A fecsegő potyautas 29.
2018.03.22.

Na, most ez az egész Csomós Mariról jutott az eszembe... SZÍV ERNŐ ÍRÁSA.

Bárkinek beszámolhatnék a cikkírás nehézségeiről. Taglalhatnám a téma vészes fogyatkozását, az ismétlődések nyűgét, azt, hogy milyen átkozottul nehéz kiállni a színpadra naponta ugyanazzal a verssel. Unom magamat? Hát persze. Senkit se érdekeljen a nyafogás. Kit érdekel egy ferde-csorba kődarab. Egy baszom kis féltégla, amit kihúznak Kelemennén rúzsos szájából, szép, meglepett arca a falban maradt. Eldobják azt a téglát, ssss. Ha fejedet találják vele, ha megölnek vele, akkor sem érdekes, csak az az érdekes, hogy ebbe, kispajtás, belehaltál, mint egy Nemecsek, mint egy D. Titusz (migr). Ez volt a fölvezetésem, tkp. csak hangulatot akartam teremteni valami igazán szívhez szólóhoz. (megtartom a követ, ami megöl, köszönöm szépen)


Nem volt ismerős a Radnóti Színház kicsiny előterében, ugyanis az előadás régtől fogva ment, mi is csak éppenséggel mentünk oda, tétova léptekkel a tavaszi télben. Mint mondtam volt, a kicsit jöttem – hát megint - elbeszélni. Tárgyaljunk erről. Az apróságról. A kevésnek tűnőről. Hogy tehát a mellékes nagysága és ereje micsoda, csak mert én ezt, ebben az előadásban, a Futótűzben a két szememmel láttam, azt figyelhettem tehát, hogy az úgynevezett mellékesek milyen pazarul végzik, csinálják, hogy mennyire ki vannak találva. (Pál András, Sodró Eliza, Gazsó György, Schneider Zoltán) Édes istenem, ha tudná a nagyvilág, milyen elvetemült dolog mellékszereplőnek lenni. 

Kimegyek például az utcára, ébredés után, még hull belőlem a korpa, a csipa, még gőzölögtetem az éjszaka rémpermetét, még hallom, hogy veri a szívem a kurkszi tankcsatát, de csak mellékszereplő vagyok. Én. Öt mondatom van, csillagvirág. Ha, ha, ha jól, szabadon gazdálkodom ennyivel. Olyan sok az élet, annyira tágas, annyira beláthatatlan, hogy mindig csak mellékszereplő lehetsz, de viszont. 

Na, most ez az egész Csomós Mariról jutott az eszembe. 

Befizetted a csekket? Van valami a firhanggal, beázás a kisszobában, a parketta hol, melyik sarokban is púposodik? Piroskám mikor is telefonált? A temető. Majd ki kell menni, kiveszem a virágot, ez legyen jobb, szebb, mint az előző, ne hordozzák el messze az öntöző vödröt. Én, drágám, nem várok meg minden végszót, minden vége-tapsot. Fáradt vagyok már, mint egy idős, ereszkedő szemhéj. Robika beküld az asztal alá, nemdebár a kis faszomat, ilyet nem mondunk, csak gondolunk, áldjon isten, férfit csinál belőlem vénségemre az elvetemült. Huhh. Leeresztem magam, drágám, hazamegyek, János, hívjál, kérlek szépen taxit, köszönöm.
Így.

A Futótűz öt percéről, de lehet, hogy tíz, egy ilyen semmiségről beszélek. Van a történetben egy arab nagymama. Megformálja Csomós Mari színművésznő. Kis monológ egy zavart, megvert, kínzott, kifosztott lányhoz, az unokájához. Arról szól, arról beszél, hogy neki, a lánynak itt, ezen a földön, egy dúlt, rabolt, gyilkos háborúban vergődő arabország földjén nincs részük szépségben, nincs részük a kegyelemben, csak a gyűlölet és a vad szenvedély irányítja őket, és ezért, és nem másért, a lánynak el kell mennie innen, tanulnia kell, tanulj meg írni, olvasni, és a neved. Nawal Marwian. Kováts Adél. Menj el innen. Ebből. Kötelességed magaddal szemben. Életed. Tiéd. Válj le. Szakadjál el. Ne ide engedd a gyökered, ami itt olyanná tesz, mint amilyenek az itteniek, kő maradsz, homok, túlélés, a kevésnél is kevesebb. 

Kábé ez volt. Összefoglalva ilyenek. Egy mellékes monológ volt, egy mellékes világértelmezés. Semmi arab jelleg. Semmi specifikus. Semmise arab, migráns, muszlim, hívő, hitetlen, pogány, keresztény. Hanem ember.

Ha rendező vagyok, talán meglepődöm a színészem teljesítményén. Hogy ott, abban a helyzetben így beszél, bankot robbant, jó, jó, titokban szinte, de mi lesz az esztétikai árfolyammal. Ha rendező vagyok, talán meglepődöm az írón, aki lekörmölte ezt, és úgy beszél ott és akkor az arab nagymama csöndes szájával, mintha mindent lehetne. Úgy értem, mindent el lehetne mondani. Erről van szó. Amikor a mellékes minden lesz. Nem akarattal, nem durvasággal, hanem a sűrűsödő lélek fényével és egy élet gondosan fölhalmozott tapasztalatával. Csomós Mari valami olyasmit tett, amit kevesen tudnak magyar színházakban. Így kimenni, szinte mezítelenül az univerzálisba. Kimenni az áruló, szarházi csillagok közé, ki a hidegbe, miközben minden szava meleg; melegen beszél. Viszem a meleget, nesztek. Kitette magát oda. Megtette, amit színész megtehet, mintegy mellékesen eltakarta a Teremtőt. Abban a néhány percben bejátszotta az univerzumot. Puszi.