Rafael Y. Herman filozófiai értelemben vett természetfotós. Bár tájképeket látunk fényképein, tárgyuk mégsem maga a táj, hanem a fény mindenütt jelenvalóságának a bizonyítása. Már a helyszín kiválasztása egy kezdetet jelöl, ugyanis Izraelben, Herman szülőhazájában készültek 2010 és 2015 között. Különlegességük, hogy olyan éjszakai felvételekről van szó, melyekhez sem külső megvilágítást, sem utólagos képfeldolgozási eljárásokat nem használt, mégis színesek és nappali elevenséggel hatnak. Ritkán tartom lényegesnek az alkotó életrajzi adatainak a figyelembe vételét, de Herman a divatfotózások nyüzsgő forgatagát, hivalkodó színességét fordította át ebbe a technikai megvalósításában és a látványvilágában is nagy kontrasztot jelentő meditatív tevékenységbe. 

Művészettörténeti funkciója szerint a táj kiszakít és keretbe foglal egy darabot a természet egészéből (physis), amely minden természeti létezőnek alapjául szolgál, a világ ősereje és a teremtés örök buzgalma hatja át. Évszázadokon keresztül úgy tartották, hogy a természet szemlélésével a lélek szabad belső mozgásban a mindent átható „isteni” felé indulhatott el. A képzőművészet feladata volt, hogy ennek az immanens „rendnek” a szépségét és dicsőségét a természeti képek révén kifejezésre jutassa. Rafael Herman éjszakai sötétségben állítja fel kameráját, egy alkotói holttérben, tehát a képkivágás nem tudatos elhelyezés eredményeként, hanem esetlegesen jön létre, vagyis gyakorlatilag mindegy, hogy az erdő, vagy tisztás mely része kerül a képre, hiszen nem a táj, hanem az általa láthatóvá vált Természet a lényeges számára. Emberek és állatok nélküli békés nyugalom, egy belső rend alapján működő folytonosság, amely állandóan feloldja, áthágja a táj önkorlátait. A városi ember elektromos fényekhez és digitális manipulációkhoz szokott szemének ez a táj – színei, fura árnyékai és kifehéredett égboltja miatt – idegennek hat, zavarba ejt, gyanakvást és hitetlenkedést ébreszt, ugyanakkor képessé is tesz a kísérteties vagy a fenséges esztétikai kategóriáinak részleges átélésére. Saját érzékelésemben bizonytalanít el, hiszen referencialitását az anyagi világunkban helyezi, annak összetevőit használja, és csak kevéssé tér el tőle. A fotók fantáziaszerű, pszichotikus átélése azonban nem esztétikai hatásfokokat akar elérni, hanem a valóság érzékeléséhez kíván új hozzáférést adni.  

Ezért Rafael Herman a fotózás alapvető, dokumentáló funkciójához tér vissza.  A rejtve maradt nézőpontokat teszi elérhetővé, mert kiemeli és rögzíti az eredeti látványból kivágott képmetszet azon aspektusait, amelyek a szűk optikai potenciával működő emberi szem számára nem hozzáférhetőek. Jelen esetben a fény jelenlétét a sötétségben. A fénykép itt tudományos médium és bizonyító erővel bír. (Gondoljunk csak a fotográfia történetének kezdeti szakaszaiban a mikroszkopikus felvételekre). A címek is latinul vannak feltűntetve, így a Dicsőséges Éjszaka, a Mesterséges Valóság, a Piros Alvás, a Függőleges Világ stb. akár egy természettudományos gyűjtemény részei is lehetnének. Képzőművészeti térben kiállítva viszont a világ egy nem látható valóságrétegének képződményeivé válnak: teremtéstörténeti víziókká nőnek, igazolván azt az állapotot, amelyben a sötétségben létrejön a fény és nem különül el ez a két minőség egymástól. Még nincs neve az éjszakának és a nappalnak.

A fény szimbólumának kiemelkedő jelentősége van a különböző kultúrák eredetmítoszaiban. A transzcendencia, a szentség, az abszolút tisztaság árnyalatait érzékelteti. Rafael Herman is ezt a fényhez kapcsolt asszociációs rendszert működteti a Szent Földön készült tájai segítségével. Az éjszaka sötétjébe lassan befolyó fény eltelíti a fényérzékeny papírt és létrejön egy látvány. A fényintenzitások pozitív és negatív lenyomatai egymásba fordulnak a nagy expozíciós idő alatt: az éjszakai sötét csak a fotónegatívon látható, a kész kép fénnyel telt és harmonikus. A legnagyobb sötétségben is jelen lévő fény így bizonyítást nyer. A „vakfoltban” elhelyezett kamera is ráerősít a hatásra, hiszen azt üzeni, hogy a fényképész nem előidézője az eseményeknek, ő csak „tetten éri” a jelenséget.  Herman ezzel a fotótechnikai trükkel nemcsak kioltja a fény-sötétség dialektikáját, hanem átjárást is biztosít a szellemiről való absztrakt szemlélődés és megélés között. Nem gyanakszunk tovább, hiszünk neki. 

 

A kiállítás április 1-ig látogatható.