Természetesen atipikus nézőnek számítok, mert nem csodálkozom rá – és most random, hiányos névsor jön – Hartai Petrára, Dér Zsoltra, Ember Márkra, Jaskó Bálintra, Mohácsi Norbertre, Szabó Gabira, Páll Zsoltra (mint ahogy a Terápiában Czintos Józsefre vagy Vilmányi Benettre sem csodálkoztam rá), de ez már csak normális egy magát valamire tartó színikritikusnál, mert az Ódry Színpad és a Vas utca egyéb, kis és még kisebb termei, Szombathely, Kaposvár, Szeged, a függetlenek játszóhelyei, a határon túli vendégjátékok tevékenységünk alapvető helyszínei. A tanodákba, stúdiókba, művészeti szakképzést folytató intézményekbe nem mindig jut el az ember, ezt évente 365 rendelkezésre álló estével tessék azért bocsánatos bűnnek tekinteni. A lényeg tehát az, hogy akiket az Oltári csajokba castingoltak, csak a magyar film- és sorozatnézők számára ismeretlen arcok, úgyhogy legelőször is dicsérjük csak a castingért felelősöket, mert nem csupán tehetséges színészeket választottak, de a releváns párok közt kémia is van.

 

Oltári csajok

A cím jelentése attól, akinek az Oltári nő meg az Oltári vőlegény megvolt – márpedig a nézők túlnyomó részének a közönségmérés életkori adatai alapján bizton állíthatjuk, megvolt –, különösebb gondolkodást nem igényel, egyértelmű a duplafenekűség, hogy egyrészt nagyszerű, fantasztikus, csodálatos, másrészt az esküvőt érintő. A csajok meg nem szorul különösebb magyarázatra.

 

Na, de indítsunk el egy részt. A főcím képeitől nem maradnék a tévé előtt, a laptopon meg szimplán bezárnám az ablakot. Próbababa, esküvői ruha és tartozékai, a lányok lekapnak róla ezt meg azt, tükör elé ülnek, civódnak, kibékülnek. Ez a száz rész dramaturgiáját is jelzi, zsákbamacska nincsen árulva, kérem szépen. Van viszont hang. De micsoda hang! Maga Korbuly Péter, aki szépen alámondja, hogy a csatorna bemutatja, ez a cím, ők a főszereplők, akárhányadik rész, és ettől az egész pillecukrosan ragadós telenovellaság – ellentétben Kalamár Tamás showrunner tizenévvel ezelőtti Szeress most!-jával – zárójelbe kerül, kap valami önironikus felhangot.

 

A három vidékről – már amennyiben Gödöllő komolyan vidék – önmegvalósítási céllal Pestre került Erdész lány és a hozzájuk nagykönyvileg járó fiatalemberek köré épül a történet, amelynek bonyodalma nem kevés pénzmagból sarjad ki: aki a leghamarabb férjhez megy, azé a nagynéni biztosította hozomány. A gazdag nagynéni felbukkan, eltűnik, megint felbukkan, oravecz-coelhói, léleksimogató bölcsességeket mond, kártyát vet, jelentéses és hatásos féldrágakő láncot ajándékoz, ilyesmi. Ha ezek az ékszerek nem maradnának a lányok nyakán, azt hinném, egy közös képzeletbeli barátnéni, annyira lehet komolyan venni. De Hűvösvölgyi Ildikó olyan helyes, hogy lassan elkezdek reménykedni, hátha az én családomban is van egy ilyen, eddig ismeretlen kedves és tehetős – tessék megkapaszkodni, beszélő név! – Tünde néni.

 

Van tehát a három egészen különböző karakterű nővér, akik mindannyian vágynak. A nagyvárosba eljutottak, a karrier hellyel-közzel alakul, már csak pasi kellene. Hajnalnak, a középsőnek van is, olyannyira, hogy eljegyzésre készülődnek. A lelketlen producer fiú azonban csúnyán félrelép a nővérrel, Angélával. (Aki a Tükröm, tükröm szépségszalon vezetésére aspirál. Ó, micsoda Szomszédok-hommage!) A testvérek értelemszerűen eltépik a köztük levő tündéri láncokat. (Elnézést kérek, ez a képzavar gondolkodás nélkül jött.) A legkisebb, ortodox „szerelem első látásra” hívő Piros próbál köztük egyensúlyozni. Biztosan észreveszi a kedves olvasó az újabb beszélő neveket. Igen, Angéla a nem angyali bitch, Hajnal a klasszikus heroina, és van egy rész, amikor elsüthetjük az előbbinél csak zavarosabb „már ébred a Hajnal” szóviccet, Piros meg a naiva, aki mint egy Disney-rajzfilmben, úgy pislog a boltban kitágult pupillával a vágott virágok közül a világra. Tiszta anyja különben. Nagyjából a sorozat felénél megvan a kibékülés, a „mindenki egy ellen” szép elve mentén.

 

Nézzük a fiatalembereket. Van egy Herczeg Kornél, aki elhagyta a gazdag, gondtalan életet, a jólfésültséget borzoltságra, a szülői villát lepukkant gondnoki lakásra cserélte. (A mocit vitte magával.) Különben becsületes, tiszta, őszinte gyerek, csak hát vívódnia kell, mint a lelkifurdalástól gyötrődő, mindenkinek megfelelni, senkit megbántani nem akaró hősnek. Ugyanis, és ez már csak később derül ki, van egy kómában fekvő szerelme, aki persze felébred – Bobby Ewing szelleme ott lebeg felettünk –, de aztán elesik, és ideiglenesen szegény fiút nem ismeri fel, majd aztán helyreáll a fejében minden. Na most ezt a lányt Rózsának hívják. Ismerve az Erdész lányokat, mit gondolnak, ez kinek a szála? (A fenébe… ez is így marad.) Igen, jól tetszenek gondolni, Pirosé. De nem a népi fajta. Mert az Hegyi János. Bocsánat: Jani. A reménytelenül szerelmes legjobb barát. A picit lúzer, másoknak falazó, de helyén az esze legény, a felnőni-egyszer-csak-muszáj urbán népmesefigura. Nem annyira a gáton, mint inkább a Büróban, a műfaj elmaradhatatlan vendéglátó-ipari objektumában található ő meg, ahol anyukája és Hajnal dolgoznak. (Igen, Jani Hajnalba szerelmes reménytelenül. Ha ez nem derült volna ki. Hajnalnak is csak azután, hogy Jani-anyuka elmondta neki.) És akkor van még Farkas Márk, a kedves befogadó rokon 1982 óta át nem rendezett lakótelepi lakásában csövező, ott dolgozó önjelölt csajozógép zenei producer. Zenei producelni egy számítógéppel végül is bárhol lehet, de a falra tuti, hogy celluxszal felragasztott, a Pajtásnál meg az IM-nél hárommal rangosabb zenei magazinokból kiszedett George Michael- meg David Bowie-poszterek, és a kortárs enteriőrdizájnt képviselő hangjegyes falmatrica nem arra utal, hogy az első vonalban jegyzik őt. No, hát ez a fiatalember a vőlegény, aki által Angéla bukott angyal lesz. (Nem, esküszöm, nem direkt!) És ő az, aki jól meglep bennünket, nézőket: apának tökéletes. És Angéla is elképesztően jól kijön a kislánnyal, teljesen ellágyul, ha Noémivel van. (Nem, nem a Senki szigetén.)

 

Talán néhány félmondatból kiderült, hogy több 180 (plusz-mínusz 10%) fokos fordulattal van tele a történet, vannak jók és rosszak, gazdagok és szegények. Miközben ott a komfortos kiszámíthatóság – hiszen a végén tuti, hogy happy end meg sok esküvő lesz –, ha nem is minden, de minden második részben kiderül egy nem-gondoltuk-volna titok. Ahogy az a telenovelákban szokás. Az írók jól vizsgáznak műfajismeretből, és képesek meglepően életszerű, bár időnként idegesítően túlbeszélt párbeszédeket írni. Ismerik a nyelvet, célközönségükét meg aztán különösen, ami nem véletlen, mert a stáblistában jórészt fiatalokat találunk. Ők pedig a televíziós sorozatok aranykorában szocializálódtak. Talán ezért lehet a várhatónál kevésbé steril – helyszínek tekintetében mindenképp – és jóval bátrabb az Oltári csajok, amiben van meleg virágboltos legjobb haver főnök, kokaint felszívó, felelőtlen anya, beszélnek arról, hogy vannak betegségek, amelyekkel lehet élni, a közösségben igenis van erő, és kiállnak a nulla hatóanyag-tartalmú, vegytiszta átvágásra játszó csodagyógyszerek ellen.

 

Összességében kellemes meglepetés a sorozat. Nem oltári, de azért nem csak csajos. Nem mondom, hogy magamtól rákattantam volna. Rendben, nem szükségszerűen önszántamból, de lelkesen nézem. Leginkább a negyvenpluszos Kálmánnak és Karolának drukkolva.