Lippiti-klippiti, volt egyszer a véres, kommunista, nagyon durván önkényuralmi időkben, abban a diktatúrában Törökszentmiklóson egy Keravill. (bazmeg) 

Állj, állj, gyerekek, mindenki az összes szó leáll, újrakezdjük. 

Vessző, pont, mindenki menjen hátra, nem ti következtek! 

Csapó. Hol a tehát? Figyelem, kezdünk! 

 

Tehát az következik, hogy néhány hete a Hévíz folyóirat tartott lapbemutatót a Nyitott Műhelyben, abban a kulturális szórakoztató egységben, amely évek óta a magyar irodalom örömére működik, és amelynek a vezetője Finta László/aLaci. Oda mindig jó lemenni, aláereszkedni, beesni, abba a sokkönyves, régbútoros, kevés, de elég fényű pincébe. Ott mindig jó lesz, mint az ölbe vett gyereknek. Puha. A Nyitott Műhely puha. Lehet kitalálni, föltalálni az ilyen helyeket, de igazából, és szerintem, az lesz a döntő, hogyan érik meg a cucc, az érés folyamata mint alakul, az, hogy az idő be tud-e költözni, az idő szét tudja-e szórni magát benne, mint villanást, mint cserepet, mint tükröt, mint az éjszakai féleget, abban a térben. Igen. Itt az idő magára talált. Tetszik neki, ahogy van. Ahogy lesz, ahogy elmúlik. Nem alkalom, hanem otthonosság. Nekem a Nyitott Műhely nagyon sok kedves emléket adott, például itt sikerült összehoznom egy fiatal költőt a szerelmével – igazi, profi kerítés volt -, akik aztán jártak is évekig, mondjuk, már nem járnak. Itt próbáltam meg kicsiny hallgatóság előtt elmagyarázni, miért Cassavetes tud szerintem – Egy kínai bukméker meggy. – a legtöbbet a színházról – különben sikertelenül. ( A színházról annak kellékei nélkül beszélni, és puszi) Hány ilyesmi, jobb, kevéssé jobb élménye van íróknak, költőknek onnan. 

 

Legutóbb itt tartott lapbemutatót a Hévíz, és mert a lap új főszerkesztője főzött is volt. (pacalos különben) Ugye, Finta Lacinak van nagy, komoly konyhája. Már-már kisrestauranti méretek. Nekem még a konyha mögötti helyiség is rémlik valamelyest, de az mindegy is. Nagyon komoly szakács a Hévíz főszerkesztője, igazi gurman, és most nem tudom pontosan a megnevezést, valami mediterrán témával állt elő, sok, nagyon sok paradicsom lett föláldozva, tésztával?, igen, tésztával. Míg főzött a főszerkesztő, zenét hallgatott. És nem is akármilyen zenét. Szépet. Csak annyit mondok, Kvelertak. Aki többet, tartalmasabbat szeretne tudni, íme. Szóval ezekre a szívhez szóló dallamokra kellett kiszolgálni Finta Lacinak a főzés alatt, a számítógépből szólt ez a nóta, slágerezett a fülébe, de még akkor is, amikor már lefújták a fölolvasást. Ott álltam, kezemben az üres pohárral mellette – nekem van bejárásom a pult mögé, nem tudom, miért, így alakult. Laci igazán rosszul volt. Sápadt. Remegett. És akkor azt mondtam…

 

Na, most jön az, hogy lippiti-klippiti, volt a szörnyűséges, vérivó kommunisták alatt egy Keravill Törökszentmiklóson. A főúton!  Kerékpár, csavar, mákdaráló, gumibelső, szem-szájnak, kissé testes, ringásos háziasszonynak ingere. És… és … és  lemezek! Ajvé! Mint fentebb érzékeltettem, 1980-at írunk, vérben, takonyban jártunk. Már van magyar Levis, és pontosan 980 pengőforintba kerül a boltban – ha éppen van. A Keravillba rendszeresen érkeztek bakelit lemezek, közöttük mindenféle ínyencség. De tényleg. Deep Purple, Pink Floyd , Uriah Heep, Nazareth, Black Sabbath, Led Zeppelin, Emersonék, amit csak akart az alföldi papucsos nagykamasz. Egyszerűen ott voltak ezek az őrületes dolgok a magyar – East, Mini – fölhozatal között. Kihúzom a zsúfolt pakkból, százkilencven forint, össze fogom szedni pénzt. Nem is értettük. Hogyhogy ilyen, minálunk?! Így találtam meg a Genesisnek azt a lemezét, amely nekem aztán, örök társam lett. És akkor csak hárman maradtak.  Kivált Peter Gabriel, a dobos, Phil meg előjött a cintányér, a dobszerelés mögül, énekelt is, és az úgynevezett progresszív rockból csináltak ezek, a maradék három, csináltak egy érzelmesebb, de mégis milyen bonyolult, már-már elénekelhetetlen, megjegyezhetetlen dallamvilágot, finom cukor, cukros könny, az édes is milyen bonyolult tud lenni. Valamelyik nap azt olvastam, és már nem tudom hol, hogy az ember végül visszatér azokhoz a zenékhez, amelyeken szocializálta az ő nagyságos, lefizethető ízlését. Öregen vissza a rock and rollhoz, a kőkemény rockhoz. Bocsánat, Kraftwerk? Velem is ez történt. De ez, szóval ez a lemez nekem kivétel, ez valami más, ez valami különlegessége a folyamatos, jóllehet hányaveti zenehallgatásomnak, hosszú évek óta nincs hét, hogy ne jönnénk össze. Minden héten einMal. Valami édes, jóleső méreg. Valami megmagyarázhatatlan vonzódás. Olyan, mint a lélek háziállata, mint egy mindig visszakopogó vers, az a regényrészlet, az a novella, amit újra és újra Mészölytől, Bodortól föl kell lapozni. Zeném, társam, lelki kellékem ez. 

 

Lippitik-klippitik, ott álltam Finta Laci mellett, és láttam, hogy mindjárt össze fog esni. Kvelertak. Laci, nem szabad ebbe meghalnod. Nem engedhetem. Mögé léptem. Gyors mozdulatok, a you…ba beírtam a Genesist. Már szólt is, nyúzta. És aztán Laciba is lassan visszatért az élet.