A filmnapokon évek óta nem csupán építészetről van szó; a házak és a hozzájuk tartozó emberek – alkotók, használók, építők, fejlesztők és a takarító személyzet – ürügyén sokkal inkább arról, mi zajlik körülöttünk a világban. A világ változik, a házak viszont a helyükön maradnak akkor is, ha eljárt felettük az idő. A fesztivál többek között azt a – nem csak az építészet számára zavarba ejtő – kérdést járta körül: mit kezdjünk a zűrzavaros 20. század hagyatékával a racionális 21. században?
A filmnapok a Kortárs Építészeti Központ rendezésében zajlanak, így a válogatás kezdettől fogva a számukra hivatásnak tekintett témákra: a várost használó társadalom és a várost tervező ember problémáira fókuszál. Az építés ma mindennél nagyobb üzlet, az építészeti tevékenység éppúgy polarizálódik, mint maga a társadalom: a szociális indíttatású „szegény építészetet” fényévek választják el a giga-mega beruházásoktól, az egymásra licitáló Bábel tornyok világától. Miközben a lakhatás sok helyen alapvető probléma, a Földet építészeti hulladék borítja: üresen álló tégla- és betonmonstrumok roncsai meredeznek mindenfelé – és nem csak a természetes elmúlás következményeként. Sokszor már születésük mellett is csak az építésben rejlő profit bábáskodik, szó sincs róla, hogy valaha birtokba vennék használóik. A filmek többsége a befektetői szemlélet és a használók érdekei közti ellentétet hozta testközelbe.
Az építés motivációja alapvetően megváltozott, és ez nem csak a volt szocialista országokban igaz. A vetítésen jelen lévő Federico Schiavi, valamint Gian Piero Palombini filmje, a Togliatti(grad) a Fiat 1969-es Szovjetunióba településének ürügyén ma még ritkaságszámba menően objektív képet rajzolt a korszakról, a kétféle rendszer találkozásáról. A 2014-es Torinói Filmfesztiválon sikert aratott film először szerepelt a keleti régióban, a rendező ezért őszintén kíváncsi volt a reakciókra. A jórészt fiatalokból álló közönség azonban láthatóan tanácstalanul állt a látottak előtt, hisz a múlttal – legyen az a szocialista, vagy a szabad nyugat – többnyire sommásan leegyszerűsített vélemények formájában találkozik. Kevés hiteles gondolat hangzik el egyelőre arról, hogy az anyagi körülmények kétségtelen különbségei ellenére a huszadik századi történelmet alakító szellemi folyamatok egységes rendszert alkottak, megalapozva azt a globalizált társadalmat, amelyben ma élünk.
Az építés hagyományosan a jövőt szolgálta, ám a jövő gyakran hálátlannak bizonyult. A nemes szándék ellenére a korszerűnek számító forma elavult, vagy eleve meg sem értették. Az utókor sok esetben az épületeken áll bosszút az építés korához tapadó ideológiai kontextus miatt. A novgorodi Dosztojevszkij Színház futurista ufójának alkotója a hetvenes években a korlátok közé szorított ember számára akart fenségesebb létezést idéző teret álmodni, ahol a szellem jut szóhoz. A ma elvonultan élő és festegető művész az eltelt évtizedek alatt kénytelen volt tudomásul venni, hogy álma az idő martalékává válik, a városlakók kigúnyolják a formabontó épületet, csövesek isznak és hugyoznak a tövében, helyi Eperjes Károlyok pedig drámai módon teszik a földdel egyenlővé avantgárd, szoborszerű tornyát, mint a kommunizmus jelképét. (Novgorodi űrhajó, rendező: Andrej Rozen.)
Sokszor az igény változása vetett véget a hajdan prosperáló építészeti együttes életének. Saša Ban filmje, a Megastruktúrák (Slumbering Concrete, Betonski spavači) a kihalt horvát tengerparti szállodák történetén keresztül mesél az értékrend változásának következményeiről. A ma is mértékadó építészeti elvek mentén tájba illesztett, városnyi méretű objektumok szervesen illeszkedtek a hetvenes évek életstílusához, megoldották a Horvátországba özönlő turisták elszállásolását, a környékbelieknek pedig munkát adtak. A turisztikai igények változásával azonban tönkrementek, a délszláv háború idején menekültek elszállásolására használták őket, ma pedig a romantikus építészettörténészeken és az elhagyott épületeket meghódító megszállottakon kívül csak a korrupt ingatlanspekuláció érdeklődik irántuk.
Ugyanígy a fejlesztői érdek érvényesül a Keleten és Nyugaton egyaránt problémát jelentő elavult lakótelepek esetében is. De míg Londonban akad pénz arra, hogy lebontsák őket, legfeljebb az elköltöztetett lakók lelke és kutyája pusztul bele (Larry és Janet kiköltöznek, r.: Patrick Steel, David Reeve), addig a volt szocialista országokban ez szóba sem jöhet. A BLOKI (r.: Konrad Królikowski) című opuszban lengyel lakótelepek tervezői vallanak azokról az ellentmondásokról, amik a tömeges lakásigény kielégítését megoldó egyenházak születését kísérték. Ám míg a szocialista lakótelepek esetében a sokszor kifogásolható minőségben felhúzott épületek között kifejezetten cél volt a szociális funkciókat biztosító tágas közterület kialakítása, addig ma már csak az intenzív beépítést tartja a fejlesztő szem előtt. A korszerű lakóparkokban minőségi egyenházak hőszigetelt ablakaiból a lakók egymás konyhájába bámulnak, és harminc évre eladósodva ugyanúgy örülnek, mint a háború után a komfortos lakótelepekre költözők. A saját tulajdonú ingatlan ma is sok helyen státusszimbólum, meglepő módon például Kínában, ám a hitel törlesztése röghöz kötöttséggel jár, ami totálisan szemben áll az egyéb értékekre koncentráló kortárs mobilitással, és a lakhatás alapvető szükségletének alávetett teljes életprogramot jelent. A korszerű városfejlesztés feladata, hogy ismét a hosszú távú használói érdekeket érvényesítse a befektetők pillanatnyi igényeivel szemben.
Előre gondolkodó európai városok már felismerték a közterületek fontosságát. A Kié a város? című film (Whose City, r.: Hans Christian Post) Berlin példáján keresztül világít rá a városi léptékű fejlesztés kulcsmozzanataira. A kora kilencvenes évek Hans Stimman vezette, férfiközpontú, konzervatív várostervezése a várost mint gazdasági egységet igyekezett életben tartani, és a háború előtti Berlin építészeti ideája lebegett a szeme előtt. A mai nyitottabb, jellemzően nők által vezérelt irány a közterek fejlesztését tekinti a sikeres város kulcsának, a használók igényeire fókuszál, és ebben az egyesítés következményeinek integrálása éppúgy helyet kap, mint a nem kis számú panelház vonzóvá tétele, ami itthon is megszívlelendő program lehet. Úgy tűnik, a jobb jövőért munkálkodó tervezői szemlélet, amely a szocializmus idején az építésben találta meg szimbolikus kiteljesedését, ma a városfejlesztés terén talál utat magának.
Míg a fejlett Nyugat a közösségi értékekért aggódik, addig a fejlett Keleten köztudomásúlag tombol a befektetési láz – ennek talán kevésbé ismert, olykor abszurditásba hajló hajtásairól is tudósított a KÉK szervezői – Fehér Gábor, Szín Karolina, Huszár Daniella, Soltész Noémi, Szakál Anna és Polyák Levente – által összeállított gazdag válogatás. Az Addisz-Abeba, Kína új virága című film, (r.: Silvan Hagenbrock) például a kínai építési export hatásait járja körül. Képzett afrikai építészek beszélnek kínai pénzből, kínai építőmunkások által felhúzott lakótömbök hatásairól pontosan úgy, mintha az európai nagyvárosok lakótelepeinek elidegenedéséről hallanánk – elgondolkodtató azzal szembesülni, hogy Földünk egyetlen összefüggő építési területté vált. Nem csoda, ha Kína a már fejletlen gazdaságokban nyomul, hisz otthon nincs elég kereslet a hatalmas befektetői kapacitásra.
A fesztivál alighanem legironikusabb, személyes tapasztalatokat feldolgozó filmje, az Álombirodalom (Dream Empire, rend: David Borentstein) annak dokumentálása, hogyan próbálják a kínai ingatlanfejlesztők a Kínában még mindig nagy becsben tartott külföldiek szerepeltetésével rásózni klienseikre a félkész, ám soha el nem készülő lakások tömegét. Abszurdabbnál abszurdabb snittek követik a kontár külföldieket szolgáltató ügynökség munkáját a kocsmai toborzástól a megbízóval történő tárgyaláson át – feketét vagy fehéret parancsol? – a gyermeteg show-nak gyermeki örömmel tapsoló potenciális vevők elköteleződéséig, majd dühödt kiábrándulásáig. A korlátlan lehetőségek minden vonatkozásban szó szerint értendők, akár a kemény munkával elért célokról van szó, akár arról, hogy a sivatag közepébe tengeri akváriumot építsenek. Óhatatlanul megfordul a szociálisan elkötelezett néző fejében, milyen idilli hely lehetne a világ, ha ezt a hatalmas potenciált ésszerű célokra fordítanánk.
Hogy a fejlesztők, urbanisták és használók háromszögében hol az álmodó építész szerepe, arról a Rem Kollhaas sztárépítészt bemutató – kissé vontatott – eposz adott eligazítást. Napjaink építészének olyan helyekre kell tervezni, ahol sosem élt, amiről nincsenek személyes tapasztalatai. Az anyagok, a technológia, a táj nyújt számára kontextust ahhoz, hogy kapaszkodókat találjon az ismeretlen terepen. Eközben óhatatlanul kialakul valamiféle új, globalizált stílus, amely a végtelen technikai lehetőségek birtokában hozza létre szellemi alkotásait. Ez a minden eddiginél kreatívabb kiteljesedést ígérő építészet azonban csak akkor lehet sikeres, ha mindig szem előtt tartja a folyamat másik pólusán álló résztvevőt, a használó Embert.
Az eddig írtak dacára a filmek nem csupa súlyos tanulsággal bombázták a fesztivál népes, gyanútlan közönségét, sőt többségében kifejezetten szórakoztatóak voltak; néhány közülük a neten is megtalálható. Janet tigrisszobája, vagy a novgorodi színházat tervező mezítlábas építész, aki a macskáját kanállal eteti, önfeledt pillanatokat ígér – érdemes kutakodni utánuk.