A Dühöngő ifjúság bemutatója elé
2018.03.08.

Az önmagáért való lázadást, a dühöngést, melynek oka van csak, iránya nincs, ma leginkább kamaszkornak nevezzük, a felnövés folyamatának részeként tekintünk rá. John Osborne korában nőtte ki magát ez a viselkedésforma először szubkultúrává, politikai kérdéssé. PUSKÁS PANNI ÍRÁSA.

Ha Jimmy Portert, John Osborne-t vagy a dühös fiatalok mozgalmát (Angry Young Men) akarjuk megérteni, akkor fontos, hogy a lázadás fogalmáról, annak időben és térben meghatározott szerepéről gondolkodjunk. Hiszen az ötvenes években dühöngő ifjúnak lenni egészen mást jelentett, mint a kétezer-tízes években. Ugyanakkor fontos látnunk azt is, hogy a dühös fiatalok írókból és drámaírókból álló köre (John Osborne mellett pldául Harold Pinter, Edward Bond, John Wain és Arnold Wesker is közéjük tartozott) nem talált fel semmi újat, csak érzékenyen reagált a korban amúgy is felvetődő politikai és filozófiai kérdésekre, s így elsőként fogalmazta meg ezeket az angolszász irodalom számára.
 

„Azt hiszem, mi már nem áldozhatjuk fel az életünket igaz ügyért. Megtették ezt értünk a harmincas, negyvenes években, amikor mi még kölykök voltunk. Nekünk már nem maradt jó, igaz ügy egy sem.  Ha majd jön a nagy mennydörgés, és mindnyájan odaveszünk, hát akkor sem a régi divatú, nagyszabású eszmékért ontjuk majd vérünket. Csupán afféle Szép Új No-köszönöm-elég-közepes dolgokért.” – szól a Dühöngő ifjúság című darab legtöbbet idézett mondata, amely a háború utáni nyugat-európai ürességet és nihilt, a drámában szereplő fiatalok nihilizmusát magyarázza. A mű eredeti címe, Look Back in Anger (Nézz vissza haraggal) is minden bizonnyal erre utal: haraggal a múltba nézni, nem bocsátani meg az előző generációnak, amely a 30-as, 40-es években ellopta az ötvenes évek fiataljaitól a nagyszabású jelent. A dühös fiatalok szerint a problémára adott egyetlen lehetséges válasz az élet minden pillanatát kitöltő, permanens lázadás.
 
Hogy a lázadás mibenlétének kérdése mennyire benne van a levegőben a háború utáni években, azt mi sem bizonyítja jobban, minthogy a kor két leghíresebb francia gondolkodójának, Jean Paul Sartre-nak és Albert Camus-nek a véleménye épp ezen a ponton különbözik leginkább. Sartre ugyanis megkülönbözteti egymástól a lázadó és a forradalmár fogalmát, előbbit céltalannak, önmagáért valónak és épp ezért terméketlennek látja, míg a forradalmárnak célja és tervei vannak, identitása egyesül a kollektív identitással, s így konstruktívan járul hozzá a társadalmi folyamatokhoz. Ezzel szemben Camus a forradalom intézményesítésében – konkrétan a marxizmus szovjet megvalósításában – a totalitárius elnyomás új formáját látja. Szerinte a lázadás egyet jelent az igazságosságra és a szabadságra való törekvéssel a diktatúrák gyilkos embertelenségével szemben, s egyszersmind arra bizonyíték, hogy az embert egyetlen hatalmi berendezkedés sem tudja végérvényesen uralni. Hozzáteszi azt is, hogy a lázadás legtisztább megjelenési formája a művészet, hiszen a művészi alkotói folyamatot nem uralják olyan zárt ideológiai rendszerek, mint a filozófiai illetve politikai gondolkodást.
 
Osborne Dühöngő ifjúsága tehát a camus-i mintát követi, akár olvasott a szerző Camus-t, akár nem. Jimmy Porter azért lázad a múlt árnyai ellen, mert nincs jövője, állandóan kitörni kész haragja az egyetlen, amit birtokol, de ez szép lassan fel is emészti őt és környezetét. A lázadás itt az igazság folyamatos és könyörtelen kimondása, amely szabaddá, de boldogtalanná tesz.
 
John Osborne műve fontos állomása az európai drámairodalomnak, de legalább ennyire fontos a dühös fiatalok hatása az angolszász szubkultúrára. Ha nem is közvetlen, de mozgalmuk nyilvánvaló következménye a hetvenes években kialakuló punk szubkultúra, amely az eredeti kontextusából kiragadott, de hasonlóképp a rendszer ellen irányuló lázadást tűzte zászlajára, melyben az ötvenes években még forrongó értelmiségi düh nem feltétlenül értelmiségi fiatalok agresszív cselekedeteiben manifesztálódott. A punk-korszak dühöngő ifjúságának indulatából az idő már eltüntette az eredeti politikai tartalmat, s így egy hatalommal szembeforduló, de valóságos kérdéseket a politikai rendszerrel szemben meg nem fogalmazó összművészeti divatirányzattá szelidítette.
 
Ma, amikor a punk szubkultúrának már a vasfüggöny miatt húsz éves elmaradásban lévő Magyarországon is leáldozott, a céltalan lázadást kamaszkornak nevezzük, amelyet legtöbb esetben konszolidált felnőttkor követ, és a technikai sokszorosíthatóság korában már nem olyan nagyon ciki nyárspolgárnak lenni. A fiatal értelmiségi szubkultúrák mára főképp újbaloldali, kollektivista szemléletű körök, amelynek tagjai minden bizonnyal Sartre-nak adnak igazat Camus-vel szemben. Osborne drámájának konszolidációja is megtörtént, ha tetszik, az eredeti politikai tartalom eltűnésével véget ért a kamaszkora: három ember személyes történetévé szelídült a szöveg. A legnagyobb rendezői kihívás feltehetően az, hogyan lehet visszacsempészni bele a lázadás politikai mozzanatát.

Szerző: Puskás Panni