Berlin, Alexanderplatz. Fotó: Puskel Zsolt, PORT.hu
Berlin, Alexanderplatz. Fotó: Puskel Zsolt, PORT.hu

A Berlin, Alexanderplatz színpadi adaptációját Mikó Csaba készítette, "továbbgondolta" Bíró Bence és a rendező, Kovács D. Dániel. Nincs értelme sem a regényhez, sem a filmhez mérni; az átiratnak a színpadon kell helytállnia magáért.

Van egy remek díszlet: Horváth Jenny kazettás tere látványos és mozgékony, és ugyan önmagában nem árulkodik a történet idejéről, de Nagy Fruzsina korhű jelmezeivel (és a nők frizurájával!) mégiscsak megidézi a húszas-harmincas évek Berlinjét. Biberkopf sivár szobája a panzióban és a lépcsőzetes, mindig zsúfolt kocsma a két alaphelyszín, közéjük, melléjük ékelődik a vetítés és a szabad (vagyis üres) tér, az utca. A vásznon látjuk az előzményt is: Biberkopf a szeretője megöléséért ült börtönben, innen a fogadalom, hogy "tisztességes" akar lenni.

Tiszteletre méltó erőfeszítéssel birkózik a rendező, Kovács D. Dániel az átirattal, amely a mégoly intenzív továbbgondolás ellenére is széttartó és repetitív. Külön szál marad a korabeli Berlin eklektikus, alvilági, fülledt és baljós világa, és egy másik történet a Biberkopf ágyában egymást váltó nők sorozata. Egy afféle anti-Don Juan ő, aki "csak segíteni akar", és arra vágyik, hogy legyen valakije. Franzie, Cilly, Éva (ő régi történet), Lina, Mieze egy végeérhetetlennek tűnő sor láncszemei, mennyiségi növekvés, legalábbis Biberkopf történetében. Aki a tisztesség - vagyis a tisztességes munka - jegyében vállal munkát a Völkischer Beobachternél, még a horogkeresztes karszalagot is fölveszi, és hiába okítja a zsidó apa és fia (Vajdai Vilmos és Dér Zsolt pompás kabinetalakítása), a tapasztalatból nem következik semmi. Ahogy később az alvilággal való keveredésből sem, és ez már nem csak Biberkopf összeadásra, következtetésre képtelen agyának jellegzetessége, hanem az előadásé is. Nem épül, viszont darabjaira hullik.

És ezeket a darabokat lehet kedvtelve nézni, mert a színészek, mint rendesen, most is jók.

Mészáros Béla Biberkopf arcára jóember-mosolyt ragaszt, és olyan intenzíven működteti benne az akarást, az elszántságot, hogy majdnem feledteti, hogy ezzel a kisemberrel csak történnek a dolgok, a nők, a bűnök. Beszorulva a saját kis vackába, csak a következő lépést látja, és az is többnyire kényszerből tétetik. Hogy is látna hát messzebbre? Mészárosnak jól áll a főszerep; koherens, hiteles és pokolian ismerős embert játszik. Ilyenből van sok, ő a többség. Ő a nép.

Berlin, Alexanderplatz. Fotó: Puskel Zsolt, PORT.hu
Berlin, Alexanderplatz. Fotó: Puskel Zsolt, PORT.hu

Nem lep meg az sem, hogy kisebb-nagyobb szerepekben pompásan teljesítenek sokan: Szirtes Ági sokat megélt panziósnője, Elek Ferenc alvilági kiskirálya (érdekes, mindkettőnek van alakpárja a Kabaréban), Keresztes Tamás Reinholdja, aki nemcsak Biberkopfnak rossz szelleme, hanem önmagának is, valamint a Biberkopf ágyában megforduló nőket játszó Pálos Hanna, Pelsőczy Réka, Mészáros Blanka, Pálmai Anna - igen, ők és a többiek mind remekül játszanak; ha akarom, belemagyarázhatom, hogy a néhány év múlva kiteljesedő nácizmus rajongó népe lesz belőlük, kiből így, kiből meg úgy.

De a helyzet mégiscsak az, hogy az egyes jelenetek nem tapadnak össze, hanem külön-külön lebegnek a levegőben. Kevés avagy híg a dramaturgiai malter. Marad a szemlélődés.

A Katona nem először ringatja a nézőt ebbe a jóleső nézelődésbe, aztán csak később, többnyire az utcán jut eszébe elgondolkodni azon, hogy egyébként mit is látott. És nem, ez jelen esetben nem a megrendülés vagy a hatás alá kerülés késleltetett reakciója, hanem a lényeg keresése. Mit láttunk? Döblin megrázó jóslatát? A kisember sodródásának halálos veszélyeit? A fasizálódás embrionális állapotát? Egy karszalagtól? Két pajeszos zsidótól? Vagy azt láttuk, hogy az érzelmileg fékezett habzású Biberkopfnak kötődési problémái vannak? Vagy azt, hogy a fülledt alvilág, a kocsmatájék evidensen összefonódik a szélsőséges politikával? Esetleg hol ezt, hol azt?

A végén meg ott mosolyog a szegény Biberkopf.

*

A miskolci Kabarét a várakozással és szokással ellentétben nem írta át csontig Mohácsi János és Mohácsi István. Vagy igen, de nem csontig. Vagy igen, de alig venni észre. Nem igaz: észre kell venni. A dalszövegeket például a rendező írta át (Eörsi István szövegéből), a darabot Mohácsi István fordította újra. Az ő munkamódszerük mindig rizikós; néha az átírásból szétírás lesz, ismert szövegpoénok ismételgetése, verbális túlhabzás, kényszeres viccelődés; máskor, most például, erős vezérfonál képződik belőle. (Na jó, a szekér azért megemlítődik, de hát ez már kézjegy, a szignó.)

Kabaré. Fotó: Miskolci Nemzeti Színház
Kabaré. Fotó: Miskolci Nemzeti Színház

Ennek az előadásnak is sokat tudó díszlete van, Khell Zsolt tervezte a forgóra épített, négy oldalán játszó teret. (Vagyis az előadás mozdíthatatlan: csak Miskolcon nézhető.) A meghatározó helyszín a Kit Kat Klub; a lépcsőzetes bárban sok asztalnál sok ember fér el, és hátul fölül még a zenekar is, középen pedig ott a kötelező, világító fokokból álló lépcső. Elegáns és fülledt hely ez, Sally Bowles pedig a helyi sztár. Folyik a gin, száll a kokain, mulat a nép, a lányok kaphatók; Ernst, a tulajdonos mindent és mindenkit kézben tart, közben pénzt síbol (illetve síboltat) a nemzetiszocialistáknak.

Ez utóbbi azonban csöppet sem érdekli az amerikai önjelölt írót, Cliffet, aki pillanatok alatt megimádja ezt a züllött, izgalmas Berlint. És nem érdekli Sallyt sem, aki gyorsan odahagyja addigi szeretőjét, Ernstet, és engedi, hogy a zsigerei és az ösztönei vezessék - most épp Cliff szerény szobájába és ágyába, Fraulein Schneider panziójában. Sally ilyen: lefekszik, akivel kedve van, kapcsolataiban rövidtávfutó, olykor hisztis, de voltaképpen helyes, jószívű lány.

A Konferanszié hagyományosan kényes szerepe a darabnak és az előadásnak (és a filmnek is); szinte semmit nem tudunk róla, csak amit látunk: énekel, animál, szórakoztat. Mohácsi megcsinálja belőle Ernst ellenpontját: amikor a Kit Kat Klubban Ernst vezényletével felhangzik az ikonikus dal, a Tomorrow Belongs to Me (A holnap már az enyém) egy édes szőke kislány tiszta hangján, és ki vonakodva, ki lelkesen, ki félelemből lassan feláll és bekapcsolódik az éneklésbe, ő, a Konferanszié az egyetlen, aki hallgat. És hogy ez a hallgatás "hangos", az már Harsányi Attila minden szempontból perfekt játékát dicséri.

Miközben egyre terebélyesedik és mélyül az Ernst-félék vezényelte gyűlöletkampány - itt a zsidók veszélyeztetik a német faj tisztaságát, munkahelyét, kultúráját, hagyományait és értékeit -, a sodródó kisemberek, a saját kis köreikbe bezárkózó figurák csak akkor érzékelik a veszélyt, amikor az már behatol ezekbe a bizonyos kis körökbe. Fraulein Schneider önfeledten merül el egy életvégi szerelem boldog ígéretébe a zsidó zöldségessel, Herr Schulz-cal, és Máhr Ági egy megrendítő némajelenetben omlik össze és hátrál ki a kényelmetlenné, mi több, életveszélyessé vált kapcsolatból. Szegedi Dezső Herr Schulza pedig értetlenül és rezignáltan viseli a nyilvános megaláztatást, hiszen úgy tudja, hogy ő német: a Kit Kat Klubban rendezett eljegyzési ceremónián a nadrágját húzza le a fülhevült, csőcselékké vált úriközönség...

Kabaré. Fotó: Miskolci Nemzeti Színház
Kabaré. Fotó: Miskolci Nemzeti Színház

Cliff szerepében Rózsa Krisztián a beilleszkedés erős vágyától a menekülés még erősebb elhatározásáig tartó folyamatot mutatja érzékletesen; és neki is jut egy összeomlás, amikor ellene, az idegen ellen fordul a tömeg, és a szerelmét, Sallyt sem viheti magával, örülhet, ha az életét menti. Hiszen maga Ernst, a jóbarátot játszó náci rugdossa ki a Kit Katból, mire megérti végre, hogy "a berlini bulinak vége van".

Fandl Ferenc Ernst szerepében a maffiózóból lett vezér röntgenképe: az agymosás és néphülyítés még a bárban is diktatúrához vezet, csak gin és kokó, magasba lendített kar, és a közönség zsidóktól való megtisztítása kell hozzá. Fandl nagyon jó: magabiztosan vezényli a folyamatot, mint valami demonstrációt: így kell ezt csinálni.

Itt kell megjegyezni, hogy van neki közönsége. Rendkívül fegyelmezett előadást látunk, amelyben nemcsak a Bodor Johanna koreográfus által vezetett tánckar "vetemedik" kartáncon túli egyéni és beszédes gesztusokra, hanem mindenki; egyik pillanatról a másikra néma csöndben mozog vagy negyven ember a jelenetváltásoknál, a táncosok pedig érzékenyen jelzik a főszereplők közti viszony változását: akit körüldongnak, azé a pillanat vagy a jövő...

Sally nem drámai hősnő, hanem egy csapongó és csapodár, reflektorfényhez vonzódó kis nő - Czakó Julianna pontosan találja el a lágét, a szó átvitt és konkrét értelmében is, ugyanis nemcsak a figura, hanem minden dala hatásos, tiszta és sodró. Ösztönlény, írtam feljebb: ösztönből rázza le magáról a nyugtalanító jeleket, míg végül épp ösztönből nem tudja lerázni tovább. Cliffről és a menekülésről még lemond, de a vadító piros fellépő göncben (Remete Kriszta sok remek ruhája közül az egyik) előadott utolsó dalában - ez Elsie története, "az élet egy kabaré" - előttünk omlik össze a kívülálló póz, és zuhan szét a lány. Az alakítás méltó koronája ez a jelenet.

Amelyet követ még egy, de nem spoilerezek. Mohácsi János fontos előadást rendezett, kibeszélnie sem kellett a harmincas évek berlini kabaréjából. A miskolci társulat - nem említettem sokakat, pedig... - jó és fegyelmezett partner. Mi is jó partner voltunk.

A vége pedig: "szép hazám, szép hazám". És tényleg: szép hazám.

*

Mindkét előadás közönsége egy - a választási kampány hevében turbó fokozatra kapcsolt, de korábban is magas fordulatszámon pörgő - gyűlöletre kondicionált országban él. A gyűlölet pedig nemcsak rettenetes eszméket, hanem féktelen indulatokat is gerjeszt, ezen felül agyi beszűkülést, vagyis csőlátást eredményez. Aki gyűlöl, nem lát mást, csak a gyűlölet tárgyát, célpontját, akkor is, ha sose látta életnagyságban. A célpont kijelölése elsődleges fontosságú.

A gyűlöletkampány másik - csöppet sem mellékes - eszköze a gyűlöletre kondicionált tömeget alkotó egyedek bezárása saját egzisztenciális börtönükbe. Ha a mindennapi túlélés nehézségei dominálnak, akkor a gerjesztett gyűlölet elemzése, felülvizsgálata háttérbe szorul, az egyéni és egyedi problémák árnyékában sokszor öntudatlanul pulzál a gyűlölet. Csak arra vár, hogy kijelöljék számára a célpontot. Ma ezt, holnap azt.

Egy magára valamit adó színháznak erre a helyzetre reflektálnia kell. Sem a Katona, sem a Miskolci Nemzeti Színház előadását nem "aktualizálta" a rendező, egyik sincs "elhúzva" a jelen Magyarországára; mindketten bíznak az anyag erejében és a nézőben. És szerintem jól számítanak: értjük, miért szól húsbavágóan az egykori Berlinben játszódó történet.
Szerző: Csáki Judit