Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

A HALÁLBÓL IS VICCET CSINÁL

Gringo
2018. márc. 22.
Mi lenne, ha Tarantino rendezne vígjátékot a mexikói drogkartellről? Erre próbál kiizzadni magából valamiféle választ az Edgerton testvérpár kevésbé ismert tagja. SOÓS TAMÁS KRITIKÁJA.

Mindig is foglalkoztatta az embereket, mi lehetett volna belőlük jobb génekkel vagy kicsit több szerencsével, a hollywoodi sztárok családfáját mégsem jut eszébe senkinek végigpásztázni ez ügyben. Vajon miért nem hallottunk soha Don Swayze-ről? Miért nem ámultunk Michael Buscemi alakításain? És miért nem lett rocksztár Frank Stallone-ból? Genetika lenne ez? Sztárnak tényleg születni kell? Az a kis különbség számít a kinézetben, vagy az a nagy a tehetségben? És tényleg az a kreatívabb testvér, amelyik híresebb lett?

Sokan sokfélét mesélhetnének erről Neil Connerytől Tom Francóig, de az Edgerton fivéreknek frappáns válaszuk van a kérdésre. Mégpedig, hogy lehet ugyanazon az úton haladni a sztárság felé, de nem árt másfelé ágazó ösvényeken járni. Az ausztrál testvérek kicsiben kezdték, mindketten írtak és rendeztek, de Joel végül színészként, Nash pedig kaszkadőrként csinált magának karriert. Nash repkedett Supermanként, és pörgette Obi Van dublőreként a fénykardot, majd megalapította testvérével a laza alkotói közösségként és az ausztrál újhullám keltetőjeként is működő Blue Tongue Films-t (innen rajtolt David Michod [Animal Kingdom] és Spencer Susser [Hesher] is). Szeretni mégis a rövidfilmjeiért szeretjük őt, amiket olyan frissen és szellemesen rendezett, mint egy Ausztráliába szakadt, félárva Coen testvér, akinek a vérében ott csörgedezik a fargói fekete humor. (Itt meg is lehet nézni őket – különösen a Spidert ajánlott.)

Elhidegült szerelmesek, meredek kaszkadőrmutatványok, pimasz csattanók: jól látszik, hogy az idősebb Edgertont az élet kevésbé habos oldala izgatja, és benne a keményen dolgozó kisvárosi, aki belecsábul a bűnbe, hogy kitörjön a mindent átitató kisszerűségből. Erre a rugóra húzta fel első nagyfilmjét, a The Square-t, és ezzel próbálkozik első amerikai rendezésében, a Gringóban is. De most már nem érte be azzal, hogy átköltöztesse a Fargót egy ausztrál kisvárosba, és az emberi pitiánerségből rendezzen abszurd komédiát, hanem elgondolkodott azon is, hogy mit tenne Tarantino, ha vígjátékot írna a mexikói drogkartellről és a hálójukba kavarodó fehérgalléros bűnözőkről.

Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből

Rosszul tette, hiszen már a kérdés is hibás. Tarantino nyilván valami eredetit húzna, Edgerton viszont azzal jön, ami húsz éve, a Kutyaszorítóban meg a Szóljatok a köpcösnek idején volt menő: gengszterekkel, akiket a popkultúra nagy kérdései izgatnak (miről szól a Like A Virgin? tényleg a Sgt. Peppers a Beatles legjobb albuma?), és a mindent felülíró véletlennel, ami még a halálból is viccet csinál. Sajátos bűnműfaj ez, amely nem áll annyira távol az emeletről kidobott és Tomot meg Jerryt összelapító zongorák világától. Az abszurd itt az úr és ezért – mint egy rajzfilmben – bármi megtörténhet. A lényeg csak annyi, hogy meglepő legyen és mulatságos, ahogy az élet rácáfol a kispályás bűnözők terveire – most éppen a fű legalizálását váró cég vezetőire (Charlize Theron és Joel Edgerton), akik Cannabax névvel dobnának piacra egy lazító pirulát, és adnák el az ötlettel együtt a vállalatot is, csak ehhez el kell vágni a mexikói maffiához fűződő szálakat, és beáldozni a játszmában a mit sem sejtő mexikói kapcsolattartót (David Oyelowo).

A fordulatokkal aztán nem spórolnak, még sincs min meghökkenni. A Gringo kiszámíthatótan véletlenszerű, és ez ebben a műfajban a legnagyobb hiba. Már rég tudjuk, hogy ha az anyósülésen pisztollyal hadonásznak, akkor a legközelebbi kátyúnál lelövik a sofőrt, és azt is, hogy aki az úttesten tart nagymonológot, azt mindjárt elcsapja balról egy autó. Amit szórakoztatóan művelt Nash a Spiderben és a The Square-ban, azt vérszegényen utánozza a Gringóban. Mintha csak azok a fáradt ötletek jutottak volna eszébe, amik minden hollywoodi forgatókönyvírónak szoktak. Talán mert tényleg kiégett hollywoodi firkászok jegyzik a könyvet: Matthew Stone, akinek a leggyengébb Coen-film, a Kegyetlen bánásmód sztoriját köszönhetjük, és Anthony Tambakis, aki a Joel Edgertonból (meg Tom Hardyból) sztárt faragó Warriortól rövid távon jutott el a Karate kölyök 2 és a Bad Boys 3 forgatókönyvéig.

A képek forrása: MAFAB
A képek forrása: MAFAB

Az Edgerton testvérek közti egyensúly is borulni látszik: eddig Joel volt a jobb színész és az ügyesebb író, Nash pedig a vagány kaszkadőr és a biztos kezű rendező, csak hát Joel pár éve megvillantotta a benne élő Hitchcockot, és Az ajándékkal egy okos háztáji thrillert rendezett, amelyben a műfajt is a feje tetejére állította a mellbevágó tanulság kedvéért. Nash viszont most rendezőként is dublőr maradt: nem tudta stílussal megtölteni a filmet, és a ritmussal, a vágással megemelni a történetet, vagy lecsapni a csattanókat. A karikatúrák – a naiv balek, a pöffeszkedő főnök – nem közölnek semmi szórakoztatót vagy érdemlegeset a szereplőkről, így hát hiába teszik a sztárok a dolgukat, a legtöbb, amit elérhetnek, hogy ne bólintsunk be az inkább háromnak tűnő két óra alatt. Legjobban még Charlize Theron járt, aki a Pszichoszingliből mentette át ide a csúcson túllendült szexbomba szerepét, és fegyverként használhatja a szexualitását, nem átallva odataposni, ahova kell, ha meg akarja őrizni a pozícióját. Neki legalább írtak néhány szarkasztikus dumát, amit a moziból kifelé jövet egyszer fel lehet emlegetni, a többiek viszont csak sztereotípiákkal hadakoznak: Amanda Seyfried a történetben semmilyen szerepet nem játszó szende szőkével, David Oyelowo pedig a fekete kisemberrel, aki csak átszerencsétlenkedni képes az életén. Kevin Hart szokta kirázni ezt kisujjból, ha be kell fizetni egy csekket, és Oyelowo sem tud kipréselni pár olcsó poénnal többet a szerepből.

Theron mellett egy másik nő, Paris Jackson nyújt még maximumot bűnbe csábító rockerlányként, aki ezzel a karizmatikus belépővel alighanem a Gringo legizgalmasabb kérdését teszi fel: vajon Michael Jackson lánya is a Don Swayze-ik sorsára jut majd? Vagy esetleg tehetségesebb a filmezésbe belekóstoló modellek többségénél? És vajon számít valamit, hogy a keresztanyja Elizabeth Taylor volt? Kiegyenlíti a mérleget, ha a keresztapját viszont Macaulay Culkinnak hívják?

A film adatlapja a Magyar Film Adatbázisban itt található.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek