Preiszner Miklós és Laboda Kornél rendezésében adott egy nárcisztikus rendező: Laboda Kornél, egy független, tehát szegény és nem túl híres társulat, és egy híresebb vendégművész, Nagy Dániel Viktor, akinek az előadás végén át kell érnie a szinkronba. Itt mindenki nagyon tiszteletben tartja saját munkáját, és mindenki csak egyetlen dologra vágyik: be akar futni, menő és elismert művész akar lenni, és nem értik, ha ennyi erőt és energiát fektetnek a munkába, akkor miért nem sikerül nekik. Mi viszont azonnal elkezdjük érteni, miért nem vitték többre a fiatal művészek, amikor a Bethlen Téri Színház előterében végighallgatjuk a rendező úr és a híres színész összefeszülését, amiért az utóbbinak kezdés előtt tíz perccel sikerült megérkeznie. Aztán még jobban összeáll a kép, amikor az egyik színész, Leslie (Göndör László) összefut egy régi ismerősével (Znajkay Zsófia) az előtérben, és beszélgetésükből kiderül, hogy a férfi pornószínészi karrierje után ettől az előadástól várja művészi felemelkedését.

Ám valójában csak akkor értjük meg igazán, miért van parkolópályán a kis társulat, amikor beülünk a nézőtérre, és elkezdjük nézni Laboda úr rendezését (a Medve jeleneteit valóban Laboda Kornél rendezte, míg az egész előadást Preiszner Miklós), Csehov Medvéjét. Itt ugyanis minden el van rontva, ami emberileg és művészileg lehetséges: elfelejtett szöveg, rosszkor, rossz helyen történő belépés, eltűnt kellék egyfelől, a jelenetekben túlburjánzó színpadi jelek tökéletes értelmetlensége vagy a szöveg kínos képi illusztrálása másfelől. Nagyon lehet nevetni a zombira maszkírozott, egy haldokló hangján beszélő Popován (Rácz Zsuzsanna), meg a magából kikelve hőzöngő Szmirnovon (Nagy Dániel Viktor), de azért a szívünk mélyén reméljük, nem kell végignéznünk Laboda úr Medve-adaptációját, és végül így is lesz, mert az előadást szerencsésen megzavarja egy zombiapokalipszis.

Ettől a ponttól egy zombifilm-paródiát látunk, amelynek humorforrása az esetek nagy részében az, hogy a szereplők még ebben a halálhoz közeli állapotban sem tudnak felülemelkedni önzésükön, hiúságukon és exhibicionizmusukon. Eközben a színpadon rendkívül gusztustalan jelenetek követik egymást, meg hosszú kínos viták és tipródások afölött, hogy a kialakult helyzetet vajon hogy is kellene megoldani.

A Vérmedve jeleneteinek feszültsége és humora alapvetően a túlzásokra épül. Az alkotók nagy részének már volt köze valamilyen formában a TÁP Színházhoz, többen közülük folyamatos résztvevői a TÁP előadásinak. Így nem csoda, hogy nem áll tőlük távol a kínos jelenetek túlzásokig való pörgetése (ahogy például a Minden rossz varietében ezt megszokhattuk). Erre épül az előadás szövege is (író: Preiszner Miklós): felesleges, mindennapi fecsegéseinket mutatja fel, amelyek sokszor semmi valóságos információt nem tartalmaznak a színpadi eseményekre vagy a szereplőkre vonatkozóan, viszont elég életszerűek ahhoz, hogy csak ritkán érezzük a helyzeteket feleslegesen túlbeszéltnek.

Két nagyon vicces jelenet között az előadás második felében azért lehet olyan benyomásunk, hogy a poénkodás és a vérengzés kezd kicsit öncélúvá válni, és felmerül a kínzó kérdés, hogy a művészi önreflexiótól sem mentes zombiapokalipszis ötlete pontosan mennyi időn keresztül lehet érdekes vagy szórakoztató. Szerencsére az előadás vége tartogat még számunkra egy amolyan kelet-európai fordulatot. 

A zombik legyőzése után megérkezik egy önjelölt erőszakszervezet három tagja, akik nem gondolkodnak túl árnyatlan, viszont fegyver van náluk, és nem félnek használni. És nem félnek attól sem, hogy pillanatok alatt maguktól eldöntsék, kik fertőződtek meg és kik nem, tehát ki élhet és kinek kell meghalni. A társadalom szegényebb, hátrányosabb helyzetű tagjai ők, akik most úgy kerülnek szembe a kultúra nyűgös, önhitt és tehetségtelen képviselőivel, hogy végre hatalmuk van fölöttük. És jellemző az is, hogy bár művészeink láthatóan meg vannak ijedve tőlük, nem igazán tudják félretenni leereszkedő hangnemüket a kialakult új helyzetben sem.

A gondolat, hogy a zombitámadás nem összehozza, hanem még inkább egymás ellen fordítja emberek csoportjait, az elmúlt nyolc év találmánya, vagy pontosabban a The Walking Dead című sorozaté, amely teljesen átírta a filmes zombimitológiát. Ha mélyebben belegondolunk, mindez teljesen logikus: sem a huszadik, sem a huszonegyedik század nem bővelkedik olyan tapasztalatokban, amelyekben egy katasztrófa – legyen az társadalmi, gazdasági vagy természeti – közelítette volna egymáshoz a politikai ellentéteket, épp ellenkezőleg: a különböző nézetű csoportok minden katasztrófa mögött saját ideológiájuk igazát, a másikénak a hamisságát vélték felfedezni. A megoldás a Vérmedvében sem a megegyezés lesz, hanem a másik, az idegen elem elpusztítása, amely legalább annyira idegen és veszélyes, mint egy csapat zombi – nem véletlen, hogy a zombikat és a zombiirtókat ugyanaz a három ember (Fekete Ádám, Lazók Mátyás, Vasvári Emese) játssza.

Az előadást lezáró rendkívül kínos jelenet pedig megnyugtat minket afelől, hogy a szereplők a rengeteg halál és szenvedés során sem mentek át semmiféle jellemfejlődésen, még mindig ugyanolyan önző, exhibicionista hólyagok, mint az előadás kezdetén – különös tekintettel Laboda rendező úrra -, és tehetségesebbek sem lettek a magukra szedett élményanyagtól. A Fellegajtó nyitogató átélt eléneklése az előadás végén tökéletesen közhelyes választás ennek illusztrálására.

Az előadás adatlapja a port.hu oldalon itt található.