Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

VALÓSÁG, MACSKA, KATARZIS

Bartis Attila: A szigeteken, Mai Manó Ház
2018. márc. 23.
A türelmes és türelemre tanító prózaíró és fotográfus a valóságot mutatja a tények mögött, a teremtett világot nem teremti újra, de alkot, úgy dokumentál. Illetve dokumentál, úgy alkot. Bartis Attila író és fotográfusnak A szigeteken címmel nyílt kiállítása a Mai Manó Házban. A bemutatott anyag a Magvető kiadásában is megjelent. NAGYGÉCI KOVÁCS JÓZSEF ÍRÁSA.
Bartis Attila: Piaci kutya, Kulon Progo, Jáva, 2014
Bartis Attila: Piaci kutya, Kulon Progo, Jáva, 2014
„A valósággal kell valamilyen türelmes és elnéző álláspontot felvenni: nem szabad siettetni” – mondta Kemény István Bartis Attila A szigeteken című kiállításának megnyitó beszédében a Mai Manó Házban. És hozzátette, hogy „Bartis Attila fotográfusként a valósággal van így: türelmesen jár a világban, és hagyja, hogy a valóság különféle megnyilvánulásai megszaglásszák a fényképezőgépét.” Kemény felvetése szerint ez a valóság valahogy olyan, mint az ő gyermekkorában az elkapni kívánt macska: ha kergette, nem tudta megfogni, ha várt rá, elérte. 
 
Bartisról sem fényképészként, sem íróként nem mondható, hogy különösebben sietne. Legutóbbi regényére (A vége), ami három évvel ezelőtt jelent meg, éveket vártak olvasói, míg fotókkal kötetben (A csöndet úgy) legutóbb 2010-ben jelentkezett. Persze én nem tudom, hogy igazából ennyi év várakozás sok, vagy kevés. Az viszont szó szerint látszik, hogy idő kell. A fotósnak is, az írónak is.
 
Van az az indiános közhely, hogy mikor hosszú út után megérkeznek valahová, mielőtt belekezdenének valamibe, várnak egy kicsit, hogy „utolérje őket a lelkük”. Meg persze van az a Rilkétől idézett mondat is a tényekről, meg a valóságról, hogy előbbiektől gyakran nem látni az utóbbit. És ha már lélek: épp Kemény veszi elő a fogalmat a megnyitó szövegében, mert a most megjelent kötetben ezzel kezdődik Szűcs Attila festőművész bevezető esszéje és ugyanezt a kifejezést használja a kötet másik remek írásában Katarina Narbutovic is. Bár, ahogyan Szűcs írja, tudományosan se nem cáfolható, se meg nem erősíthető, hogy van lélek. Valahogyan van. Kemény arról beszélt a megnyitón, hogy egy biztos: teremtett világ van. „Bartis Attila összes képe a teremtett világról szól, akár nincs, akár van Teremtő.” Ezzel együtt azt is leszögezi, hogy a fotós szerencsés is, nem csak türelmes. Azaz: létezik a kiszámíthatatlan, a tervezhetetlen abban a mozdulatban, ahogy ezt a teremtettséget megpróbálja valaki megragadni. A fentiek értelmében: ahogy a tények mögé (fölé? alá? köré?) „odalátja” a valóságot is. Esetünkben pedig nem csak odalátja, hanem „odaláttatja”, ami azért nagy szó, mert aki láttatni akar, annak előbb, nyilván, illik látnia is. Ahhoz meg, (hogy tovább súroljuk a közhely útpadkáját) megint csak nyilván: nézni is. Egy objektíven keresztül, nap, mint nap, hosszú időn át türelmesen, odaadóan. 
Fekete-fehérek ezek a képek, talán épp azért, hogy ne a tényeket rögzítsük csupán, nem turistakalauz készült (nem is volna könnyű, lemértem, a kötet egészen pontosan 2234 gramm) Bartis választott otthonában, Jáva szigetén (és egy kis részt Berlinben). A szerző évek óta hosszabb-rövidebb (főleg hosszabb) időre elutazik oda, és ott él, ír, fényképez. Szelídítgeti a valóságot, aminél, ahogy Bartis épp Keménynek mondja kettejük közös beszélgető-könyvében (Amiről lehet) „nincs katartikusabb”.
 
 Bartis Attila: Piaci kutya, Kulon Progo, Jáva, 2014
Bartis Attila: Piaci kutya, Kulon Progo, Jáva, 2014
A kiállításon a csodálatos élességben előhívott, szellősen, szépen elhelyezett fotókból láthat a közönség a teljes anyagból egy nem is annyira szűk keresztmetszetet. A megnyitón teljes telt ház volt a galériában, nem is sikerült minden képet úgy megnéznem, ahogy szerettem volna, a telefonom fényképezőgépének meg erősen ellenálltak a képek. Aki pedig megengedheti magának, hogy beszerezze A szigeteken című kötetet – a teljes anyag a Magvető gondozta albumba van zárva, három esszé társaságában – annak sok-sok órára elegendő látnivalója lesz. 
 
Kissé csalódott voltam, amikor megtudtam, hogy Bartis a képcímeken kívül nem írt szöveget a kötetbe, de kíváncsian vártam, igaza lesz-e Keménynek, amikor azt mondja, hogy „az egyébként prózaíró Bartisnak ezek a képek a versei”. Hasonlóról beszél Petrányi Zsolt, a kiállítás kurátora, a könyvben szereplő harmadik írás szerzője is, amikor Bartis ragaszkodását a fekete-fehér képkészítéshez az írói ábrázolásmód metódusaihoz hasonlítja.
 
Bartis Attila: Kitömött párduc, Berlin, 2014. Fotók: Mai Manó Ház
Bartis Attila: Kitömött párduc, Berlin, 2014.
A képek megragadható és elsőre könnyen leírható pillanatokat rögzítenek, a rögzítés viszont már nyilvánvalóan imagináció. A képalkotás a létrehozója felől jön, ő a valóságból azt és úgy ragad meg, azt és úgy közvetít (ha van ilyen szándéka, ha nincs), ami benne van. Ehhez képest elhanyagolható lenne, hogy tárgy- és tényszerűen mit látunk a képeken. De ne hanyagoljuk, el, mert a szcéna Bartis számára gyerekkora helyeit idézi. Olyan világ, ahol még a nyugati, „high-tech üresség” (az is valóság, ha nem annak negatívja) nem foglalta el a teret.
 
Jáva szigete az európai szemlélőnek felettébb egzotikus. Az óceán, a folyton ömlő eső, a furcsa épületek, az állatok, az emberek, az emberek különböző eszközei, az emberek ezekkel a különböző eszközökkel, ezekben a különböző furcsa épületekben, az állatok a furcsa épületek előtt. Ezek mind mégsem katalogizálhatóak egyértelműen, és leginkább azért nem, mert Jáva szigetének megmutatása nem első számú célja Bartisnak. A helyzet bonyolultságáról maga a szerző beszél egy pár évvel ezelőtti, a Szellemkép című online folyóiratban megjelent interjúban. Azt meséli, hogy amikor sok hónap után hazaérkezett Kínából és előhívta az elkészült képeket, kiderült, hogy a nagy részükön egyáltalán nincs ember, miközben Kínában hihetetlen zsúfoltságban élnek. Ehhez kapcsolódva beszél arról, hogy ha nem portrét készít, akkor a legkevésbé sem zavarja a fényképező, míg, ha embereket fotóz közé és a kép alanya közé gyakran áll oda nem illő tárgyként a gép.
 
Tehát a szigetek megmutatása nem esik nehezére, és én sem mondanám, még véletlenül sem, hogy amit látunk azok csak és kizárólag metaforák, hiszen „az élőlények sem metaforikusan élnek”, ahogy Roland Barthes mondja. 
 
Így aztán a képek ismert szereplői: a barát, Kemény István, a fiú, Bartis Milán, A csöndet úgy kötetben is megjelenő, a több mint harmincezer Bartis-képen szereplő Cedenka és ismeretlen szereplői, a fekvő és ülő nők, a motorozó gyerekek, a biciklijüket mosó emberek, a cigarettázó férfi épp a valóságot mutatják. Mozdulataik, amelyek – szintén Barthes szerint – „egészen biztosan voltak” egyszer, nem biztos, hogy nincsenek többé. Az viszont igen, hogy léteztek. Úgy, ahogy Bartis akkor, abban a pillanatban látta őket.
 
 Bartis Attila: Öltözőkabinok, Goa Cemara, Jáva, 2016. Fotók: Mai Manó Ház
Bartis Attila: Öltözőkabinok, Goa Cemara, Jáva, 2016. Fotók: Mai Manó Ház
Ezt láttatja velünk. Nemcsak azt, ami akkor volt, hanem azt is, ahogy ő azt, ami volt, meglátta. És láttat még az égből a földre lecsapó hatalmas sárkányt, száradó ruhát, felrepülő madarat és repülőgépet is. Láttat négy fal közül kinézve égboltot és a végtelen(nek) tűnő óceánt, láttat majmot és letakart autót ugyanúgy, ahogy felhőt (többet is) és elhagyott medencét. Ismerősök és ismeretlenek, jelenségek és mozdulatok, események és történések látszanak, mi meg nézzük. Trivialitásaink közösek.
 
Utánanéztem, mi akkora súlyú a környezetemben, mint Bartis új kötete. Mármint kilóra. Például egy fél tégla, amivel be lehet dobni egy hasznavehetetlen, mondjuk kitárhatatlan ablakot, de kb. ekkora súlyú egy átlagos, nem túletetett házimacska is, amit Kemény István a nehezen megszelídíthető valósághoz hasonlított. Ennyi az átlagos súlya egy jól felszerelt fényképezőgépnek is tokostól, állványostól. Régen két kilósak voltak a kenyerek is.
 
A kötetet mindenképen ülve szabad csak lapozgatni, fej fölé tartva könnyen elfáradhatunk a gyönyörű könyvtárgy kézbentartásától. A valóság fényképalbumba zárt súlyától viszont felfrissülhetünk. Ami meg az albumon kívül van, még várhat. Előbb lapozzuk át, és utána mehetünk újra megnézni a valóságot, vagy legalább is elkezdhetjük várni, hogy meglássuk. Állítólag nem kell kergetni, ha türelmesen keresi az ember, odajön, mint egy macska és még az is lehet, hogy megszaglász. 
 
A kiállítás május 13-ig látogatható. 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek