Sokáig csak arra figyeltem, hogyan vasal Kovács Patrícia Alisonként. A vasalás mint színészi feladat; vasalni tudni kell, a színpadon is, különösen, ha valaki fiatal feleséget játszik. Kétoldalt, a fotelekben két fiatal férfi, egyikük Alison férje, Jimmy, aki dühödten szitkozódik újságolvasás közben, szidalmazza kis feleségét, aki némán, egykedvűen tűri a vegzatúrát, mintha nem lenne ott, nem lenne jelen, csak önmagába zárva, elvarázsolt lényként figyelne befelé; ilyen a női sors, gondolhatná macsósan elfogult férfihősünk, ha tényleg macsósan elfogult lenne. Mert valóban, mi lenne, atyaég, ha Alison heverészne a fotelben, vasárnap, újságot olvasva, párját szívatva, s Jimmy vasalná a női ruhákat s talán a férfiingeket is, mert ez lenne a szereposztás.

 

Szóval Alison vasal, egykedvűen, a férjecske szitkozódik, Szabó Kimmel Tamás élesre fent iróniával köt bele minden pillanatban, a nő meg csak tűri, tűri, vajon meddig még, meddig lehet tűrni az ilyen megaláztatást. S még egy férfiember van jelen, Jimmy barátja, a léha és kissé tohonya Cliff, aki ugyan aláveti magát barátja önkényének, de azért empatikus cimbora, Alisont is rendre megvigasztalja, magához öleli, kicsit szorosabban is, mint az egy baráttól szigorúan elvárható. 

 

És akkor a vasalásról eszembe ötlik még a hajdani legendás pesti színházi Dühöngő ifjúság ’92-ből, amiben Eszenyi Enikő vasalt átszellemülten, lehet, hogy a vasalódeszka nem volt ennyire Ikea-szabványos, mint a Belvárosi Színházban, s tán a vasaló sem volt ennyire modernül gőzölős, mint most, s ott a fiatalon elment nagyszerű színész, Kaszás Attila lövöldözte vagabund, lázadó Jimmyként nyilait feleségére, akit Eszenyi igencsak fegyelmezetten játszott.   

 

Osborne 1956-ban született híres-hírhedt drámájának, amely anno egy nemzedék, a „dühös fiatalok” generációjának névadója, s a hatvanas évek diáklázadásainak egyik előfutára lett, megkopott a fénye, a patinája, megváltozott a konfliktusainak tétje, kiszaladt alóla kissé az úgynevezett valóság. Drámai gyúanyaga persze valamelyest megmaradt, mármint az, hogy egy fiatal pár két tagja semmiképpen nem jut dűlőre egymással; a fiúnak baja van a világgal, a párjával, annak felmenőivel, de legfőképpen önmagával s a rosszul berendezett világegyetemmel, ahol is egy koszlott tetőtéri albérletben kénytelenek meghúzni magukat, s valami cukorkásstandból vagy miből próbálják biztosítani létfenntartásukat. A szabadságához körömszakadtáig ragaszkodó fiú türelmetlensége, kíméletlensége szétmarja az épphogy csak létrejött kis családot, amelyben a lány történetesen terhes, a gyerekét várja, de az örömhírt nem meri megosztani férjével, attól félvén, hogy majd rosszul fogadja a hírt, női machinációnak véli, amivel a lány, akit elszakított felső osztálybeli családjától, magához próbálja, úgymond, láncolni.

 

Felsejlik aztán a tágabb háttér is, a család s a szigorúan kasztokra tagolódó társadalom, amely akkor, az ötvenes évek derekán sem kínált igazán élhető feltételeket a fiataloknak. Mindez benne van Osborne drámájában, valahogy mégis azt érezzük, hogy mindez már kicsit passzé, lefutott, érvényét vesztette, mert hát a mai fiataloknak, pároknak és szingliknek ennél súlyosabb, végzetesebb, kuszább, de mindenképpen másféle, mondhatni átláthatatlanabb helyzetekkel kell szembenézniük.

 

Szóval ott a vasalás, még mindig, ahogy Kovács Patrícia kigombolt ingében egykedvűen vasalja utálatos férjecskéje, Jimmy ingeit, s nem reagál a fiú élceire, szanaszét lövöldözött nyilaira, kirohanásaira, csak végzi csendesen a háztartási cselédmunkát, s nem vág hozzá se jó, se rossz képet, csak végzi, amit kell.

 

S bár Osborne drámája valóban kissé megkopott, ám friss, ropogós kortársi nyelven szólal meg; Nádasdy Ádám fordítása evidenciaként emeli be a mai, meglehetősen szabad szájú, nyers, nyegle, s tán némiképpen durva, ám mindenképpen üdén fiatalos közbeszéd fordulatait. A drámai szerkezet az ötvenes évekből való, ám a hang, amelyen hőseink megszólalnak, a kétezer-tízes évek végének hangja.

 

S lám, megint csak az az eset forog fenn, mint a mai színházban nemegyszer, amikor is a színészek jelenléte, sistergően eleven játéka, jellemformáló vehemenciája, szenzibilitása könnyedén átlibbent egy megfakult drámai matériát a mába, mert hiszen a nyelv, ahogy megszólalnak, ahogy mozognak, ahogy gesztikulálnak, az bizony mindenestől a jelenkor lenyomata; mai életek, sorshelyzetek, indulatok gyűjteménye vagy tablója. Znamenák István rendezése ezt a vonulatot erősíti fel a gesztusokban, a tűpontos dialógokban, a játékot körülölelő jazzfutamokban, a szereplők csapzott öltözetében s a rusztikus térben. (Díszlet: Znamenák István, jelmez: Cselényi Nóra.) S bár a rendezés nem rugaszkodik messzire az osborne-i univerzumtól, jótékonyan aknázza ki a jelenkori mintázatú konfliktusokat, szenvedélyeket. Ilyen, mindenestől kortársi érzékenységű Kovács Patrícia Alisonja: egy filigrán, törékeny fiatal nőt látunk, aki úgy lázad, hogy elfogadja a helyzetet, amibe ilyen-olyan okból belesodródott, csak belsőleg tiltakozik, de azt is úgy, hogy nem robban szét a feszültségtől, csak némán, mondhatni alázatosan, megalázottan tűri a sorsát, fiatal éveinek semmibe hullását, ifjú férje dühkitörésektől tarkított zsarnokoskodását. S Kovács Patrícia, aki az elmúlt években számos film- és színházi szerepben mutatta meg kivételes jellemformáló képességét – a Félvilág lusta, buja nőstényén át a Korhatáros szerelem könnyedén libikókázó elszánt szerelmeséig, az Orlai Produkciós Iroda Bocs, félrementjének virtuózan csetelő, brillírozó nőcijéig vagy a Vőlegény hiperszenzibilis Kornéljáig; most is pazar ívet fest, a jellemfejlődés negatív útját járja végig, s a világra nyitott karaktertől jut el a magába záródás, az önfeladás katatóniájáig. Mindebben méltó partnere Szabó Kimmel Tamás, aki hibátlanul hozza a hihetetlenül laza, könnyed, acélos keménységében is léhán cinikus, nemtörődöm, a világba és saját sorsába alámerülő, abba belefeledkező fiatal férfi figuráját. Egy szabad embert, aki önmagát és környezetét is pusztítja. Szabó Kimmel Jimmyje ugyanakkor mégsem eredendően gonosz, hanem a még némiképp kialakulatlan, szőrösszívű ifjú képlete, aki abban éli ki magát, hogy mindenkibe beleköt, barátba, feleségbe, felmenőkbe, családba, s lehetőleg úgy, hogy közben minél többet ártson magának is. Szabó Kimmelnek jól áll ez a megveszekedett, sikamlós cinizmus, a kimunkált könnyedség, a dühkitörésekbe fojtott rombolás- és szeretetvágy, a szertelenség tobzódó mámora. Így súlyos a figurája. 

 

De ugyanígy remekelnek a színjáték további alakjai, a párcserés játék résztvevői. S látjuk, hogy egy idő után ugyanaz a szituáció ismétlődik, csak ekkor már a korábban megvetett Helena vasal a színen: Járó Zsuzsa ihletetten, árnyaltan játssza a hajdani barátnőt, a vadonatúj kedvest, aki csakhamar vissza akarja passzolni eredeti „birtokosának”, Alisonnak Jimmyt, felrúgva új szerelmet, kapcsolatot, életformát. Járó Helenája keményen caplat magassarkújában, kurtára szabott lengő szárú nadrágjában, majd szeretőként lágyabbá válik. Cliffet Ötvös András formálja meg, a méla macsót adja érzékletesen, aki mindig beletörődik mindenbe, de azért empatikus jóbarát és hű szövetséges marad. Dulakodnak, ölre mennek Jimmyvel, ám mindig ő húzza a rövidebbet. Hőseink olykor infantilis játékokban élik újra ki nem nőtt tinédzserkorukat, e betéteket néhol erőltetettnek éreztem. Papp János a régi erkölcsöket, az egykori délceg, katonás tartást mintázza meg az ezredes apa szigorú figurájában.  

 

A konfliktusok szépen kibomlanak, a feszültségek felszikráznak, a párok meg szép csöndben tönkremennek. Minden szépen, kerekdeden történik, s a cselekvéseket rendre felülírja a megoldatlan sorshelyzetek kusza hálózata. A zárlat – a darabban s az előadásban – némiképp melodramatikus; a „mackó” és a „mókus” egymáshoz simulnak, egymásba kapaszkodnak.

 

A Belvárosi Színház ütős életérzés-színjátéka nem hatol túlságosan mélyre, de sokféle gondolkodnivalót kínál. Például az empátiáról, az összetartozás stációiról, az önismeretről. S persze eltöprenghetünk a figurák jelenbeliségén, meditálhatunk sorsuk kacskaringóin. 

 

Az előadás adatlapja a port.hu oldalon itt található.