 Jelenet az előadásból |
A hatalom aranyszín aurája uralja a játékteret. (Díszlettervező: Menczel Róbert.) A talaj mentén fénycsík fut körbe a vizuális szellőzés elősegítése érdekében, fölötte kénsárga hátlap, melynek közepén vasból font csigalépcső vezet föl a függőfolyosóra, hogy együtt szolgálják ki a szükséges térbeli vagy rangbeli magasságokat. A királyi „gang” alatti tér olykor zöld (például a békéltetések idején), olykor narancs- vagy vérvörös, a habzó indulatoktól függően. (Világítás: Baumgartner Sándor.) Az udvar népén megjelenő sárga selyemzsabók vagy csokornyakkendők a figura személyiséghiányát pótolják a javakkal való ellátottság jelzésével. (Jelmeztervező: Nagy Fruzsina.) Az est során csak tizenegy színészt látunk. Csakhogy van, aki három-négy szerepet is visz, bravúros váltásokkal.
Ha szék kell, csak intenek, és a díszítők illetékese behozza. Ha tér kell, kiviszi. Alighanem a darabot felfrissítő Závada Péternek köszönhető, hogy megőrizve Vas István káprázatos műfordításának minden értékét, ez a „színházasdi” időnként apró, rögtönzéses játékokban is megjelenik. Méghozzá oly finoman, mintha ujjbeggyel segítenénk fölfelé egy lefelé induló léggömböt. Mert van itt minden, aminek túlhajtása képes lefárasztani a nézőt. Mennydörgés, tűzijáték, csurranó nyál, vér és vizelet, s mégsem érinti meg a nézőt az akarnok váladékszínházak kínlódása és tehetetlensége. Itt minden célszerszámként működik. Akkor kerül használatba, amikor az az elem a legérvényesebb, s ott, ahol a legjobban tud hatni. (Kivéve a jelenetgyilkos stroboszkóp időn túli használatát.) A Şerbannal folytatott munkát egyébként a románul is beszélő Szikszai Rémusz, s az angolos dramaturg, Szűcs Anikó segítette. Az előadás zenei lelke pedig minden alkalommal Dargay Marcell.
 Alföldi Róbert és Sodró Eliza |
Azt tudtuk, hogy remek társulata van a Radnóti Színháznak. De hogy külön-külön is milyen nagyszerűek, annak friss bizonyítéka ez az előadás. A színészi munka részletes elemzéséről e recenzió keretében le kell mondanunk. Kezdjük talán mégis Martin Márta York hercegné alakításával. (Vas István említi, hogy Nádasdy Kálmán hívta fel a figyelmét Edwárd, Clarence és Richárd anyjának alakjára, kérdezvén, sejti-e, milyen lehetett ez az asszony. „Sárkányanya.” – született meg a közös válasz.) Hegyorom levált kőszikla darabja Martin Márta hercegné asszonya, a maga súlyos, szürke csukottságában.
Porogi Ádám és Rusznák András megszámlálhatatlan alakban, tettre kész alázattal vannak jelen a színen. Ha kell, a süllyesztőben tűnnek el, ha kell, hercegként, udvaroncként keringenek a trón körül. Nyögető poén a szolgálattevő Rusznák fejrángásos hajbóbitája, mellyel Şerban beárazza Richárd környezetét is. Feledhetetlen a pohos bérgyilkosok clown-jelenete: Gazsó György és Schneider Zoltán hegedűtokba rejtett kellékekkel jelentkeznek munkára, s ez az a perc, amikor egy pillanatra belelátunk Richárd lelkének legmélyébe. Velük van otthon ebben a világban.
Kelemen József kivasalt Hastingse, s az ő mosolygó bárgyúsága, a pöffeszkedő álszentség maga. Ismerős a napi híradókból. Amikor viszont László Zsolt hórihorgas Margit királynője megjelenik és beszélni kezd, megdördül az ég. Transzcendens erőkkel bír VI. Henrik király özvegye. Amit László Zsolt művel ezen az estén, Margitként, mobilját nyomogató, vörös hajú kamasz hercegfiként, sőt, egy pillanatra még a szerző alakjába is bebújva, az bámulatra méltó. S egyike ő azoknak, akik a legkönnyedebben olvassák a Şerban által fölkínált kottát. Nem mintha ezzel bárkinek is gondja lenne a színpadon.
Schneider Zoltán IV. Edwárdja szuszogó, fekete grizzly medve Anglia trónján. Ő saját erőből hagyja el a földi világot, rá nem hat más, csak asszonya, Erzsébet királyné (Kováts Adél). Ő pedig a számító és tárgyalóképes, hivatalos hatalom, bal vállán dús, ezüstös rókaprémmel. Hány éve látjuk már őt színpadon! S most mégis meglep, amint nem várt erővel söpör végig az indulata mindenen.
És itt a férje temetési ceremóniájának közönségét gyors „Heló!”-val köszöntő, kikupált kommunikációjú, ifjú Lady Anna (Sodró Eliza), ki a maga fodros fekete ruhájában leginkább egy pávára hasonlít, különösen, mikor Richárd szerelmi ajánlatának hallatán, s már „meggyűrűzve”, hosszú haját kacéran lebontja. Láttuk őt már csipogó verebecskének, dúlt lelkű, orosz leányzónak, de ilyen karmos, krúgató vadmadárnak még sosem.
 Kováts Adél, Schneider Zoltán és Pál András |
Buckingham, a középszerű képességekkel és jelentős anyagi reményekkel rendelkező királycsináló szerepében a menyétmozgású Pál András egy méretes borz képében van jelen. Elnézést kell kérnem ezekért a hasonlatokért, de mindezt Nagy Fruzsina üzeni. Pál András kopaszra borotvált feje tetején vaskos, fekete hajtincs húzódik végig. Ez, és az ő tekergő mozgása – s szinte mekegő beszédmódja – csodásan jelzi a vérszomjas, másodosztályú ragadozót. És még ő adna leckét Richárdnak, ravaszságból.
Csakhogy Richárdnál nincsen okosabb. S nincsen alávalóbb se. Nem tud olyan rosszat gondolni rólunk, hogy az ne jönne be neki fényesen. Legfőbb erénye, hogy ráérez a pillanatra, mondhatnánk azt is, „uralja a pillanatot”. Remek húzás, hogy a nyitó monológ nem a legelső másodpercekben hangzik el, hanem abban a pillanatban, amikor Gloster, a későbbi III. Richárd, hírét veszi testvére, a király betegségének. Hopp, itt a rés, ami neki nyílott! S bele is vigyorogja menten, felénk fordulva, hogy „York napsütése rosszkedvünk telét tündöklő nyárrá változtatta át.”
Nemcsak szellemi, de fizikai öröm is követni a vendégként játszó Alföldi Róbertet, amint felépíti és lebontja Richárdot. Kéjesen pontos, tiszta artikulációja szinte nyomot hagy a levegőben, amikor bejelenti, majd végrehajtja, s végül összegzi a mestertervet. Ady, egy régi előadás során kárhoztatta a Glostert játszó színészt, hogy a hangja nem elég hajlékony „a hazug szeretet olvadékony, kígyó szavainál”. Nos, Alföldi Róbert esetében aligha lenne kifogása. Ez a feszesség aztán, ahogyan kell, elernyed később, a hang hebegővé és szakadozottá, majd rikoltó ordítássá válik. Mindez látványban is következetes változásokkal jár.
 Alföldi Róbert. Fotók: Dömölky Dániel. A képek forrása: Radnóti Színház |
Gloster csutakban összefogott, vállig érő, mogyorószín haja hiúságból viselt paróka. Ruhája krokodilmintás, szűk nadrágú öltöny, s jobb válla alatt púpot rejt a zakója. Jobb lába vasban, jobb keze vasujjakban végződő műkéz, mely alkalmas arra, hogy vesztesnek tűnő pillanatokban magába marjon felordítva. Karmesterként húzza magához és távolítja a vágyott koronát, s vele az alattvalókat. Aztán levedli mintás öltönyét. Toprongy, szürke pizsamában vánszorog be a tárgyalásra. De eztán felölti ő is az uralkodáshoz szükséges fekete prémet, s vele a fekete koronát is fölteszi, immáron vállalt, ősz hajára. Bár a darab hadfiként is elénkbe hozza Glostert, Şerban és Alföldi III. Richárdja – nem csataképes. Ő a kísértő szellemekkel viaskodik már. A csata maga is hömpölygő, kék füst csupán. S amit itt Richárdnak vélünk, s aki lóért kiált, az már csak a démon sistergő, túlvilági teste a földön kuporogva. Halála kivégzés, s nem párbaj eredménye.
Egon Friedell írja: „Shakespeare e borzalmak szereplőit a kábult démonia megzavaró légkörébe mártotta, s valami furcsán irizáló kígyófényt varázsolt rájuk /…/ Ezek az emberek úgy hatnak ránk, mint némely pompás, mérgező gomba, vagy azok a gonosz, húsevő orchideák, melyeknek kegyetlenségéből és alattomosságából rejtelmes szépség kiengesztelő illata árad.” Şerban színpadán, mindezek érzetével együtt, a sokszor visszatérő, impresszív vízcsepegés hangjának is köszönhetően, határozott csatorna-szag terjeng.
Egyetlen nehézség adódik az utolsó percekben. Richmond grófjáról, az ellenséges hadak vezéréréről csak beszélnek, alakját lényegében kihúzták. Ezért aztán jelentős probléma a tragédia jó ütemű lenyugtatása. Az igazi Richmond Shakespeare Erzsébet királynőjének volt a nagyapja, a szerző tehát nem sajnálhatta a tintát annak dicsőséges ábrázolására. Nekünk nincs ilyen kötelezettségünk, s hiába jönne be valaki a saját történelmünkből, nem illenék ide, hiszen itt és most az „őrült Anglia” van terítéken. Így aztán feltehetőleg a színészi rangsor döntött, a végszót nem Richmond, hanem a katonaruhából kivetkezett Kováts Adél, mint volt királyné mondja. Fenségesen. És lassan.
Mikor már ott tart, hogy „Ne kóstolja e szép ország gyümölcsét /A békét-sebző, áruló gyülölség!”, megjelenik fönt egy mélázó, ismeretlen alak. S mikor elhangzik, hogy „…Isten mond áment s élni kezd a béke” – a fickó megáll, s beszökik a sejtés a szívekbe: vagy nem. Vagy – nem. S csak ezután jön a taps.