Papp Sándor Zsigmond: Gyűlölet
2018.04.03.

"A történet egy ütéssel veszi kezdetét, amelyet szimbolikus értelemben egy sor másik, az olvasót egyensúlyából kimozdító csapás követ." Papp Sándor Zsigmond, a Békés Pál-díj ezévi díjazottja újabb családregénnyel világít a magyarországi és romániai félmúlt homályába. AYHAN GÖKHAN RECENZIÓJA.

Papp Sándor Zsigmond most megjelent, Gyűlölet című, családba és rendszerbe ágyazott, meglepő fordulatokkal felvértezett szövege a sodródás és kiszolgáltatottság szegényes ünnepére hív el, amelyen az igazság és az igazságosság szomorúsága hamar a kétségbeesés érzetét kelti az olvasóban.

Egy család története bontakozik ki a szemünk előtt a térben és időben utaztató regényben, feltárva egyúttal a kiábrándultság természetrajzát. Mert 474 oldal hogyan másképp teremtene feszültséget? A történet egy ütéssel veszi kezdetét, amelyet szimbolikus értelemben egy sor másik, az olvasót egyensúlyából kimozdító csapás követ.


A főhős, a Budapesten élő Loboncz Márton, korábban börtönbüntetésre ítélt apja nyomába ered, s a találkozás reményében a romániai Dreghinbe kell utaznia. Míg a vonata szépen-lassan döcög a síneken, elkezdődik egy másik, a diktatúrával kitapétázott múltba vezető történet, tele kiszolgáltatott, az elnyomás súlya alatt nyögő vagy épp a rendszer, a párt kínálta lehetőségeket elfogadó alakokkal. Itt a jelen idejű cselekményszál mellé csatlakozik Borbándi Máriának és Loboncz Tibor építészmérnöknek, azaz Márton édesanyjának és édesapjának múltbeli története. Rajtuk keresztül mutatkozik meg a rendszer nem túl bizalomgerjesztő arca, az ő korlátok közé szorított életük enged bepillantást a dolgok sötét és komor működésébe, például abba, hogy a párt még azt is meghatározza, tanulmányai befejezése után ki-ki hol és merre vállalhat munkát. Papp Sándor Zsigmond ügyesen, hatásvadász elemek beemelése nélkül szövi az elbeszélés szálait, a regény helyszínei között nem jelenik meg cella vagy riasztó vallatószoba, nincs politikai indíttatású brutális verés vagy váratlan pofonként csattanó letartóztatás, a párttagok alakja még csak ellenszenvesnek sem mondható, az élet folyik a maga medrében, azonban a háttérben ott bujkál a mindenki „törődik” mindenkivel fojtogató atmoszférája, a tudat, hogy bárki megfigyelő és megfigyelt lehet egy személyben.

Egyrészt Loboncz Márton nyomoz az apja után, az ő vélt vagy valós tettei után, másrészt hánykódik a múlt Romániájának szűkre szabott gyomrában, a romba dőlt tervek és ideák alól kikászálódó alakok hitelesíthetősége reményében. Tanácstalan, mint aki egy vitrin előtt álldogál, amelyben a diktatúra letűnt kellékei  porosodnak, s  érezhetően nehezen talál nyelvet vagy kódot hozzájuk. Akár Loboncz Tibor minden képzeletet felülmúló völgyhídját, nem érjük fel ésszel, hogy mindez valóban megszabadíthat-e az érthetetlenség homályától, hogy a tisztánlátás nyugalmáig íveljen át. Nagy ígéretek sikkadnak el és apáknak vész nyoma egyszeriben, mintegy a családon ülő és minden kísérlet dacára  feloldhatatlannak tűnő rontásként, netán eredendő átokként,  mint ahogy  Márton nagyapjáról is csupán annyi tudható: „Akármi is történt, az  biztos, hogy Loboncz András nem száll le Bukarestben, nem adja le a műszakot, és nem hajtja le a fejét a pályaudvar melletti szállóban a mozdonyvezetővel együtt, hogy hajnali négykor már robogjanak vissza. Soha nem kerül elő.”

A boldogság motívuma úgy tér vissza, mint a párt képviselőjének fejében megfogalmazódott völgyhíd további fejlesztésének ötlete, kínosan kiszámíthatatlanul. Nem egyszer egy közvélemény-kutató hívja fel a Romániában tartózkodó Loboncz Mártont, s a boldogságszintet firtató kérdései nyomán az olvasó valóságérzékelése szenved súlyos csapást. A közvélemény-kutató nevetségesen naiv, a bizalom határain jócskán túllendülő kérdései és a furcsának ható helyzet a szó legitimációját kérdőjelezi meg: lehetséges-e a boldogság anélkül, hogy ne az irracionalitás fenyegető mélyvizében merüljünk alá. Találunk azért egy meghatározást Loboncz Mártontól a boldogságról: „Már akkor sejtettem, hogy az lenne nekem a legjobb, ha magamra tudnám húzni a világot. Mint egy nadrágot. Hogy a világ és köztem ne legyen semmi. Semmi töltelék: emberek, tájak, poros utcák. Csak én és a világ, szűken, egymáshoz tapadva. Így képzeltem el a boldogságot.”

A szerző humora ott csillan meg, ahol a legkevésbé várnánk, s akkor nincs mese, lehengerel és jó érzékkel oldja fel a (magyar) valóság és a féktelen abszurd közti határt. „Hogyan lett az övék Erdély? Mert ehhez bezzeg megvan a maguk esze. A trianoni döntés előtti estén kurvákat vittek a francia delegátusnak. Most meg brómot kevernek a magyar férfiak teájába, hogy ne álljon fel nekik. Így szülik tele románok a magyar városokat.” Loboncz édesanyja, Mária gyűlölete engesztelhetetlen, s még Budapestre költözve sem csillapul; ám ekkor az asszony mintha két világ határa közé szorult volna: a végképp leáldozott diktatórikus Románia idegen már, azonban az új rendszer szabályai, a szabadság dús levegője még idegenebbek számára.

A sehova nem vezető, semmire rá nem világító leírásoktól és a mezei megfigyelő horizontján túllépni képtelen észrevételektől a szerző megkímélhette volna az olvasót, ezzel feszesebbé tehette volna regényét, noha nem fér hozzá kétség, az apróbb szépséghibák mellett is sodró lendületű, a figyelmet fenntartó, kemény szövegre sikeredett a Gyűlölet.

A regény olvasása próbára tesz minket. Papp Sándor Zsigmondnak  nem kenyere a derű, a dolgok laza elodázása feltételesen sem írható a számlájára, jól megkonstruált, helyenként nyers, a felesleges érzelmi szálak kibogozására nem vállalkozó, kimért és higgadt szövegével giccstől és nosztalgiától irtózó családtörténetet komponált.

Szerző: Ayhan Gökhan
Szerző:  Papp Sándor Zsigmond,  Cím:  Gyűlölet,  Kiadó:  Jelenkor Kiadó,  Kiadás éve:  2018,  Oldalszám:  476,  Ár:  3499 Ft