Beszélgetés Gimesi Dórával és Végvári Viktóriával
2018.03.13.

A bábszínház szerelmesei. Egyikük író-dramaturg, másikuk színházpedagógus. Két nő, akik a műfaj köré évtizedek alatt épült, mostanra megkövesedett korhatár-előítéleteket akarják lebontani. Vallják: egy bábelőadás felnőttekhez is tud és akar szólni. Mindezt teltházas beavató-foglalkozásaikon bizonyítják. Gimesi Dórával és Végvári Viktóriával beszélgettünk arról, hogy milyen is a "duplafenekű" előadás, és miért van szükség kulturális szelepekre minden korban. KÓNYA RITA VERONIKA INTERJÚJA.

Revizor: Miben különbözik a felnőttmese a gyerekmesétől?
 
Gimesi Dóra: Nem sokban! Az igazán jó gyerekmese a felnőtteknek is szórakoztató. Én például nagyon szeretek meséket olvasni. Természetesen a nagyon pici korosztálynak szóló mesék kivételek, hiszen azoknak kereteit nagyban meghatározzák az életkorból adódó különbségek. A nagyóvodás és kisiskolás viszont már jó eséllyel tud remekül szórakozni egy olyan történeten, amelynek a felnőtt egy másik aspektusát érti és élvezi. Én soha nem bánom, ha a mesének van olyan vonala, ami egy felnőttnek is mond valamit. A gyerek inkább még "csak" érzi, ő ösztönösebb - még nem fogalmazza meg, hogy gondolatilag mennyire volt valami érdekes. 
 
Végvári Viktória: A mese műfaja nem kifejezetten gyerekeknek jött létre. A 19. századtól létezik kifejezetten gyerekirodalom, tehát a jó mesének nincs kitüntetett célcsoportja. 
 
R: Segíthet egy felnőttnek mondjuk egy probléma feldolgozásában?
 
Gimesi Dóra
Gimesi Dóra
GD: Abszolút. A világ különböző népmeséiben megtalálhatóak a legáltalánosabb emberi problémák és az azokra adott válaszok, megoldási javaslatok – erre épül a mesetudomány, a mesekutatás, a mesepszichológia és a mesepedagógia, nem véletlenül: ezt a tudást felnőttként is nagyon jól lehet hasznosítani. A mesében szinte mindig ott a kettősség: a gyermeknek a rácsodálkozás élményét adja, a felnőttnek pedig a ráismerését. 
 
R: Miért él nagyon sokakban az a sztereotípia, miszerint a bábszínház óvodásoknak való?
 
GD: Nemcsak a bábműfajt, hanem a mese műfaját is keményen sújtja ez az előítélet. Nagyon sokat küzdünk, hogy lebontsuk ezt. Nonstop olyan előadásokon, projekteken munkálkodunk, amelyek a nagyobbaknak szólnak, hogy minél több embert meggyőzzünk a sztereotípia ellenkezőjéről. Hogy a bábszínház nemcsak abból áll, hogy fakanállal bohóckodunk, a gyerek nagyokat rötyög, miközben a felnőtt a telefonját nyomkodja, meg az óráját nézi. Hogy esetleg a felnőtt is kaphat itt valamit, és hogy ez egyáltalán nem ciki. Érdekes, hogy a rajzfilm műfaja már átugrotta ezt a szakadékot, gondoljunk csak a Pixar filmjeire. Az Agyamanókat nézve érdekes élményem volt a moziban: a felnőttek mind bőgtek, a gyerekek mind röhögtek. Remélem, ez a bábszínházzal is így lesz egyszer. 
 
R: Ha mondjuk a bábszínház nyugat-európai megítélését összevetjük az itthonival, akkor a probléma meglehetősen területspecifikus, nem? 
 
VV: Magyarország elég vacakul áll a bábbal, a magyar hagyományban nincsen annyira erős múltja ennek a művészeti ágnak, mint - ne menjünk messzire - a cseheknél, a lengyeleknél vagy az oroszoknál. Szerintem az előítéletességre az elmúlt 70 év - ennyi idős az itthoni Bábszínház - lehet a magyarázat. Gyakorlatilag a Szovjetunióból importáltuk az egészet. A bábszínház hazai tradíciója a didaxisra épül – gondoljunk csak Obrazcovra –, a mesének és a bábszínháznak is erős tanító jellege volt elsődleges jellemzője. Ekkor alakult ki az a hagyomány, amely szerint a báb „belépő az igazi színházhoz”. Hiába volt a hatvanas években egy határozott váltás e tekintetben, a felnőtt bábszínház rétegműfaj maradt.
 
GD: Ezzel még nem lenne baj, hiszen ez külföldön is így van, és így is fog maradni. Ne feledjük, az akkor még Állami Bábszínházban játszottak először Beckettet, Ionescot, Mrożeket, magyarán az abszurdnak, a kortárs drámának fontos műhelye volt, csak ezeket nagyon kevés ember látta. Vagy ott voltak a komolyzenei felnőtt-előadások - A fából faragott királyfi, A csodálatos mandarin -, és az ötvenes évek hihetetlenül népszerű, finoman vagy kevésbé árnyaltan rendszerkritikus bábkabaréi, amelyeknek a jegyeiért a legenda szerint az Oktogonig állt a sor.
 
R: Rendszerkritikus előadásba most is bele lehet szaladni, a A csillagszemű Juhász például elég keményen odamondogat.
 
Végvári Viktória
Végvári Viktória
VV: A legszebb az, hogy itt a mese maga szól egy elbaltázott birodalomról, a hatalomról, annak természetéről. Ez a mese "vagyon elmondva", az már más kérdés, hogy a valóság mennyire rímel a történetre.
 
GD: Erről eszembe jut Az eltüsszentett birodalom című régi mesefilm, Krencsey Marianne-nal és Soós Imrével a főszerepben. Na, ezt a filmet 1956-ben mutatták volna be, ami persze elmaradt. Mint a szél, olyan gyorsan tiltották be.
 
R: Tél eleje óta minden hónap első péntekén Esti mese felnőtteknek címmel különleges előadásokat tartotok a negyedik emeleten, rendre zsúfolt nézőtér előtt, rendhagyó befejezéssel...
 
VV: Egyrészt kicsit biztonsági játék is volt, hogy kisszínpadon legyen az előadás, hiszen fogalmunk sem volt, mekkora lesz az érdeklődés. Másrészt az intimitás szempontjából sem baj, hogy nem túl nagy a tér. Most például egy svéd mesekönyvből készült előadás, a Pettson és Findusz volt soron: itt a kisgyerekként működő macskán a gyerekek szórakoznak remekül, míg a felnőttek számára a gyereknevelés lehetetlensége az érdekes benne. Tehát ez a fajta "duplafenekűség" a válogatási szempont. A végén pedig a nézőket bevonó játékos lezárás teszi fel a pontot az i-re. A két panelház love story-jának keretében a panelban lakás örömeit-keserveit elmesélő Tíz emelet boldogság végén például evidens volt, hogy a szomszédokkal való együttélés legyen a fő téma, így került oda a Miutcánk.hu mint ráadás. 
 
R: Még ennél is interaktívabb élményben részesül az, aki a hónap utolsó szombatjának délutánján bezsúfolódik a Kemény Henrik terembe, ahol egészen különleges két órában lehet része. Ehhez hogyan született meg az ötlet? 
 
GD: A Színházak éjszakáján szokás az, hogy aki akar, beleshet a kulisszák mögé. Ezeken az alkalmakon az volt a tapasztalatunk, hogy bizony a felnőttek voltak azok, akiket alig lehetett kirakni, akik mindent ki akartak próbálni...
 
R: A Bábszínház 7X névre keresztelt hétrészes beavató-foglalkozásokat Viki, te vezényled le. A korosztály iszonyú vegyes, talán csak a kíváncsiság az, ami egységes. Neked mik a tapasztalataid ezekről a délutánokról, amelyek között soha nincs két egyforma?
 
VV: Kísérletnek szántuk, egyáltalán nem lehettünk biztosak abban, hogy sokan jönnek el rá. Fura, meghatározhatatlan műfaj, nem tudományos előadás, nem is színházi előadás, talán interaktív foglalkozásnak mondanám. A termet első alkalommal kinőttük, de a kis tér szerintem elengedhetetlen ahhoz, hogy működjön a dolog: hogy az a kis csapat ember abban a két órában igazi összemosolygós, összekacsintós közösségként tudjon működni, hogy mindenkire legyen idő, hogy aki akar, az meg tudjon és meg merjen szólalni, ki merjen próbálni dolgokat. És határozottan látszik: az emberek ki vannak éhezve erre. Kortól függetlenül.