CSERNA-SZABÓ BANDITÓL
A fecsegő potyautas 27.
2018.03.08.

1980-at írunk, vérben, takonyban jártunk. Már van magyar Levis, és pontosan 980 pengőforintba kerül a boltban – ha éppen van. A Keravillba rendszeresen érkeztek bakelit lemezek, közöttük mindenféle ínyencség. De tényleg. Deep Purple, Pink Floyd, Uriah Heep, Nazareth, Black Sabbath, Led Zeppelin, Emersonék, amit csak akart az alföldi papucsos nagykamasz. SZÍV ERNŐ ÍRÁSA.

Lippiti-klippiti, volt egyszer a véres, kommunista, nagyon durván önkényuralmi időkben, abban a diktatúrában Törökszentmiklóson egy Keravill. (bazmeg) 
Állj, állj, gyerekek, mindenki az összes szó leáll, újrakezdjük. 
Vessző, pont, mindenki menjen hátra, nem ti következtek! 
Csapó. Hol a tehát? Figyelem, kezdünk! 
 
Tehát az következik, hogy néhány hete a Hévíz folyóirat tartott lapbemutatót a Nyitott Műhelyben, abban a kulturális szórakoztató egységben, amely évek óta a magyar irodalom örömére működik, és amelynek a vezetője Finta László/aLaci. Oda mindig jó lemenni, aláereszkedni, beesni, abba a sokkönyves, régbútoros, kevés, de elég fényű pincébe. Ott mindig jó lesz, mint az ölbe vett gyereknek. Puha. A Nyitott Műhely puha. Lehet kitalálni, föltalálni az ilyen helyeket, de igazából, és szerintem, az lesz a döntő, hogyan érik meg a cucc, az érés folyamata mint alakul, az, hogy az idő be tud-e költözni, az idő szét tudja-e szórni magát benne, mint villanást, mint cserepet, mint tükröt, mint az éjszakai féleget, abban a térben. Igen. Itt az idő magára talált. Tetszik neki, ahogy van. Ahogy lesz, ahogy elmúlik. Nem alkalom, hanem otthonosság. Nekem a Nyitott Műhely nagyon sok kedves emléket adott, például itt sikerült összehoznom egy fiatal költőt a szerelmével – igazi, profi kerítés volt -, akik aztán jártak is évekig, mondjuk, már nem járnak. Itt próbáltam meg kicsiny hallgatóság előtt elmagyarázni, miért Cassavetes tud szerintem – Egy kínai bukméker meggy. – a legtöbbet a színházról - különben sikertelenül. ( A színházról annak kellékei nélkül beszélni, és puszi) Hány ilyesmi, jobb, kevéssé jobb élménye van íróknak, költőknek onnan. 
 

Legutóbb itt tartott lapbemutatót a Hévíz, és mert a lap új főszerkesztője főzött is volt. (pacalos különben) Ugye, Finta Lacinak van nagy, komoly konyhája. Már-már kisrestauranti méretek. Nekem még a konyha mögötti helyiség is rémlik valamelyest, de az mindegy is. Nagyon komoly szakács a Hévíz főszerkesztője, igazi gurman, és most nem tudom pontosan a megnevezést, valami mediterrán témával állt elő, sok, nagyon sok paradicsom lett föláldozva, tésztával?, igen, tésztával. Míg főzött a főszerkesztő, zenét hallgatott. És nem is akármilyen zenét. Szépet. Csak annyit mondok, Kvelertak. Aki többet, tartalmasabbat szeretne tudni, íme. Szóval ezekre a szívhez szóló dallamokra kellett kiszolgálni Finta Lacinak a főzés alatt, a számítógépből szólt ez a nóta, slágerezett a fülébe, de még akkor is, amikor már lefújták a fölolvasást. Ott álltam, kezemben az üres pohárral mellette - nekem van bejárásom a pult mögé, nem tudom, miért, így alakult. Laci igazán rosszul volt. Sápadt. Remegett. És akkor azt mondtam…
 
Na, most jön az, hogy lippiti-klippiti, volt a szörnyűséges, vérivó kommunisták alatt egy Keravill Törökszentmiklóson. A főúton!  Kerékpár, csavar, mákdaráló, gumibelső, szem-szájnak, kissé testes, ringásos háziasszonynak ingere. És… és … és  lemezek! Ajvé! Mint fentebb érzékeltettem, 1980-at írunk, vérben, takonyban jártunk. Már van magyar Levis, és pontosan 980 pengőforintba kerül a boltban – ha éppen van. A Keravillba rendszeresen érkeztek bakelit lemezek, közöttük mindenféle ínyencség. De tényleg. Deep Purple, Pink Floyd , Uriah Heep, Nazareth, Black Sabbath, Led Zeppelin, Emersonék, amit csak akart az alföldi papucsos nagykamasz. Egyszerűen ott voltak ezek az őrületes dolgok a magyar – East, Mini - fölhozatal között. Kihúzom a zsúfolt pakkból, százkilencven forint, össze fogom szedni pénzt. Nem is értettük. Hogyhogy ilyen, minálunk?! Így találtam meg a Genesisnek azt a lemezét, amely nekem aztán, örök társam lett. És akkor csak hárman maradtak.  Kivált Peter Gabriel, a dobos, Phil meg előjött a cintányér, a dobszerelés mögül, énekelt is, és az úgynevezett progresszív rockból csináltak ezek, a maradék három, csináltak egy érzelmesebb, de mégis milyen bonyolult, már-már elénekelhetetlen, megjegyezhetetlen dallamvilágot, finom cukor, cukros könny, az édes is milyen bonyolult tud lenni. Valamelyik nap azt olvastam, és már nem tudom hol, hogy az ember végül visszatér azokhoz a zenékhez, amelyeken szocializálta az ő nagyságos, lefizethető ízlését. Öregen vissza a rock and rollhoz, a kőkemény rockhoz. Bocsánat, Kraftwerk? Velem is ez történt. De ez, szóval ez a lemez nekem kivétel, ez valami más, ez valami különlegessége a folyamatos, jóllehet hányaveti zenehallgatásomnak, hosszú évek óta nincs hét, hogy ne jönnénk össze. Minden héten einMal. Valami édes, jóleső méreg. Valami megmagyarázhatatlan vonzódás. Olyan, mint a lélek háziállata, mint egy mindig visszakopogó vers, az a regényrészlet, az a novella, amit újra és újra Mészölytől, Bodortól föl kell lapozni. Zeném, társam, lelki kellékem ez
 
Lippitik-klippitik, ott álltam Finta Laci mellett, és láttam, hogy mindjárt össze fog esni. Kvelertak. Laci, nem szabad ebbe meghalnod. Nem engedhetem. Mögé léptem. Gyors mozdulatok, a you…ba beírtam a Genesist. Már szólt is, nyúzta. És aztán Laciba is lassan visszatért az élet.