Benkó Bence-Fábián Péter: Emberek alkonya / Miskolci Nemzeti Színház, k2 Társulat
2018.03.28.

A szótlanok már a végső stádiumban vannak. Kommunikálni nem képesek, bambán néznek maguk elé és gyógyíthatatlanok. Aki azt gondolja, hogy szimbolikus szerepük könnyen lefordítható a mai magyar társadalmi valóságra, téved is, meg nem is. URBÁN BALÁZS KRITIKÁJA.

Benkó Bence és Fábián Péter frissen bemutatott „kortárs színművének” társadalomkritikai indíttatása és indulata egyértelmű, ám mind a szöveg, mind a szerzők által készített, a Miskolci Nemzeti Színház és a k2 Társulat együttműködésében létrejött előadás jóval rétegzettebb, sokszínűbb annál, hogy a mondandó egyes szegmenseit direkten értelmezzük. Az emberek alkonya műfaját tekintve sci-fi, amelynek kiindulópontja a színlap szerint Gustav Ulmann Jörgsson Tükörhasadás című novelláskötete, amely olyannyira titkos gyöngyszeme a kortárs skandináv irodalomnak, hogy nemcsak én nem hallottam róla, de még a Google sem…

Horváth Szabolcs
Horváth Szabolcs
A cselekmény a XXII. század elején játszódik, amikor is a Testvériség vezeti az országot, ahol súlyos járvány tombol. A fertőzöttek fokozatosan veszítik el emlékezetüket, tisztánlátásukat, hogy végül megérkezzenek a közönyös szótlanság katatón állapotába. Mivel a Testvériség csak tessék-lássék módon próbálja orvosolni a bajt, lázadók maroknyi csoportja lendül akcióba, akik Miskolczi Elza vezetésével elrabolják a szótlanok gyermekeit, hogy árvaházukban felnevelhessék őket. Ám a Testvériség rajtuk üt, Elza börtönbe kerül, az árvaházat látszólag felszámolják. Sok-sok év után a börtönből szabadult, magányosan, visszavonultan élő Elzát egykori tanítványa, az oknyomozó újságíróként dolgozó Esti Kornél keresi meg, a nő egykori barátjának és harcostársának, a járvány ellenszerének feltalálásán dolgozó Hölzen Albin professzor meggyilkolásának hírét hozva. Innentől nem mesélem tovább a fordulatokban gazdag történetet – de csodálkoznék, ha az olvasó nem találna benne jól ismert elemeket. Nem téved nagyot az, aki a fenti rövid tartalomleírásban a Star Wars alapmotívumait véli felismerni. De az sem, aki irodalmi disztópiákra asszociál. És aki látta tavaly az ugyancsak Benkó Bence és Fábián Péter által írt és rendezett Elza avagy a világ vége című produkciót, az szintén felfedezhet e rövid ismertetőben ismerős motívumokat. Egy hosszabb leírás pedig megerősítené az előbbi asszociációkat, miközben feltárná darab és előadás krimi fordulatokra épülő dramaturgiáját, és nyilvánvalóvá tenné, hogy az alkotók úgy használják fel a műfaji kliséket, hogy finoman ki is fordítják, idézőjelek közé teszik azokat.

Máhr Ági
Máhr Ági
A bemutató tematikai, stiláris, atmoszferikus gazdagságának, rétegzettségének forrása maga a szövegkönyv. A szerzőpáros nem éri be azzal, hogy a műfaji alapmotívumokat felhasználva felskiccel egy történetet, amelyet majd részletesen kibontanak a rendezői ötletek és a színészi alakítások. Mint ahogy maguk a műfaji motívumok sem csupán a kézenfekvő társadalomkritikai mondandó kibontását szolgálják. A Star Wars filmeket – és más nagy sikerű sci-fiket - nemcsak a történet motívumai idézik meg, hanem az előadás plakátja, a narrátor szövegének tartalmi összefoglalója, vagy éppen a közkedvelt robotra, C-3PO-ra asszociáltató szereplő, Gellért is. A krimi fordulatait az alkotók precízen építik ki, a professzor gyilkosának kiléte nagy csavart követően derül ki. És ez a fordulat nyitja meg a játék értelmezésének utolsó szintjét, megértetve a történések igazi tétjét, aggasztóvá téve a disztópiát és mai érvényűvé a társadalomkritikát. (A szerkezeti felépítés itt is csavaros: az első felvonás végén ugyanis látunk egy remek humorú, nem a Földön játszódó jelenetet, amelyet ekkor még nem tudunk hová tenni - akár vakvágányt jelentő blődlinek is vélhetünk -, csak itt, a produkció végén válik nyilvánvalóvá, hogy ez a szín jelenti az értelmezés kulcsát.)
 
Mindemellett szöveg és előadás az ínyencek számára is sok örömöt kínál. Lehet leltározni a lenyűgöző invencióval egymásra halmozott irodalmi idézeteket Petőfi Sándortól Bródy Jánosig (az a dialógus, amelyben Albin az emlékezetvesztés útjára lépett Skolasztika memóriáját teszteli, e szempontból egészen bravúros), de el lehet merengeni a narráció kérdésein is (az események egy része visszaemlékezés, pontosabban a szereplőkön végzett „emlékbiopszia” eredménye, így el-elmosódnak valóság és interpretáció határai).

Domokos Zsolt
Domokos Zsolt
Az ilyen zsúfolt szövegkönyv esetén fennállhat a veszély, hogy magát az előadást megfojtja a virtuóz módon megírt nagy mennyiségű párbeszéd. Ám Benkó Bence és Fábián Péter eddigi pályája számomra azt mutatja, hogy náluk ez éppen fordítva van: legfontosabb munkáik erős, gazdag szövegre épülnek, amely magának a produkciónak is meghatározza a formáját. Ezúttal is így van; a bemutató fokozatosan bontja ki az egymásra halmozott jelentésrétegeket, s miközben a rendezők pontosan teszik ki az interpretáció hangsúlyait, megtartják a többsíkú szöveg valamennyi értelmezési szintjét. Az Emberek alkonya szórakoztató előadásként is mindvégig élvezhető. Az alkotók hatásosan teremtik meg a krimik, illetve a misztikus thrillerek atmoszféráját, és úgy csepegtetik bele az iróniát, illetve a komikus ötleteket, hogy a feszültség ennek ellenére is megmaradjon. A játékos irónia a forma és a tartalom szintjén is megjelenik. Noha a játék folyamatosan filmes műfajokat idéz meg, ezeket a rendezés nem a film színpadra applikálásával, hanem színpadi eszközökkel jeleníti meg. Ami a két művészeti ág eszközeinek és lehetőségeinek eltérése miatt humorforrásként is szolgál; az előadás már említett plakátja filmplakátként illúziókeltő, de színházi plakátként kifejezetten vicces, a filmfeliratot - a bevezetőben, majd a helyszínek ismertetésekor is – színházi géphang helyettesíti, az észrevehetetlen filmtrükkök helyén nagyon is észrevehető színpadi trükkök állnak. Tartalmi értelemben az irónia természetesen a társadalomkritikában fogalmazódik meg, és elsősorban a tipizált és aktuálisan is ismerős társadalmi rétegeket illeti. Nem annyira a mindenkori elnyomást képviselő Testvériséget, mint a vele szemben álló erőket: a zártkörű szeánszokat szervező, a hatalom megdöntéséről csak szájaló, a lenézett „pórnéppel” még csak érintkezni sem hajlandó szimpozionistákat, illetve az új árvaházi éra félkatonai szervezetté váló, szűk látókörű, nacionalista fanatikusait. (Hasonlóan tipizáltak és ismerősek a csoportok vezetői, a szalon fenntartása érdekében spiclivé váló Osváth Ottó, illetve a feltételezett közjó érdekében tanítványait hazugságokkal fanatizáló Sulyok Gordon is.) 

Viktor Balázs, Piti Emőke
Viktor Balázs, Piti Emőke
Ennek az igen összetett színpadi világnak a megjelenítéshez az alkotók változatos akusztikai és vizuális eszközöket alkalmaznak. Ötletesen használják a krimik és a sci-fik hangkulisszáit, gondosan megtervezett a világítás, a jelmezek úgy idézik a népszerű sci-fik világát, hogy szabásuk mégsem áll távol a mai viseletekétől. Horváth Jenny és Szakács Ferenc első ránézésre igen egyszerű, kevés térelemet tartalmazó, futurisztikus, a szürke árnyalatiból építkező, de a hátul megnyíló kapuk segítségével több új „dimenziót” is megnyitó díszlete pedig falának mintázatával ér el egyszerre félelmetes és játékos hatást; e mintázat gyermekkorom népszerű játékának labirintusára asszociáltat (ha jól emlékszem, kis egeret kellett a zárt vonalkák sűrűjében terelgetni). De a stiláris sokrétűség legfőbb garanciáját maga a színészi játék jelenti. A miskolci társulat és a k2 tagjai egyaránt perfekt módon beszélik ezt a komoly-komor és szatirikus-ironikus rétegek között egyensúlyozó színházi nyelvet. Néhány kitűnően eltalált gesztussal építik meg a megidézett zsánerek archetipikus alakjait, szükség esetén finoman ironizálják a figurát, s ha kell, látványosan kilépnek belőle. Ez az összetettség legnyilvánvalóbban Borsányi Dániel és Horváth Szabolcs alakításában jelenik meg. Horváth Szabolcs Esti Kornélja rendelkezik a film noir magányos nyomozóinak kisugárzásával, Borsányi Dánel Bornemissza Gergelyként precízen mutatja meg a fanatikus ifjú megvilágosodásának folyamatát. Mindketten aprólékos finomsággal adagolják az iróniát, hogy aztán az előadás kulcsfontosságú jelenetében fokozatosan személyes hangra váltva kilépjenek a szerepükből. Esti Kornélra és Bornemissza Gergelyre hárul ugyanis a magyarság megmentésének feladata, nekik kell megválaszolniuk a szíriuszi teremtő atyáknak azt a kérdését, hogy hogyan gyógyíthatóak a magyarok. Az ironizált értelmiségi hablaty azonban szép lassan szinte civil tűnődéssé válik, a szereplők a nézőket is megszólítják, akik be is kapcsolódnak az ötletelésbe. Megírt szöveg rögtönzéssel keveredik, miközben sok őszinte - éleslátásról tanúskodó vagy éppen bájosan naiv - vélemény hangzik el aktuális bajaink okairól (szó esik többek közt a rászorultak megsegítéséről, a rossz fogakról, amelyek miatt nem merjük kinyitni a szánkat, és nem tudunk mosolyogni, és persze a mindent megbénító közönyről). Veszélyes eszköz ez, a beszélgetés éppúgy válhatna parttalanná, mint manipulatív szájbarágássá – hogy egyik sem történik meg, s hogy az előadás sem siklik ki a medréből, sőt, a jelenet magától értetődő részévé lesz a produkció stiláris rétegzettségének, az komoly színészi-rendezői szaktudásra vall.

Fotók: Miskolci Nemzeti Színház
Fotók: Miskolci Nemzeti Színház
A többieknek a szerepüktől való eltávolodás hasonlóan látványos gesztusa nem adatik meg, de valamennyien rétegzett figurákat hoznak. A karakterteremtés és a stilizálás arányai azonban eltérőek. Varga Zoltán Sulyok Gordonja a magyarság megmentésnek komplexusától szenvedő, az általa egyedül üdvösnek gondolt célokért minden eszközt bevető önjelölt népvezető, Boros Anna Abigélje pedig a saját érvényesülése érdekében hasonló gátlástalansággal munkálkodó tanítvány – a zsánerfigurát mindketten úgy építik fel, hogy egyértelműen kortársi asszociációink támadnak, és az iróniát érzékelő mosoly is a torkunkra fagy. Piti Emőke Osváth Skolasztikája a legkomplexebb zsánerkarakter; két világ, két lehetőség között őrlődő, tiszta és bűnös lány, aki fokozatosan válik az eseménysor kulcsfigurájává. Máhr Ági játékát elsősorban a színészi jelenlét ereje jellemzi; kevés szóval és szűk regiszteren játszva teremti meg a visszahúzódó, de a tét súlyát felmérve ismét középpontba kerülő, feddhetetlen erkölcsű, bölcs mester alakját – aligha véletlen, hogy az ő szerepe bír a legkevesebb kortársi allúzióval. Domokos Zsolt (Vándorffy Kilián) a saját főnökei által is megvezetett, kőkemény, de nem túl okos zsaru figuráját komor és ironikus vonások jól megválasztott arányával rajzolja meg. A többiek játékában több a komikus eszköz. Harsányi Attila (Hölzen Albin) bátran és hatásosan él bohózati eszközökkel is, Simon Zoltán Gellértként remek karakterparódiát nyújt, hogy azután a robotot „rossz zsaru” fokozatba kapcsolva egy másik zsánertípust is megteremtsen, Viktor Balázs (Osváth Ottó) erősen karikírozza az értelmiségi szájhős gerinctelenségét. És láthatunk egy klasszikus kabinetalakítást is: Márton B. András a szíriuszi technikus szerepében néhány szóval, sokatmondó tekintettel, tétova gesztussal, frenetikus humorral jeleníti meg a hierarchia legalján álló, mindenki által elnyomott, megalázott, ám „pénzét megérő”, dolgát soha el nem végző, simlis kisembert (akinek végül mégis csak a magyarság átmeneti megmenekülését köszönhetjük).

Nem akarnám túlbecsülni azt a gesztust, amellyel a Miskolci Nemzeti Színház teret, lehetőséget ad egy független csapat számára, hogy egy kőszínházi társulattal együtt dolgozva hozzanak létre előadásokat. Már csak azért sem, mert nem a gesztus, hanem az eredmény a fontos; az Elza… után már másodszor jött létre olyan bemutató, amely a miskolci társulat amúgy is gazdag repertoárján új színt jelent, s amely nyilvánvalóan fontos tapasztalatokat hoz a k2 tagjai számára is. És amikor a tapsrendet követően váratlanul besétál a színre Babits Mihály (Fandl Ferenc), hogy egy röpke dialógussal összekösse a két előadást és amolyan színházi cliffhangerrel megágyazzon a harmadiknak, már sejthetjük, de legalábbis remélhetjük, hogy jövőre trilógiává bővül a történet…