A – leginkább a nyolc Oscart nyert, 1972-ben mozikba került, John Kander, Fred Ebb, Bob Fosse és Liza Minnelli jegyezte filmtörténeti klasszikusnak köszönhetően – kopásálló sikerszéria alapjait két, térben és időben is jól elkülöníthető szerző, John Van Druten I Am a Camera (Fényképezőgép vagyok, 1951) című színdarabja és Christopher Isherwood Goodbye to Berlin (Isten veled, Berlin, 1939) című novellafüzére szolgáltatta, melyekre már szabad kézzel és szabad szellemmel építkezhetett valamennyi adaptáció. Mert abból akadt bőven.
Az eredetileg 1931-ben, a weimarizálódó Berlinben játszódó, politikailag és szexuálisan túlfűtött történet szereplői turisták és migránsok, kurvák és melegek, zsidók és nemzetiszocialisták. A Kit Kat Klub (Berlin máig trendi szórakozóhelye, Köpernicker Strasse 76.) összes fellépője és az ugyanott feledni vágyó vendégek, a jobb élet szétfoszló reménye helyébe lépő, sosehalunkmeg ígéretében, a mindinkább érzékelhető nácizmustól ledermedő (vagy éppen izmosodó) panziólakók.
Például Sally Bowles, a nagyon szép, nagyon amerikai, nagyon iparkodó és kicsit tehetséges Kit Kat Klub sztár. Vagy a fiatal amerikai író, Cliff Bradshaw, a playboy Maximilien von Heune báróról nem is beszélve. A lehetőségekből a legtöbbet kihozni vágyó, a csodában hívő és dögunalmas életet pazarló pótléttel elmúlató emberek visszatérése a földre, a masírozó katonák lépésütemére, a hitlerjugendes Vaterland kórusának kíséretében.
Nem véletlen, hogy a Kabaré az első, felnőtteknek szánt musical, a vállaltan tabuborító karakterekkel, és igazi pionír, a nincs happy end okozta sokkal. A boldogtalan véghez vezető út tarka-barka; végül is így-úgy mindenki elárul mindenkit, pénzért, hírnévért vagy csak szerelemből, tiszta dekadencia.
A Broadway-n több mint ezerszer ment, és két év alatt átúszott Európába, először Londonba, ahol a West Enden Judi Dench Sallyként háromszáznál többször lépett színpadra.
Hazai pályáján a Kabaré útját Szinetár Miklós egyengette kitartóan: először lefordította a szövegkönyvet (a dalszövegek eredeti Zsüti adaptációk voltak!), aztán gyorsan színre is vitte főiskolás végzős osztályával az Ódry Színpadon 1976-ban. A magyar ősbemutatót egy évvel követte a másik, Szinetár-rendezte igazi premier, a Fővárosi Operettszínházban – és azóta szinte nincs évad Kabaré nélkül, hullámokban söpör át az országon, nemigen van kőszínház, ahol ne lett volna willkommen, bienvenue és welcome.
De mint tudjuk, ahány (szín)ház, annyi Kabaré, vannak felejthetetlenek és vannak felejthetők, sőt felejtendők. A mélyenszántóan frivol mint motívum, szinte már maga színház… hol erotikusan politikus, hol fordítva – és viszonylag jól tűri a jelmeztelenítést, a kortalanítást és az eltájolást, nem is csoda, ha (ahogy mondani szokták) színházi életünk kiválóságai rendre elcsábulnak, egyikük-másikuk többször is. Mert leginkább nekik köszönhetjük, hogy akadtak Liza Minnellinél is Sallybb Bowle-ok és orfeumok pódiumáról fényárba jutó, született konferansziék itthon is. Hogy ugyan az arcpirítónak titulált, de mégis nyomot hagyó bábozás, és a (rossz) operettre megtévesztésig hasonlatos, ásítósra sikeredett produkciók ugyanabból a matériából készültek, és nyilván készülni is fognak.