A Brian Garfield eleve nagy felfordulást keltett regénye alapján készült Bosszúvágyban a korszak jelentős botránymoziját tisztelhetjük. Bár átgondoltsága, művészi ereje nem ér fel Martin Scorsese Taxisofőrjéhez, Charles Bronson elkeseredett, önbíráskodó értelmiségije is érzékletesen reflektált a korszak társadalmi kiábrándultságára, amellett, hogy Paul Kersey dilemmája modernizált őstörténetként is felfogható.
De Michael Winner kutlikus rendezése nem mellékesen elég sokat tett hozzá ahhoz is, hogy az akciófilm önálló műfajjá nője ki magát. A folytatások (négy darab is leforgott, mindahány igazi bűnös szórakozás!) aztán szépen lassan befordultak a B-filmes zsákutcába. No, itt – mármint, a felvállalt trash-vonalon – venné fel a fonalat Eli Roth.
Nem volt rossz ötlet egyébként, hogy Tarantino haverja (és vicc-színésze, hiszen ő volt a skalpoló „medve zsidó” a Becstelen Brigantykban), a Kabinláz, a Motel, a Green Inferno direktora készítse el a Bosszúvágy újragondolását – már ha persze egy ilyen klasszikus esetében bármi értelme lehet egy remake-nek. Roth önbizalomtól duzzadó, „saját” stílusába beteg módon szerelmes pasas, kétségtelenül tehetséges, benne volt azért, hogy kitalál valamit, amitől működik majd a film, s Bruce Willis alkalmasságát se nagyon kellene magyarázni. Abban az esetben legalábbis semmiképp, ha az egykori Bruce Willisről lenne szó, s nem arról a kamerák előtt is látványosan unatkozó, kiégett sztárról, akinek az utóbbi évtizedben legtöbbször mutatta magát.
Már a Die Hard – Drágább, mint az életedben is kiderült, hogy Willis saját legfontosabb karakterét, John McClane hadnagyot se tartja már sokra. Magasról tesz arra, hogy mit jelent a közönségének a figura imidzse, jó ideje csakis a kassza felé fordulva hajlandó forgatni, úgy meg tényleg nehéz bármennyire is hitelesnek maradni. Miért lett volna ez másképp Paul Kersey-vel? Nem is tudom, talán mert sokszor kapaszkodunk a közhelybe, miszerint a remény hal meg utoljára? Lehet. Mindenesetre Willis az ő koponyáját is kiloccsantja egy shotgunnal, a vér pedig persze megint a mi arcunkba fröccsen.
 Jelenetek a filmből |
Amellett, hogy a friss Bosszúvágy manapság játszódik, több változtatást is érzékelhetünk a régi sztorihoz képest: Kersey most építész helyett menő sebész a sürgősségin (igen, ő az, aki a tomboló erőszak felelőseiért és áldozataiért is küzd a műtőben, ezt már rögtön a prológusban alaposan a szánkba csócsálják), a helyszín New York helyett Chicago, és Kersey a 44 évvel ezelőtti filmhez képest itt nem általánosan indul őrjáratra, hanem kifejezetten a tettesekre vadászik. De közben persze azért „szuperhős” is lesz belőle, a végére pedig még a tehetetlen rendőrök is „rákacsintanak”. Szinte csak az hiányzik a befejezésből, hogy személyesen Donald Trump gratuláljon a szolgálataiért.
Willisből teljesen kiveszett a dög. Annyira szenved az érdektelenségtől az egész játékidő alatt, hogy az lehet az érzésünk, bármikor kisétálhat a képből, hogy inkább kávézzon egyet és hazatelefonáljon az igazi családjának. „Ezeket” félgőzzel is meg tudja majd bosszulni. Roth meg megelégszik annyival, hogy Joe Carnahannal közösen írt, szegényes, demagóg forgatókönyvének hatalmas hézagait nevetséges explicit erőszakkal tömködje ki: ebben a filmben, ha valakire ráejtenek egy autót, azonnal látjuk, ahogy kikandikál az agyveleje. Tiszta horror, csak éppen nincs benne semmi menőség. Mint ahogy az is érthetetlen, hogy mit keres ebben a produkcióban Vincent D’Onofrio, ha semmit sem kezd vele a sztori? Csalinak van benne nyilván. De még ráharapni sincs értelme.
 A képek forrása: MAFAB |
Természetesen, egy ilyen film premierjét, amelyben egy átlagember szántja fel egyszemélyes hadseregként a metropoliszt, elég nehéz jól időzíteni, hiszen Amerikában szinte folyamatosan terítéken van a fegyverviselés kérdése. Ám abban mindenképpen igaza van az amerikai kritikusoknak, hogy meglehetősen szerencsétlen akkor bemutatni ezt a Bosszúvágyat (egy ilyen Bosszúvágyat), amikor diákok küzdenek azért, hogy ne lehessen már őket ennyire könnyen lemészárolni egy átlagos tanítási napon.
Nem az a baj, hogy Roth és Willis mozija felvállaltan tapló revansfilmként viselkedik, hiszen még így is lehetett volna hatásos, hanem inkább az, hogy mivel más ötlete nincs, nekiáll üzengetni. Hisz ezt az egészet nagyon nehéz nem úgy értelmezni, mint a felvállaltan konzervatív republikánus akciósztár kiállását a szabad fegyvertartás intézménye mellett. Úgy meg pláne bénán jön ki a lépés, hogy az Egyesült Államok elnöke a nagyon közelmúltban állt elő azzal, hogy szerinte bizony megoldás lenne a problémára, ha minden pedagógus kapna valamilyen puskát vagy pisztolyt, hogy az iskolában megvédhesse a tanulókat.
Kíváncsi lennék, hogy lesz-e vetítés belőle a Fehér Házban. Egy szebb világban teljesen kizártnak tartanám. De hol vagyunk már attól a szebb világtól, ugye…